Női szerelem, ahogy eddig még nem láthattuk

–

Délután három, Nyolcésfél inspirációs övezet. Ez az év legmelegebb napja, ide mégis mindig szívesen jövök, hiába nincs légkondi az épület legtöbb termében. Amióta ledózerolták a Keleti Blokkot, erre a helyre tolódott az underground kulturális élet (egyik) epicentruma, hiszen amellett, hogy szuper kiállításoknak és buliknak ad otthont, próbatermet és műtermet biztosít sok fantasztikus alkotónak. Itt bérel egy apró sarkot Eged Enikő Katalin is, akinek néhány négyzetméter bőven elég volt ahhoz, hogy saját univerzumot rendezzen be: pici alkotóasztal, kerámia cicafejek, printek, linónyomatok, terrakotta színvilág, a lovaglás során talált állatkoponya, és persze növények. Enikőnek ez az otthonosság, márpedig az otthonosság fontos – ez az érzés a legfőbb inspirációs forrása művészetében és magánéletében egyaránt.

Már gyerekkorában is szeretett rajzolni, azonban egészen addig nem volt hozzá elég önbizalma, amíg egy jól sikerült lórajzát le nem törölte a rajztábláról, és aztán képes volt reprodukálni azt. Így már kicsiként világossá vált számára, hogy az állatábrázolás közel áll hozzá, a lovak és a macskák pedig legfőbb múzsáivá válhatnak. Na meg persze a nők.

A nők látványa és ábrázolása már gimis korában lenyűgözte – különös tekintettel Egon Schiele képeire és Lovas-Nagy Anna: „Verazélet” című kötetére –, de a felismeréshez, hogy ez nemcsak művészetét, hanem az identitását is meghatározza, rögösebb út vezetett.

A képzőművészeti pálya adta volna magát, ám az egyetemválasztás során felülkerekedett az önbizalomhiány, így a magyar-filozófia szak mellett döntött. Bár ez vargabetűnek bizonyult, egyáltalán nem bánja: az olvasás szeretete és az elemző szemléletmód sokat hozzátett ahhoz, ahogy most látja és láttatja a világot. Az ELTE után a Képzőművészeti Egyetemen folytatta tanulmányait, majd ráfordult arra az életútra, ami igazán neki való: jelenleg mintatervező a Fundango sportmárkánál, mellette tervezett kendőket a VYF márkának és grafikát a Honest Toil olívamárkának, valamint a Figu Design studió tagjaként dolgozott a 2020-és 21-es Kolorádó Fesztivál és a Kabin arculatán is.

Ami azonban engem a műtermébe vonzott, az a megrendeléseken és megélhetési munkákon túl, a személyes projektjeiben történik:

naiv állatgrafikáit 127 ezren, a leszbikusság által inspirált sorozatát, az Azzurro Vellutót pedig több mint 32 ezren követik Instagramon, és mindkettőről elmondható: aki egyszer találkozott velük, az örökre felismeri majd Enikő stílusát.

Női szerelem – ahogy eddig még nem láthattuk

Törökülésben ülünk a kis műterem padlóján, printek kerülnek elő egy nagy kartondobozból. Enikő körberendezi grafikáit a padlón: ez az Azzurro Velluto-projekt első sorozata, és bár különálló képekről beszélünk, könnyű beléjük látni egy összefüggő történetet. Érzéki, intim, olykor zavarba ejtő alkotások, ugyanúgy megvan bennük a játékosság, mint a nyugalom iránti vágy. 

Az Azzurro Vellutót – olaszul: kék bársony – Enikő a volt barátnőjével indította el közösen, az első nagyobb sorozat elkészítéséhez pedig a szakításukból merített inspirációt. Az Imaginery Memories-ban azokat a vágyott momentumokat vetette papírra, amiket a kapcsolatában szeretett volna megélni, a sorozat pedig rövid időn belül hatalmas visszhangot keltett. Enikőt egyre többen biztatták arra, hogy reprezentáljon más nőket is, így az európai főszereplő pár mellett latin, fekete és ázsiai nők is megjelentek.

A műfajt a japán „sappho art”-nak, azaz leszbikus művészetnek nevezi: explicit, erotikus, részletgazdag rajzok ezek, amiket Enikő sokszor képregényszerűen, több képkockára bontva jelenít meg.

„Elég későn coming outoltam, ugyanis sokáig nagyon erősen élt bennem a heteronormatív családkép, és nem volt elég önbizalmam ahhoz, hogy szembemenjek vele.

