Tíz (vélhetően) leszbikus, világot felforgató nő izgalmas története
Ez a tíz nő minden bizonnyal más nőket (is) szeretett, de ennél sokkal fontosabb, hogy kitörölhetetlen nyomot hagytak történelmünkön és kultúránkon. Magyarországon idén márciusban ünnepeljük az LMBTQ-történeti hónapot, ami pont egybeesik a nők történelmi hónapjával – ennek apropóján emlékezik meg most cikkében ezekről a bátor, olykor merész, úttörő nőkről Kanicsár Ádám András.
–
Julie d’Aubigny egy kolostort is porig égetett a szeretett nőért
Julie d’Aubigny, más néven Mademoiselle Maoupin (vagy La Maupin) opera-énekesnő élete filmvászonra kívánkozik – és nem csak azért, mert kétszer is kegyelmet kapott XIV. Lajostól (de ne szaladjunk ennyire előre). Julie a királyi istállómester lányaként nemesi családban látta meg a napvilágot. Apjának hamar feltűnt, hogy lánya örökölte tőle a kardforgatás művészetében való tehetséget, ezért úgy döntött, hogy együtt tanulhatja a korabeli fiúkkal a fegyverforgatás csínját-bínját – állítólag D’Aubigny ekkoriban szerette meg a fiús ruhák viselését.
Később az iskolából aztán saját oktatójával szökött Marseille-be, ahol vásárokon tette próbára tudását a napi betevőért. Testhezálló munka volt, Julie ugyanis imádta a kardot – és imádott párbajozni is, ami miatt legalább tíz férfi élete szárad a lelkén.
Majdnem ez okozta a vesztét is, Franciaországban ugyanis ekkortájt szigorítottak a párbajozás szabályain, így Julie maga is halálbüntetéssel nézett szembe. Végül egy kis furfangnak köszönhetően úszta meg: azzal érvelt ugyanis, hogy a törvény férfiakra vonatkozik, ő pedig – ugyebár – nő.
Hiába csapta meg azonban a halál – és a törvény – szele, ezután sem nyugodott.
Hamarosan szerelmes lett egy helyi kereskedő lányába, amit szíve választottjának apja nem nézett jó szemmel (nyilván), így lányát a közeli kolostorba száműzte. Szerelmese, D’Aubigny azonban nem nyugodott bele abba, hogy így ér véget a románc: miután megtudta, hogy a kolostorban nemrég elhunyt egy apáca, a holttestet szerelmese szobájába csempészte, majd miután megszöktette őt, felgyújtotta a kolostort.
A hulla-, illetve emberrablásért és a szándékos gyújtogatásért őt magát is tűz általi halálra ítélték, így menekülni kényszerült. Kitűnő opera-énekesnő lévén (igen, ehhez is értett) Párizsba szökött, ahol viszonyt kezdett egy másik énekessel – ezúttal egy férfival –, Gabriel-Vincent Thévennard-ral (mai fogalmaink szerint D’Aubigny inkább biszexuális lehetett).
Miután a férfi felvételt nyert a párizsi Operába, meggyőzte a vezetőséget, hogy hallgassák meg zűrös hátterű, ám nemesi származású barátnőjét is. Így került a nő is a társulatba, az intézmény vezetősége pedig arra hivatkozva, hogy neki van a legszebb hangja a világon, elérte a királynál, hogy másodszorra is tekintsen el a halálbüntetéstől.
La Maupin néven igazi sztárrá vált, a hibáiból viszont nem tanult: később is többször került bíróság elé, például mert halálosan megfenyegette a luxemburgi hercegnőt, amiért az megtámadta a háziurát.
De azt se felejtsük el, hogy egy alkalommal a színpadon egy valódi tőrrel szúrta meg magát előadás közben. Ezt akkori szeretője, a bajor választófejedelem olyannyira túlzásnak érezte, hogy negyvenezer frankot ajánlott fel a nőnek azért, hogy hagyja békén örökre.
