A világoskék, fodros blúzomat irtó nehéz kivasalni, még úgy is, hogy gőzölöm. Negyven percig tart, mire valamelyest sima lesz az anyag, de apró gyűrődések azért így is maradnak a rejtett zugokban. Mindegy, nem foglalkozom vele. Amúgy sem hordok világoskéket meg fodrosat, de ez valamiért megtetszett, és elégedetten nézem magam a tükörben, amíg a hosszú anyagból készült bokrétát igazítom a hátamon.

Tíz lépés a buszmegálló a lakástól, szaporázom a lépteimet, hogy időben odaérjek a randira B-vel, és még a buszról jelzem neki, lehet, késem egy kicsit. Három perc múlva azt írom, biztosan késem, ne rohanjon. Pedig utálok késni. B már az étterem előtt toporog, mire odaérek, megjegyzi, hogy milyen csinos vagyok, én meg mondom neki, hogy ő is mennyire csinos. Majd arról beszél, mennyire frankó szoknyát vett, de olyat, ami vízszintesen csíkos, és nagyon jól áll rajta, pedig korábban eszébe nem jutott volna ilyet felvenni, de most aztán tényleg eldöntötte, hogy nem foglalkozik többé holmi ideákkal, és magasról tesz rá, hogy a vízszintes csíkozás szélesít-e. Igazat adok neki, és elképzelem, hogy a holnap esti céges vacsorára berobog a Kim Kardashianos szerelésében (B nevezte el így, merthogy Kim Kardashian folyton hangsúlyozza a csípőjét és a fenekét). Ezen röhögünk, és elégedetten lépünk be a Krisztina téren lévő, elegáns étterembe. B előre enged, hogy mégiscsak én vagyok a férfi, ezen aztán megint kacarászgatunk egyet.

Megkértem B-t, hogy egy pillanatig ne beszéljen

Az étterem elegáns, de nem úgy, mint azok a fullasztóan merev helyek, ahol lányos zavarában azt is elfelejti az ember hirtelen, hogy melyik evőeszköz mire való, és hogy a sauvignon blanc, az tulajdonképpen fehér vagy vörös bor-e. Az enteriőr barátságos, kellemesek fények, éppen megfelelő távolságra vannak egymástól az asztalok, és kedves, laza a személyzet. Hosszú percek telnek el, mire leesik, hogy olyan, mintha a hetvenes évek flancos New Yorkjában lennék, bár sosem voltam ott, de azért el tudom képzelni. A csíkos mintázatú faborításról, a zöld növényekről a hetvenes évek jutnak eszembe, és egy kicsit bánom, hogy nem öltöztem ennek megfelelően. Pláne, amióta megnéztem az Amerikai botrányt.

Házi kenyér és mentás vaj

Amíg én elmélkedem, B bort választ, és rendel is, közben kenyeret hoznak, vastag, ropogós héjút, puha belűt. Mentás vajkrémet kenünk rá, nézelődünk, fényképezünk, mert a fényképezés tényleg fontos része a vacsorának. Halkan kérdezem B-től, nem fognak-e bennünket bolondnak nézni, amiért mindent lefotózunk, ő meg azt mondja, szerinte nem, meg amúgy is, kit izgat. (Jó, mondjuk, ebben szerintem is igaza van, mármint a „kit izgat” részben.) Aztán a háromfogásos menüsort választjuk. Bár többet is végig tudnánk enni, de ez nem ma lesz. Közben az árakat kémlelem, nem olcsó hely ez, de ha azt nézzük, hogy ki a séf, és mennyire exkluzív a környezet, akkor nem is annyira... Az előételek közül B választ először, a főételből én, és aztán közli, hogy ő nem akar desszertet enni, meg szerinte hülyeség is a desszert, hiszen csokit meg gyümölcsöt bárki egymás mellé tud tálalni, még egy gyengébb képességű háziasszony is. De én látom ám a csalafintaságot emögött, mert B annyira imádja a sajtot, hogy bármilyen desszertről képes volna lemondani emiatt, nemhogy a csokiról meg a gyümölcsről.