Engem semmi sem fenyegetett a környezetemben, viszont nem volt előttem olyan minta, ami által megtapasztalhattam volna, hogy a család nem hetero-privilégium.

Amikor végre felvállaltam az identitásom, a művészetemben is explicit módon kezdtem használni ezt a kifejezésmódot. Olyan volt, mint kinyitni egy csapot, ami régóta zárva volt” – meséli az Azzurróról.

„Olyan illusztrációkat szerettem volna készíteni, amik nem az átszexualizált, fetisizált olvasatból közelítik meg a leszbikusságot, mint ahogy a legtöbb platformon láthatjuk”

– mondja el, hozzátéve: sajnos az Instagram rendre letörli képeit, és mivel a megélhetése részben ezen múlik, most már két fiókot üzemeltet. Míg az Azzurron a női szerelem szépségét ünnepli, a másikon naiv, absztrakt, gyermekrajzszerű állatképei és csendéletei kapnak helyet. Ezeket akkor rajzolja, ha „már tele a feje, és automatikusan, gondolkodás nélkül, vázlatok nélkül szeretné kiventilálni az érzelmeit.”

Nincs könnyű helyzetben ma, aki LMBTQ-művészettel foglalkozik

Az Azzurro Velluto azonban, bárhányszor is jelentik posztjait, nagyon is élő. És nemcsak azért, mert a grafikák kinőtték az Instagram-kereteit, és pólókra, táskákra, vásznak költöztek, hanem azért is, mert fontos reprezentációi a női létnek, amivel bárki könnyen azonosulhat szexuális orientációtól függetlenül. Ha nem is 100 százalékig tudatos, de elemi szinten megjelenő, intuitív késztetés ez az alkotó életében. Miután részt vett a NANE bántalmazott nőknek szóló csoportterápiáján és prevenciós aktivista képzésén, eldöntötte: mindig kiáll majd a női jogok és a társadalmi érzékenyítés mellett.

„Nem szeretném, hogy az Azzurro Velluto alárendelődjön bármilyen külső mozgalomnak és elvárásrendszernek, de vannak olyan aktivizmusba hajló tendenciák a munkámban, amikre büszke vagyok.

Sokan írtak nekem, hogy az volt az első lépcsőfok a coming outjukban, amikor kitették az otthonukban a tőlem vásárolt képet.

Emiatt van bennem egyfajta küldetéstudat, de aktivizmusnak nem szívesen nevezném, mert szeretném megőrizni a függetlenségem.”

Bár nehéz témákról beszélünk – a bántalmazott előélet, a szorongásokkal teli coming out és az LMBTQ-közösség aktuális helyzete legalábbis aligha nevezhető könnyednek – összességében mégis azt látom: egy élettel teli, önmagát bátran vállaló, kiegyensúlyozott nő ül velem szemben, aki már megvívta harcai nagy részét. Mikor ezt felvetem, Enikő elmosolyodik – ez valóban így van, három év terápia áll mögötte, és nagyon fontosnak tartja, hogy folyamatosan fejlessze az önismeretét, oldja az elakadásait.

„Amennyit belülről tehetek magamért, azt megteszem. Az imposztorszindróma sokszor megnehezíti a mindennapjaimat, és olyankor nehezen találok rá a belső erőforrásaimra és önbizalmamra. De folyamatosan dolgozom ezen, ahogy a kapcsolataimon is, és már józanabb, meggondoltabb vagyok szerelem terén. Ami kívülről jön és tőlem független, azt nehezebben kezelem.

Sok düh és frusztráció gyűlik fel bennem az aktuálpolitikai történések hatására, felháborít a női jogok folyamatos csorbítása, az áldozatsegítés és a szülés helyzete.

A választások után hírstoppot állítottam be, hogy legalább ne ezzel induljon a napom.”

Enikő – sok sortársához hasonlóan – érlelgeti a külföldre költözés gondolatát, pláne, hogy megrendelői nagy része a nyugat-európai régióból érkezik, de azt nem tudja elképzelni, hogy családját és barátait teljesen maga mögött hagyja.

Otthonosság mint első számú inspiráció

Nehezen koncentrálok egy pontra a beszélgetésünk közben – a műterem annyi izgalmas részletet, kedves meglepetést rejt, hogy a tekintetem folyamatosan cikázik. Először a sakktáblaszerűen megjelenített lovaknál, majd a cicás kerámiáknál állapodik meg, amik, bár merőben eltérnek a leszbikus képsoroktól, ugyanannyira Enikő védjegyének számítanak, mint az Azzurro Velluto-projekt. 