Billie Holiday, a dzsessz nagyasszonya nem vetette meg sem a nőket, sem a drogokat
Bizony, bizony, a világ talán legismertebb dzsesszénekesnője sem csupán a férfiak iránt érdeklődött, de ezt ő maga sem rejtette véka alá: „Persze hogy bújtam ágyba nőkkel… de mindig én voltam a férfi!”
Holiday gyermekkora tragikus és nehéz volt, később több bántalmazó kapcsolatot is átélt férfiakkal, akik közül néhányan nem vetették meg sem az italt, sem a drogokat.
Bár a drogokkal minden bizonnyal Holidaynek is meggyűlt a baja: egyszer például a börtönből csak óvadék ellenében engedték ki ópium birtoklása miatt. De kicsoda fizette ki az óvadékot? Egy Tallulah Bankhead nevű színésznő, Holiday talán legismertebb női szerelme.
Bankhead 1948-ban rendszeresen látogatta Holidayt a Private Lives című Broadway-előadás után, és néha turnéra is elkísérte. A szakításuk meglehetősen zűrösre sikeredett: több kemény hangvételű levelet is váltottak, miután mindkettőjüknek az volt a baja a másikkal, hogy az csúnyán nyilatkozott róla az önéletrajzában.
A leszbikus közösség körében mellesleg maga Bankhead is legendássá vált lázadó, a rendszernek bátran ellentmondó attitűdje miatt. Ráadásul tőle is ismerünk klasszikussá vált mondást. Amikor az orvosa nehézkesen kigyógyította egy nemi betegségből, ő állítólag csak annyit mondott: „Ebből nem tanultam semmit!”
Llangollen hölgyei – két elszánt nő, aki fontos példája lett annak, hogyan lehetünk erősebbek a rendszernél
Eleanor Charlotte Butler és Sarah Ponsonby – mindketten jómódú családból származtak – 1768-ban találkoztak egymással, és tíz év múlva, 1778-ban, a kényszerházasság rémétől menekülve szöktek meg az otthonuknak számító ír Kilkenny megyéből.
Családjuk aztán rájuk talált, és megpróbálták őket visszaparancsolni szülőhelyükre – valamint a társadalom által előírt (heteroszexuális) életbe –, de ők hősiesen ellenálltak. Így a két famíliának végül bele kellett törődnie: Eleanor és Sarah a saját szabályaikat követik.
Bár ezután sok anyagi juttatásban nem részesültek, de kérésükre velük tarthatott az egyik család szolgálója, Mary Caryll, aki haláláig dolgozott a furcsa párosnak – szolgálataiért pedig a két nő még a közös sírjukba is „beengedte” a hű házvezetőnőt. De ne szaladjunk ennyire előre!
Eleanor és Sarah 1780-ban a walesi Plas Newydd faluban telepedett le, ahol szerényen éltek ugyan, de olyan életet, amilyet mindig is elképzeltek: szabadok voltak, és nem foglalkoztak semmilyen, a korabeli nőkre nehezedő elvárással.
Idejüket a nyelv, az irodalom és a kertészet tanulmányozásával, házuk csinosítgatásával töltötték. Annyira kívülállónak számítottak a korszakban, hogy különleges, lázadó életüknek híre is ment és olyan látogatókat vonzott otthonukba, mint Shelley, Byron vagy Wellington hercege. Csodálójuk, Sarolta királyné pedig még III. György királyt is meggyőzte arról, hogy kapjanak némi juttatást az államtól.
Hogy a két nő szerető volt-e?
Ez örök kérdés marad. Ők maguk tagadták ezeket a feltételezéseket – ami nem csoda, hiszen ekkoriban ez súlyos bűnnek számított –, de megannyi utánuk maradt levél sem szolgál erről kézzelfogható bizonyítékkal. Míg sokak szerint szexuális kapcsolat sosem volt köztük – ám romantikus érzéseket tápláltak egymás iránt –, addig mások úgy vélekedtek, hogy úgynevezett bostoni házasságban éltek: azaz, amikor két nő egy házasságszerű kapcsolatban éli le az életét egymással. Persze talán életük ezen része annyira nem is tartozik ránk. Egy biztos: ez a két elszánt nő fontos példája lett annak, hogyan lehetünk erősebbek a rendszernél.
