–

„Bezzeg a testvéred!”

Karácsony másnapja volt, amit gyerekként az édesapánkkal és az új családjával töltöttünk. Én tizenkettő lehettem, a húgom tíz. Már nem hittünk a Jézuskában, talán ezért az ajándékok nem is a fa alatt vártak ránk, hanem az apánk felesége nyújtotta át őket azzal a felkiáltással, hogy a húgomé nagyobb, mert ő jobb volt. Nagyon mellbe vágott a dolog (talán ezért is emlékszem rá a mai napig kristálytisztán), még ki sem nyitottam a pakkot, de az ünnep már megkeseredett bennem. Amellett meg is lepett ez a megkülönböztetés. Egyrészt mert megfelelési kényszeres, szorongó gyerekekként egyikünk sem volt soha úgynevezett „rossz gyerek”, és ha megnyúztak volna sem tudtam volna rámutatni, milyen hibát találhatott bárki is a viselkedésemben – főleg nem a kéthetente kötelezően megejtett apukás látogatások során.

Azért is furcsálltam ezt az eljárást, mert az anyai családomban soha nem hasonlítgattak minket így össze, nem volt bezzegelés, és az ajándékozást sem kezelték sem jutalomként, sem büntetésként. Karácsonyra, szülinapokra az ajándék magától értetődőn járt alanyi jogon, és nem valaminek a függvényeként. Ám igazán akkor lepődtem meg, amikor végre lehullt a papírcsomagolás a meglepetéseinkről: mint máskor is (gondolom, praktikus okokból), ezúttal is ugyanazt kaptuk a húgommal, az ő ajándéka csak az ügyetlenebb csomagolás miatt tűnhetett nagyobbnak. De ez sem tudta elmulasztani az érzést, ami jó ideje ott munkált bennem: kettőnk közül a húgomat jobban szeretik. 

Később, ahogy nőttünk, ez a különbség még inkább elmélyült. Mivel én konfrontatívabb voltam, nem rejtettem véka alá a véleményemet, és nem akartam beérni az apa-lánya kapcsolat terén felszínes látszatmegoldásokkal, szépen lassan teljesen kikoptunk apámmal egymás életéből. A húgom azonban – amíg élt – rendszeresen igyekezett vele tartani a kapcsolatot.

Persze, legkedvencebb gyerek belőle sem lett, hiszen az apám új házasságában született fiával nem vehettük fel a versenyt, és ezzel mindketten tisztában voltunk.

„Egész életemben tudtam”

A szülői megkülönböztető bánásmód (angolul parental differential treatment, amit a témába vágó tanulmányokban, cikkekben csak PDT mozaikszóval említenek) sokkal gyakoribb, mint azt be akarnánk magunknak ismerni. Kutatások szerint a családok 65 százalékára jellemző, illetve a nagyobb családokban és az egyedülálló szülős családokban nagyobb eséllyel fordul elő. Emellett a szülők hajlamosak a legkisebbik gyereküket favorizálni, az édesanyák pedig a lányukat, akiben a sorsközösségen felül érzelmi támogatót is látnak. 

A kivételezés – még ha nincs is kimondva – sokszor érezhető, ami mérgező hatással van az egész családra. Azoknak a serdülőknek például, akik úgy gondolják, hogy szüleik másképp bánnak velük, mint testvéreikkel, rosszabb a pszichoszociális jóllétük. A WHO 2018-as jelentése szerint a 10–19 évesek betegségeinek és sérüléseinek 16 százalékát a mentális problémák teszik ki. A rossz pszichoszociális körülmények között élő kamaszok pedig jobban ki vannak téve olyan veszélyeknek, mint a nikotinfüggőség, az alkoholfogyasztás, a kábítószerrel való visszaélés, az iskolaelhagyás, a bűnözői magatartás, a tinédzserkori terhesség, az önkárosítás vagy az öngyilkosság.

Egy kanadai minikutatás nyolc torontói hajléktalanságban élő fiatalt kérdezett ki (17–23 éveseket), közülük egy kivételével mind azt érezte, hogy a testvérük volt a kedvenc, őket viszont elkönyvelte a család problémás gyereknek, akivel mindig csak a baj van.

Kérdés, hogy ez mennyire lett végül önbeteljesítő jóslat.

Az identitásunk meghatározásában gyakran fontos szerepet játszik az, ahogy másokkal összehasonlítjuk magunkat. Egy olyan légkörben pácolódni kicsi kortól fogva, ahol folyamatos összemérésnek vagyunk kitéve – amiben ráadásul rendre alul is maradunk –, örök nyomot hagyhat a személyiségünkben.