B kacsamájat kért levendulás zöldalmazselével, én meg szardíniát szusis gyömbérrel és krizantémlevéllel. Az ehető virágrészek régóta divatosak a fine dining világában, de én még a mai napig meglepődöm rajtuk, és elképzelem, mi lett volna, ha anno nagyanyám pitypangot rak a rántott hús mellé a tányérra (vagy ahogy mi mondtuk otthon, kutyatejet, bár az azt hiszem, pont mérgező). Az ízek viszont mesések. A szardíniáról az olajos konzerv-verzió jut először eszébe az átlag földi halandónak, de ez a Bretagne-i szardínia valami egészen mesés. B kacsamája nemkülönben.

Kacsamáj, levendulás zöldalmazselé, friss meggy

Bretagne-i szardínia, sushi gyömbér, krizantémlevél

Aztán a főétel is megérkezik, közben magamban hálálkodom a személyzetnek, hogy hagytak elég időt a fogások között, mert a magas derekú nadrágomban nem igazán tudnám telezabálni magam. Hál' istennek, hogy egy ilyen étteremnek ez nem is célja. B skót lazacot rendelt sült sárgabarackkal, bébi fejessalátával és málna ponzuval, amiről fogalmunk sincs elsőre, hogy micsoda, de öntetnek néz ki. B szerint a málna ponzutól kicsit olyan lett az étel, mintha egy pasi nagyon be akarna vágódni, de pont ezért egy kicsit túltolja. Az én fogásom viszont fullos. A fürj mogyorós rizspalacsintával és a szezámos cseresznyekompóttal ázsiai ízvilág, a hús tökéletesre sütve, omlik szét a számban, és amint élvezkedem a tányérom fölött, azt veszem észre, hogy a kedves vacsorapartnerem fürkészve oda-odapillantgat a fürjem felé, és kér még egyet, meg még egyet.

Skót lazac, sült sárgabarack, bébi fejes saláta, málna ponzu

Fürj, rizs palacsinta, mogyoró, cseresznyekompót

A desszert előtt B kimegy a mosdóba, és egy bölcselettel érkezik vissza:

– Az étterem legfontosabb része, a mosdó. Ha az pompás, akkor nagy gáz nem lehet a hellyel. Ez pedig – mondja – olyan gyönyörű, hogy ha bemész, elájulsz.

– Miért  mi van bent? A Dávid szobor?

– Persze. Az igazi!

Röhögünk. Közben odakint leszakad az ég, és Novák üzenetekkel bombáz a kisoroszi viharról, meg panaszkodik, hogy nincs áram náluk, én pedig átküldöm az ételfotókat, mire kiakad, hogy: „na, szépen vagyunk”.

Aztán lerakják elém Őt. Egy martinis pohárban helyezkedik el. Kávé, fehér csoki, ananász, a B által elegánsan lepattintott desszert. Amíg ő a sajtjai fölött élvezkedik, addig nekem spontán orgazmusom lesz a fantasztikus desszerttől, és megfogadom, hogy bárki is találta ki, hozzá akarok menni feleségül, és életem hátralévő részében azt akarom bámulni, hogyan készíti ezeket a finomságokat. Ez a desszert, aminek semmilyen fantázianeve nincs, mert minek is az, a fantáziának nem szokás külön nevet adni, tökéletes lezárása a napunknak. Mondjuk, a B napjának a kecskesajt-válogatás az, de hát így szép ez, hogy nincs min összeveszni.

Fehércsokoládé, kávé, ananász, pisztáciaszivacs

Kecskesajt-válogatás

A végén engedem, hogy B fizessen mobillal, ha már az ajtóban én voltam a férfi, a vacsora végén ne én legyek. Ez az egyenjogúság lényege... 

Szentesi Éva

A képek a szerző tulajdonában vannak