Nyáron írtam róla, hogy nekünk milyen sokat jelentenek az ízek mint a magunkhoz vett örömpillanatok, úgyhogy most is ezekhez nyúltunk, legalábbis, ami a jelenlegi körülmények között belefért. Azaz: elkezdtünk megbarátkozni az online kóstolók lehetőségével, amit aztán persze az élet néha kicsit átvariált. Így kötött ki Barni hétévesen egy Michelin-csillagos séf egyik éttermében vasárnap délután, és vett részt úgy kávékóstolón, hogy értelemszerűen neki nem adunk koffeint. Még csak az kéne az én kis házi pacsirtámnak! Íme, egy kis összeállítás az otthonunkban átélt ízkalandokból.

Kávézik az egész világ

Az első próbálkozásunk az otthoni ínyenckedéssel egy egész világot átfogó kávékóstoló volt, amelyre Marci iratkozott fel néhány héttel ezelőtt. Nem az első alkalom volt, hogy

James Hofmann sztárbarista közös „cupping”-ra invitálta a követőit, de a COVID-helyzet olyan népszerűvé tette az eseményt, hogy idén 17 ezer csomagot adtak el a kóstolószettből, míg tavaly 3600 körül állt meg a számláló.

Az idei érdeklődés egyébként elérte a maximális kapacitást, tehát idő előtt le kellett zárni a jelentkezést. Az élő online esemény előtt néhány nappal érkezett egy csinos csomag, benne öt kis zacskóval A-tól E-ig megjelölve, benne pedig szemeskávéval, amit az előre elküldött instrukciók alapján kellett ledarálni. Ez persze feltételezte, hogy a jelentkezőknek vagy van kávédarálójuk otthon, vagy olyan kávégépük van, ami rendelkezik ezzel a funkcióval. A kávé főzése már az élő esemény része volt. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Márton Ferenci (@csiramokus) által megosztott bejegyzés,

Mi Barnival a kávék szagolgatásával, és egy-egy nyers pörkölt kávészem elrágcsálásával kezdtük meg az ízekkel való ismerkedést, és próbáltuk kitalálni, melyik milyen ízjelleget hordoz magában. Irtó szórakoztató volt a kávéízek felismerésére rajzolt kávékört tanulmányozni, és megpróbálni a megfelelő szót párosítani ahhoz, amit a szánkban érzünk.

Marci közben buzgón főzte a kávékat a konyhában, a tabletjén követte James instrukcióit és rendkívül szórakoztató kommentjeit.

Minden egyes kávéról elmondta a saját meglátásait, ízjegyeit anélkül, hogy felfedte volna, honnan származik, és milyen fajta kávét iszunk. Közben válaszolt a cseten feltett kérdésekre is, így még interaktívvá is vált a beszélgetés.

 A végén persze jött a csattanó, a nagy leleplezés, hogy melyik betűjel milyen fajtát takar. Tisztára olyan volt, mint egy kis ajándékbontogatás, abszolút megadta azt az örömérzetet, amit a meglepetések leleplezése jelent az embernek.

Még sosem vettem részt kávékóstolón, főleg nem ilyen vakteszt jellegűn, így hatalmas élmény volt megtapasztalni, milyen élesen elválnak ízjegyek, és a jó minőségű kávé milyen mély ízélményt adhat. Persze azt nem tudtam meghatározni, hogy grapefruitos vagy áfonyás jegyeket fedezek-e fel a kávéízben, de azt teljesen egyértelműen éreztem, hogy az egyik gyümölcsösebb ízvilág, a másik inkább földesebb, a harmadik savasabb jegyeket hordoz. 

Koccintás a kanapén

Ezek után azonnal lecsaptunk a lehetőségre, amikor kiderült, az idei londoni gasztrofesztivál egy részét virtuálissá teszik. Mivel a jelenleg érvényben lévő intézkedések szerint az éttermek továbbra is látogathatók (nagyon szigorú előírások szerint), így a fesztiválnak volt élő része is. 

Mivel nekünk ezekben a gasztroélményekben most nem is elsősorban a Covidtól való félelem a legnagyobb visszatartó erő, hanem az, hogy nem tudjuk kire bízni Barnit, amíg mi négy órán keresztül eszegetünk valahol (meg nem is nagyon akarjuk), így rendkívül vonzó volt, hogy nem kell lemondanunk erről az élményről, elég időben ágyba dugni a gyereket, és már jöhet is az esti borkóstoló a tévé előtt.

Így csöngetett a futár egy újabb, most már lényegesen nagyobb kartondobozzal, ami három habzóbort tartalmazott az egyik angliai borászatból, amivel már jó ideje szemezünk, de amelynek mélyebben még nem ismerkedtünk meg a munkásságával.

Nekünk csak annyi dolgunk volt, hogy péntek este fél nyolcra behűtsük az italokat, és az ízlésünk meg az általuk javasolt ízirányok szerint összerakjunk egy kis tapas-tálat, amit a kóstoló során csipegethetünk. Konkrétan le volt írva, hogy melyik üveghez milyen típusú sajt, sonka illik.

Fél nyolckor megjelent a tévéképernyőn a borászat nagykövete, aki egy órán keresztül beszélt nekünk a munkájukról, a kiküldött habzókról, és természetesen itt is volt lehetőség kérdéseket feltenni, amire szinte azonnal válaszolt.