„Anyámnak van egy kedvenc gyereke. Nem én vagyok az. Egész életemben tudtam” – írja a Redditen egy felhasználó a kedvenc gyerekekről szóló threadben. Egy másik: „Bénítóan alacsony az önbecsülésem. Egyáltalán nem hibáztatom a bátyámat, sőt, nagyon jó a kapcsolatunk. Ő az egyik legkedvesebb emberem. Ő is észreveszi a különbségeket, és nem tartja igazságosnak. Én csak a bűnbak vagyok.” De olyan is akad, aki szintén is hasonlót élt át, azonban képes volt azt végül előnyére fordítani: „Én vagyok a középső gyerek. Mindig is dobos akartam lenni. A szüleim nem engedték, hogy legyen egy dobfelszerelésem. Helyette áttértem a gitárra, és megkértem őket, hadd vehessek leckéket, mivel mindkét testvéremnek évekig fizették a zongoraleckéket. Ezt sem engedték. Végül Los Angelesbe költöztem, zenekart alapítottam, lemezszerződést kaptam, volt egy videóklipem az MTV-n, és egy Billboard Top 40 Aktív Rock-dalom. Kiderült, hogy végül is nem volt szükségem a támogatásukra a törekvéseimhez. De azért még mindig dobos akarok lenni.”

Apám fia, anyám lánya

Azonban mielőtt az összes kivételező szülőt átnevelőtáborba akarnánk küldeni, be kell hoznunk egy másik fontos szempontot is: hogy ki valójában a kedvenc gyerek, az erősen szubjektív dolog, és sok esetben egyáltalán nem biztos, hogy az egyén megélése teljesen lefedi a valóságot. Az én esetemben például mindkét gyerekemnek szent meggyőződése, hogy van kedvenc gyerekem, épp csak hogy mindketten azt hiszik, a másik az. Úgyhogy azt remélem, valahol remélhetőleg ki van egyensúlyozva a dolog. Amellett az is igaz, hogy nagyon nehéz patikamérlegen kimérni a szülői szeretetünket, hiszen a gyerekek nem egyformák, az eltérő személyiségű csemeték mást és máshogyan igényelnek a szülőktől is.

„Egyformán szeretem őket, de a kapcsolatom mindegyikükkel más és más”

– írja valaki a Redditen, és ezzel a hozzáállással abszolút tudok azonosulni. A lányommal sokkal többet szoktam eljárni színházba és ebédelni, mivel ő, a testvérével ellentétben, szívesen vesz részt ilyen jellegű programokban, míg a fiammal általános dolgokról tudok mélyebbeket beszélgetni, illetve gyakran nézzük párhuzamosan a sorozatokat, amiket aztán alaposan ki tudunk vesézni. 

Amellett az sem ritka, hogy az egyik szülőnek az egyik, a másiknak a másik gyerek a titkos, vagy nem titkos kedvence. „Gyerekkoromban elég egyértelmű volt, hogy én voltam anyukám kedvence, a bátyám pedig apukámé. Ez a tendencia határozottan folytatódik a mai napig. Legalább mindketten választottak egyet…” – írja valaki a már idézett közösségi oldalon. 

Kivételező gyerekek

Egy két évtizeden át tartó amerikai kutatásból kiderült, az anyák 75 százaléka bevallottan közelebb érzi magához érzelmileg valamelyik gyerekét. Ugyanebből a vizsgálatból az is látszik, az a gyerek, aki már kiskorában csalódást okozott a szüleinek, ettől a „szerepétől” később sem tudott szabadulni. Ám mielőtt irigyelni kezdenéd a kedvenc gyerekeket a kivételezett helyzetükért, több vizsgálat is arra figyelmeztet: sokuknak a megkülönböztetés szintén okoz lelki problémákat, mely depressziós tünetekben is jelentkezhet, amire a testvérekkel való feszültebb viszony is ráerősít. Amellett ez a kitüntetett szerep nagyobb felelősséggel is jár: a szülők ahogy idősödnek, és emiatt támogatásra, gondozásra szorulnak, nagyobb valószínűséggel fordulnak a kedvenc gyerekhez segítségért.

Egy anya vallomása viszont így hangzik: „Három felnőtt, házas gyerekem van. A három közül csak az egyik szokott megkeresni, hogy megkérdezze, jól vagyok-e. Soha nem kér semmit, és minden ok nélkül kedves csomagokat küld nekem. A másik kettő csak akkor jelentkezik, ha pénzt akarnak. Pedig nekik jobb a munkájuk, és többet is keresnek. Szóval igen, van kedvencem.

Ugyanúgy bántam velük gyerekkorukban. De ők felnőttként nem bánnak velem ugyanúgy.”

Aztán olyan is van, amikor a kezdeti kedvenc gyerek, eltűrt gyerek szerepek egy tragédia folytán örökre bebetonozódnak. „Mindig is túlkompenzáltam. Aztán meghalt a kedvenc testvérem, de a szüleim szemében még mindig nem vagyok senki hozzá képest. Az, hogy ő meghalt, angyali piedesztálra helyezte őt, pedig szó szerint semmit nem csinált az életével, és volt olyan is, hogy pénzt lopott a szüleimtől.” 

Két hónapnyi karácsony: felemészti a tartalékainkat

WMN Life – 2023. október 20. – SzHA

A kedvenc gyerek problémára nem biztos, hogy az a megoldás, hogy minden gyerekünket ugyanúgy kezeljük, hiszen az eleve lehetetlen vállalkozás. De, ha önreflektíven végezzük a szülőségünket is, illetve merünk erről a kérdésről a gyerekeinkkel, vagy épp a testvéreinkkel beszélgetni, akkor azzal már sokkal beljebb vagyunk.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Fuse

Fiala Borcsa