Cuki mérges kislány, késsel a kezében – Megnéztük Josimoto Nara kiállítását Bécsben
Kulcsos gyerekek, punk rock, képregények és belső gyermekünk
„Játssz, mielőtt igazán jó vagy, mert mire igazán jó leszel, túl öreg vagy játszani” – hangzik Joey Ramone jól ismert mondása, és nem véletlen, hogy ezzel az idézettel nyitom a Josimoto Nara-kiállításról szóló ajánlómat: ő az a művész, aki azzal lett nagy, hogy sosem nőtt fel. Pedig nem volt idilli gyerekkora. A magányos japán kisfiú viszont úgy döntött: nem hallgattatja el belső gyermekét, s ezzel hangot ad mindannyiunk belső gyermekének. Első látásra firkálmányok, másodikra rémületesen erős üzenetek, amikről valahogy elfeledkeztünk menet közben. A bécsi Albertina Modernben november 1-ig látható Josimoto Nara életműkiállítása, és ez a legjobb dolog, ami történhet veled, ezt garantálom. Csepelyi Adrienn kiállításajánlója.
–
Amikor belépni készültem az Albertina Modern kiállítóterébe, utat kellett adnom egy óvodáscsoportnak. Miután a magányosra tervezett tárlatbejárásom így kisebbfajta gellert kapott (csakhamar megjelent egy másik gyerekcsoport is, hogy albertinás habszivacsokon üldögélve beszélgessen a kiállításról az intézmény dolgozóival), rájöttem: ennél tökéletesebb körítést nem is tudnék elképzelni Nara első nagy európai retrospektív kiállításához. Ahogyan ez lehet a legjobb első kiállításélmény egy gyerek számára is: itt szó szerint otthon érezheti magát a múzeumban.
Meg mi is – csak nekünk egy picit azért ennél összetettebb élmény lesz ez…
Magányos kisfiú rádióval
Josimoto Nara 1959-ben született. Észak-Japán Aomori prefektúrájában nőtt fel, két jóval idősebb testvér és két keményen dolgozó szülő mellett – pontosabban a hiányukkal. Igazi kulcsos gyerekként a zenében talált némi vigasztalódást mind jobban elhatalmasodó magányára:
addig ügyeskedett, míg sikerült egy közeli amerikai légibázis rádióját befognia. Noha fogalma sem volt, miről szólnak a Ramones számai, a bennük lévő lázadás olyan mélyen megérintette, hogy művészetének gyökereit is itt kell keresnünk.
Emblematikus „mérges kislány” figurái gyakran viselnek Ramone-frizurát, számos képén pedig közvetlen utalást találunk lemezborítókra, de esetenként idézeteket is.
Mérges kislány késsel, bombával
Nara figurái képregény- vagy rajzfilmszerűek. Gyerekrajzokra, órai firkálmányokra emlékeztetnek, szobafogságban lévő, duzzogó kisiskolások feszültséglevezető rajzaira, amelyekre dühödten odakanyarintják az összes csúnya szót, amit ismernek. Elsőre talán meg is mosolyogtatnak.
Jó érzés belépni a kiállítótérbe, viccesek a képek, cukik, gyerek és felnőtt egyaránt jól szórakozik. El kell telnie kis időnek, mire kibontakozik előttünk a mélységes mély magány, elszigeteltség és az ebből fakadó düh meg agresszió, ami ezekben a látszólag cuki képekben rejlik.
(Nara művészetéről esik szó a Ludwig Múzeum briliáns Cukiságfaktor című kiállításán is – amelyről Takács Dalma kollégám írt ITT –, pont ebben az együttállásban vizsgálva: lehet-e cuki, ami félelmetes, agresszív, hol húzódik a gyerekkor határa stb.)
Magányos nagyfiú a múzeumban
Amikor 1988-ban Nara Németországba ment tanulni, ismét megtalálta az ismerős érzés: idegen ország, idegen kontinens, idegen nyelv… Elszigetelődött.
A magány pedig éppoly univerzális és kortalan, mint Nara „firkálmányai”: ezek a képek a pszichológia által is oly sokat emlegetett belső gyermek művei. Az én belső gyermekem pedig annyira magára ismert egy-egy rajzban, mintha magammal néztem volna farkasszemet az Albertina Modernben.
Hogy lehet valami egyszerre cuki és pusztító – de legalábbis rendszerkritikus? Mit ér a dühünk, ha képtelen kimozdítani bennünket az alaphelyzetünkből, legyen az egy baromi elfoglalt család vagy egy politikai zsibbadtságban tengődő ország, ahol látszólag minden rendben van, de a felszín alatt istentelen indulatok morajlanak?
A legkedvesebb Nara-művem a Place Like Home feliratú kisház, amelyben zenei aláfestéssel látjuk megelevenedni gyerekkori szobáját. Kísérteties és egyben izgalmas élmény belesni az ablakon, megfigyelni az apró használati tárgyakat, nézni, miből, hol született ez a furcsaságában is lenyűgöző, egyszerűségében is példátlanul összetett életmű.
Ő néz rád vagy te nézel magadra?
A kiállítótér falára Nara zsírkrétával véste az adott művek keletkezési dátumát. Láthatunk vitrineket cetliken, fecniken, csomagolásokon, kitépett füzetlapokon, borítékokon megelevenedő skiccekkel, és grandiózus festményeket is.
A közös bennük? A karakterek átható tekintete, amely néha már-már földöntúlinak hat. Az abból sugárzó ítélkezés, megvetés, indulat, rosszallás. És mindaz, amit a látogató e tekintet nyomán érez: azonosul vele vagy megijed tőle? Idegesíti vagy elszégyelli magát? Úgy érzi, jó barátok lennének a mérges kislánnyal – vagy épp ő maga is ilyen volt annak idején? Vagy most szembesül vele először, hogy vannak gyerekek (számosan), akiknek az élete nem volt fenékig tejfel.
Nara művészete – különösen ekkora dózisban és ilyen okosan kurálva – a tudattalan szintjén hat, de elemi erővel.
Végtelenül egyszerű, szinte közlésmentesnek tűnő rajzai, festményei zsigeri érzéseket, eltemetett emlékeket hívnak a felszínre, és azon kapjuk magunkat, a kezdeti röhigcsélés után, hogy legszívesebben megölelnénk saját magunk nyolcéves verzióját, és elmondjuk neki: minden rendben lesz. De ha nem, akkor még mindig ott a Ramones.
Például az I Don’t Want To Grow Up – ami tökéletes mottója az egész kiállításnak. Meg, mondjuk, az életünknek is.
A képek a szerző tulajdonában vannak