Azért imádtuk ezt, mert amúgy csak autóval jutottunk volna el a vidéki borászatukba, ami azt jelenti, hogy nyilván valamelyikük nem ihat. Így ez közös élménnyé vált, macinaciban, a kanapén fetrengve, majd a háromféle bor kóstolása után indulhatott is rögtön a YouTube-diszkó.

Amikor hiba csúszik a rendszerbe

Harmadik – ízek köré épülő – „randi estünk” esetében már nem kispályáztunk, egy igazi gasztroélményre neveztük be az otthonukban. Aztán furcsa fordulatot vettek az események, és végül egy belvárosi étterem egyik márványasztalánál kötöttünk ki, ezzel a hétéves gyerekünknek megadva azt az exkluzív élményt, hogy egy Michelin-csillagos séf fogásait élvezheti vasárnapi ebéd gyanánt.

Az étteremben nagyon szigorú előírások vannak, lázmérés és kezfertőtlenítés a bejáratnál, és mindenhol maszkviselés, kivéve evés közben, meg persze távolságtartás a saját asztalodon kívül

Na de hogy cseréltük le a saját konyhánkat végül egy nyüzsgő ipari konyhára? Elmesélem.

Az alapkoncepció az volt, hogy kapunk egy hatalmas dobozt, amely egy négyfogásos menüt rejt, gondosan előkészítve, nekünk pedig néhány videón elküldött kristálytiszta instrukció alapján fogyaszthatóvá kell tennünk a tartalmát (összekeverni és/vagy felmelegíteni az alapanyagokat), majd a saját otthonunkban elfogyasztanunk a végeredményt. A vacsora végén pedig megint bekapcsoljuk a laptopot, ahol megjelenik séfünk, mesél kicsit a munkájáról, az éttermeiről, és válaszol az általunk feltett kérdésekre. 

Esti kérdezz-felelek Adam Handling séffel otthonról, a kanapéról. Ő készítette a mennyei ebédünket.

Újabb mellékszál következik, ugyanis ahhoz, hogy megértsétek, miért csaptunk le csillogó szemmel erre a lehetőségre, kicsit bele kell látnotok a családunk tévézési szokásaiba is, ami javarészt főzőműsorok nézését jelenti. Ezekért Barni is rajong, tökéletesen leköti a látvány, hogy emberek ételeket készítenek, kóstolnak, kritizálnak ötven percen keresztül. Ennek köszönhetően elég sajátos szókincse van az ételekhez köthető érzései, élményei kifejezésére, így nálunk nem ritka, hogy egy sima szottyadt bolti hotdog elfogyasztása közben olyan mondatok hagyják el a hétéves önjelölt zsűritag száját, hogy

„Ne haragudj, anya, ez nem ízlik. A ketchup teljesen ledominálja az egész fogást”, vagy a házi süti majszolgatása közben megjegyzi: „a textúra és az ízmélység rendben van, de talán egy picit tovább maradhatott volna a sütőben, mert így hiányzik a roppanós állag a hibátlan összehatáshoz”.

És mindezt képes angolul és magyarul is prezentálni.

Ezek után értitek, hogy miért örültünk a lehetőségnek, hogy otthoni körülmények között avathatjuk be a fine dining világába, és nem kell lesütött szemmel szabadkoznunk a pincér előtt, ha a séf által elképzelt ízpárosítás nem nyeri el a gyermekünk tetszését – és ennek hangot is ad.

Aztán jött a fordulat: a szállítás során felismerhetetlenül megrongálódott a finomságokkal teli dobozunk, az étterem pedig az élő online esemény időpontja előtt nem tudott egy újabb pakkot összeállítani, hisz az alapanyagok és porciók pontosan ki voltak számolva. A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Kétségbeesett telefonálgatás kezdődött az esemény szervezőjével, aki egy héttel későbbre tudta volna csak biztosítani számunkra a beígért menüt, így viszont elestünk volna az élő „beszélgetés” lehetőségétől, arról nem is beszélve, hogy nem másnak, mint a WMN gasztro-hedonistájának, Borcsának kellett leadnom ezt az anyagot, ahová beígértem ezt az exkluzív élményt. Valószínűleg érezték az őszinte kétségbeesést a hangunkon két nappal az esemény előtt, így felajánlottak egy olyan lehetőséget, hogy vacsora helyett elmehetünk a séf egyik londoni éttermébe ebédelni, ahol nem teljesen azt a menü kapjuk, mint ami a dobozban van, de mégis lesz egy képünk arról a irányvonalról, amit a főszakács képvisel.

Így kötöttünk ki mégis egy étterem asztalánál mind a hárman, és ettünk végig kilencféle ételt az eredetileg tervezett négy helyett.

Barni szerencsére minden fogásban talált kedvére valót, így lelkesen közölte, hogy szívesen elkísér minket máskor is, ha ilyen randit tervezünk.

Azért este az élő bejelentkezésen és a séffel való beszélgetésen már pizsiben vettünk részt.

Végül a legfontosabb érzés, amit ezek a programok adtak: úgy éreztük, hogy ha kevéssel is, de hozzájárultunk ahhoz, hogy ezek a remek vállalkozások életben maradjanak, átvészeljék ezt a kemény időszakot és lehetőleg kevesebb ember kerüljön az utcára. Ennyi áldozat pedig – szerencsére – a mi részünkről igazán belefér.

Pásztory Dóri

A képek a szerző tulajdonában vannak