„Nem én ettem, hanem a gyerek!” – Amikor a magzat irányítja a (sokszor furcsa) étvágyat

–

A legendás paradicsom

Amikor várandós voltam a kisfiammal, igen erős vágyakozás lobogott bennem némi paradicsom után. Elszaladtam hát a piacra, vettem egy kilóval, aztán otthon hosszan szagolgattam a semmivel össze nem hasonlítható illatát, gyönyörködve néztem a piros, fénylő bőrét pettyező aranyszemcséket (nemhiába hívják az olaszok pomodorónak, azaz arany almának). Majd felszeleteltem, besóztam, mind megettem, utána leültem a fotelbe, és elkezdtem vágyakozni némi paradicsom után.

Aztán megszületett a kisfiam, eltelt pár év, és kiderült: az ovis paradicsomlevesnek nála nincs is nagyobb rajongója. Egy időben kondérjával gyártottam számára a sűrű, sötét piros levet, hol krutonnal, hol betűtésztával, ahogy illik. Majd tovább cseperedett, és már megette a paradicsomos tésztát is, igazi paradicsomból. Mi az, hogy megette, két pofára tömi azóta is! Akárcsak a paradicsomos bruschettát, a paradicsomos focacciát vagy a sült paradicsomlevest.

Úgyhogy biztos vagyok benne, annak idején is ő kiabált ki nekem a hasamból: paradicsomot nekem ide, de izibe!

Ezt persze mindig el is mesélem neki: hogy ő már magzati állapotában is paradicsomra vágyakozott – még ha a sztorizásomtól olykor legszívesebben menekülne néha. Mit érdekli őt, hogy s mint volt, amikor ő még csak kis porbafingó volt, hiszen nem szeret arra gondolni: volt ő is kisgyerek, amikor végre ilyen szép, felnőtt, deli legénnyé nőtte ki magát. Ne fárasszam a hülyeségeimmel!

De én azért mondom kitartóan, mert kellenek a rólunk szóló történetek, amik aztán legendákká nemesülnek, és hozzátesznek az identitásunkhoz. Ezek lesznek a mi saját meséink, amiknek mi vagyunk a főszereplői, amik – a családunkban legalábbis – szájról szájra terjednek. Ha tőlünk valaki meglátja, hogy aznap a piacon különösen szép, piros húsú, bódító illatú, aranypettyes paradicsomot lehet kapni, arról eszébe jusson: bizony, a Marci már magzat korában is ezt szerette, csak ezt ette! És akkor majd biztosan ő is ezt meséli majd nagypapaként a sok más legendája mellé a kisunokáknak: „én bizony már in uterus faltam a paradicsomot, úgy képzeljétek, pupákok”.

Amikor e történetet megosztottam a Facebook-oldalamon, kiderült, hogy e kívánósságommal távolról sem voltam egyedül, másokkal is előfordult, hogy a pocakjukban hordott gyermek kiabált ki, mit enne, inna – ráadásul a későbbiekben, akár évtizedek múltán is épp ez lett a kedvenc étele. Aztán persze olyan is előfordul, hogy pont a terhesen megkívánt falatokkal lehet az illetőt kikergetni a világból!

Akik már belülről is egy bizonyos étel után vágyakoztak

Zseni elmesélte például, hogy várandósan az olajbogyót kívánta nagyon, ami köztudottan nem egy kifejezetten a gyerekek kedvence, az ő csemetéje azonban az egyetlen kiskorú, aki őszintén rajong érte. 

Angéla anyukája pedig paprikás ízű puffasztott kukoricát evett vele nyakló nélkül, ő pedig azóta is ezt falja minden mennyiségben.

A paradicsomos történetemhez Irén is csatlakozott, bár egy kissé más megközelítéssel. „Se én nem eszem meg nyersen a paradicsomot, se a barátnőm – meséli. – Aztán amikor a lányával várandós volt, hihetetlenül kívánós lett, mindent és bármit is evett, csak egyen. Egyszer arra ébredtem reggel, hogy ül az ágyam szélén és néz, iszonyú ijesztő volt. Vidáman közölte, hogy végre mehetünk reggelizni... úgy hajnali hat óra táján.

Később bevallotta, azért attól rettegett, hogy egy idő után már a paradicsomot is megkívánja.”