Pláne, hogy művészetének legfontosabb mozgatórugója az otthonosság érzése – ennek az otthonosságnak pedig alapfeltétele az állatok jelenléte. Enikő kamaszkora óta lovagol, és már nyugdíjas korú lova, Lola mellett öt macskája és két kutyája is van. A szeretetteljes, gyermekrajzszerűen ábrázolt állatok portrékról és csendéletekről köszönnek vissza, és legalább olyan karakteresek, mint az őket körbevevő, jellegzetes tájak. Enikő előszeretettel illeszti szőrös főszereplőit izgalmas és egzotikus helyszínekre – például olasz kisutcákra vagy török piacokra –, amik legalább annyira az otthonosság érzését hozzák el számára, mint saját, jól ismert, budapesti műtermének falai.

„Az otthonosságot és a jó atmoszférákat keresem, azt hiszem, ez a fő koncepció a művészetemben. Ha doktoriznék, ennek az esztétikájában mélyednék el leginkább, nagyon érdekel, mi kell ahhoz, hogy egy képhez sok ember kapcsolódhasson.

Számomra az az otthonos, ahol emocionálisan biztonságban érzem magam és nyitottság vesz körül, és ahol szeretettel viszonyulnak az állatokhoz”

– ennek kapcsán fel is idézi egyik sorozatát, a Bodega-catet, amiben piacokon élő macskákat festett le, akiket a helyiek etetnek. „Isztambulban megtapasztaltam, hogy milyen, amikor a gyrosos kistányéron viszi a csirkehúst a kiscicáknak, és amikor a villamossínek mellett a járókelők felkapják a kóbor macskát, nehogy elüssék őket. Nyilván ez csak egy szelete az országnak, de ezek az apró momentumok sokat hozzátesznek ahhoz, hogy valahol komfortosan érezzem magam.”

Kedvenc helye egyértelműen Olaszország, ahol Erasmussal eltöltött egy évet, de a szívéhez nőtt Törökország és Jordánia is. Ázsiában még nem járt, de manifesztációként tekint a japán és indokínai hatású képeire: minél többet festi meg az ottani hangulatot, annál nagyobb erővel vonzza magához közelebb a keleti utazást.

Ötlet van elég, időből kéne több

Mindemellett Enikő persze továbbra is tele van tervekkel, már csak az idővel kell jól zsonglőrködnie. Jelenleg például egy csoportos kiállításra készül a Nyolcésfél többi alkotójával, amin életében először egy népmesét illusztrál majd.

„Nagyon szeretem Boldizsár Ildikó meseterapeuta munkásságát, és autodidakta módon szoktam is olvasni őket úgy, hogy közben figyelem magam, és elemzem, ami bennem történik a hatásukra.

Mind elméleti, mind grafikai szempontból szívesen elmerülnék a mesék és a folk-art világában, és megvizsgálnám, hogyan lehet ezeket az archaikus, népi elemeket újragondolni”

– meséli, majd feleleveníti egy nyári munkáját, amikor az Etnográfiai Múzeumban egy 5×3 méteres falrajzot készített a gyűjtemény egyik könyve alapján. Itt Enikő egy tükrös-faragásos képet gondolt újra a pásztorok borotválkozókészlete alapján, és annak motívumait vegyítette saját grafikai látásmódjával.

Ez persze csak egy irány a sok közül – Enikő most a kerámiákban is elmélyült, és halkan hozzátette: nagyon örülne, ha több ideje jutna a szabad létezésre és a lovaglásra is. Úgy érzi, az időmenedzsmentben és a határok kijelölésében van még hova fejlődnie, és az imposztorszindróma is felüti fejét időnként, éppen ezért törekszik rá, hogy az aktív munka mellett is mindig jusson idő a mentális egészsége karbantartására.

„Rengeteg ötletem van, de nagyon nehezen szabadítok fel időt a saját projektjeimre és a szabadidős tevékenységekre is. Szeretek egyedül is lenni, de ez nem volt mindig így.

Korábban sokat szorongtam és szerethetetlennek éreztem magam egyedül, de végre sikerült megérkeznem egy olyan állapotba, amiben jól érzem magam társaság nélkül is.

Emellett nagyon szeretek lovagolni, utazni, és tele van a telefonom olyan ötletekkel, amiket még szeretnék megrajzolni. A bakancslistámon van az olajjal való festés is, amit nagyon jó volna megtanulni, és remélem, hogy egyszer eljutok arra a szintre, hogy egy-egy illusztrációmat festményként is ábrázolhassam.”

Képek: Chripkó Lili/WMN

Takács Dalma