Marina fia is magzat korában lett beoltva olasz konyhával. „Az első émelygős időszakban egy svájci táborba vittem gyerekeket, ott volt olasz séf és olyan lasagnét csinált, hogy attól múlt el a rosszullétem. Most 14 éves a fiam és hihetetlenül finom olasz tésztákat készít.”

Angéla terheskori bizarr ételrajongását úgy tűnik, a megszületett gyereke is átvette. „Hat hónapig paradicsom meggybefőttel volt a menü. Mondtam is: a gyerek vagy imádni, vagy utálni fogja ezeket. Imádja.”

Bár Zsuzsanna állítása szerint soha nem volt leveses, a húslevest meg pláne nem pártolja, a terhessége alatt legszívesebben mindig azt ette volna. Aztán ahogy megszült, belőle kiveszett az átmeneti levesimádata, a fiában viszont azóta is továbbél.  

Valószínűleg Andreának is a magzata kiabált ki a hasából, mit enne legszívesebben. „Mikor a fiamat vártam a spenót és a csalamádé volt a favorit. A gyermek mind a kettőt imádja, sőt ő volt az egyetlen az oviban, aki háromszor repetázott spenótból!”

Anna egy igazi gourmet-t hordott a szíve alatt. „Rengeteg kínai kaját ettem várandósan, a gyermek nem győzött tőle csuklani, de azóta is él-hal a csípősért.”

És Gabriella is inkább a várandósságát okolja az étvágyáért: „Várandósan jégkrémen éltem eperrel, joghurttal és tejjel, no meg szalonnával tonnaszámra. Se azelőtt, se utána nem ettem ilyesmit. Szóval nem én ettem, hanem a gyerek!” 

Éva pedig sajtot kívánt sajttal, ami vágy a ma már harmincas fiában változatlanul megvan, legfeljebb az élelmiszerárak akadályozzák ennek kiélésében.

Marika a második fiával a terhessége alatt folyton hagymát evett. „Főként újhagymát, amíg csak volt… Sült szalonnával, zsíros vagy vajas kenyérrel, mindegy, csak hagyma legyen! Kellemetlen volt, hogy napközben nem tudtam hagymát enni, mivel dolgoztam. A fiam már totyogós korában ette a hagymát, felhozta a kertből, és elmagyarázta, hogy az neki kell… Ma már negyvenéves, szakácsként dolgozik, szerintem a piruló hagyma illata miatt.” 

És akiknek valahol félremehetett az üzenete

„A belga nyárban nem érik olyan jól a kovászos uborka. A második trimeszter végén jártam, hétágra sütött a nap, de sem a lengyel, sem a török boltban nem volt fürtös uborka. Segélykiáltást intéztem az éterbe, és kitettem Facebookra, hogy »országomat egy pár szem koviubiért«. Mindenki együtt érzett, de uborka nem jött. Másnap időpontom volt a fodrászhoz, ahol belépve, a mi drága »Gedeon bácsink« egy literes befőttesüveget nyomott a kezembe a következőkkel: »Uborka nincs már sok, de az összes levet elhoztam neked«” – meséli Zsabóka, akinek azonban a gyereke szenzoros evőként nem lett kovászosuborka-rajongó. 

Márta az első terhessége alatt főként padlizsánkrémen és zakuszkán élt, olyannyira, hogy ha náluk kifogyott a készlet, a szomszédok is besegítettek és hoztak. Ám azt állítja, valami porszem kerülhetett a gépezetbe, mert

az elsőszülötte a padlizsán minden formáját kerüli, akárcsak a zakuszkát, pedig kreatív édesanyaként még versbe is foglalta eme ételek történelmi jelentőségét és jótékony hatásait.

Cecília is csak magzatkorában szerette a töltött káposztát, amit az édesanyja tonnaszámra evett vele terhesen. „Én rá sem bírok nézni. Semmilyen savanyú káposztás dolgot nem szeretek, egyedül a karácsonyi káposztalevesből gyűrtem le pár kanállal évente egyszer a családi béke érdekében.”  

Eszter kívánóssága sem ment át a gyerekeibe. Ikerterhesen ugyanis folyamatosan csípős halászlevet kívánt, éjjel-nappal azt evett, ha tehette. „Valamit elszúrhattam, mert a gyerekeimet ki lehet kergetni a világból, ha halászléről van szó.”

Veled is előfordult, hogy amit várandósan kívántál, azt valójában a gyereked akarta, aki azóta is falja az adott ételt?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ David Malan

Fiala Borcsa