Gladys Bentley, a világtörténelem egyik első, nyíltan leszbikus fekete művésze
Mielőtt megismertetném veletek Gladys Bentley munkásságát, fontos tisztázni, hogy mi is volt az a Harlem-reneszánsz. A két világháború között a New York-i Harlemben indult a mozgalom, amelynek lényege az afroamerikai kultúra megújítása, felélesztése, illetve életben tartása volt, és óriási hatást gyakorolt a művészetek szinte minden szegletére. Olyannyira, hogy a Harlemet akkoriban a világ fekete kulturális fővárosaként emlegették.
Egyik legfontosabb alakja pedig kétségkívül Gladys Bentley volt.
Bár ekkoriban a homoszexualitás és ennek nyílt kimutatása illegálisnak számított, Gladys nem igazán fogta vissza magát. A New York Times szerint ő volt a Harlem leghíresebb leszbikus előadója és az amerikai történelem – illetve minden bizonnyal a világtörténelem – egyik első, nyíltan leszbikus fekete művésze.
A bluesénekes Gladys a színpadon szmokingot és cilindert viselve drag kingként jelent meg, később pedig egy drag queenekből álló kórus is került mögé – csak hogy teljes legyen a közösség reprezentációja. Persze azt is megválogatta, hogy mit énekel: sokszor írta át az akkori slágerek dalszövegeit sokkal pajzánabb sorokra, amiket aztán a közönségben ülő nőknek adott elő búgó, mély hangon.
Amikor a first lady egy másik ladyért rajong
Mielőtt azt gondolnád, hogy csak véletlen egybeesés lehet a névegyezés, fel kell hogy világosítsalak: itt bizony valóban a first ladyről lesz szó. Meghozzá Theodore Roosevelt elnök unokahúgáról, aki aztán hozzáment Franklin Delano Roosevelthez, távoli unokatestvéréhez, akiből 1905-ben szintén elnök lett. A politika így a családban maradt.
Eleanor maga is aktív volt politikailag: nagy szószólója az emberi jogoknak, és nem mellesleg elnök férjére is jelentős befolyással bírt.
Az elnökkel való házasságuk azonban inkább egyfajta intellektuális és politikai kapcsolat volt – a rokoni szálakat is beleszámítva. Kvázi taktikai házasság.
Talán sokakat meglep, de kapcsolatuk alatt Eleanor gyakran megfordult leszbikus körökben, majd szerelembe esett Lorena Hickok újságíróval – kapcsolatukat a külvilág előtt természetesen barátságként álcázták. „Hick” – ahogy a környezetében emlegették – úttörőnek számított szakmájában: ő volt az első nő, aki a New York Times címlapján publikálhatta írását. Eleanorral való kapcsolata nagy hatással volt a karrierjére, igaz, ahogy közelebb került a first ladyhez, úgy kérdőjelezték meg egyre többen az objektivitását is.
Aki nélkül ma kevésbé lenne hatékony az orvosi ellátás
Florence Nightingale a modern nővérképzés és betegellátás reformjának elindítója, aki először alkalmazott statisztikai megközelítést a betegápolás hatékonyságának elemzésére. Ő a bizonyítékokon alapuló orvoslás egyik úttörője – nélküle az orvosi ellátás ma kevésbé lenne hatékony.
Bár rengeteg embert mentett meg módszerével, Nightingale-nek mégis meglehetősen keserű – és igen összetett – sors jutott.
Florence szerelmes volt a Marianna Nicholson nevű unokatestvérébe, és hogy mindig közel lehessen hozzá, éveken át tettette, hogy szerelmes a lány bátyjába, Henrybe. Ám amikor a férfi megkérte a kezét, Florence elutasította a frigyet, Marianna pedig emiatt megszakított vele minden kapcsolatot. A szerelmi csalódás után közeli viszonyt folytatott Mai nénikéjével is, akivel három éven át együtt élt. Miután a nő elköltözött, őt követte Hillary, a kuzin, aki rajongott Florence-ért, és mindaddig vele maradt, amíg a családja nem követelte, hogy térjen vissza hozzájuk.
Hozzátartozói jócskán megkeserítették Florence életét, aki gyűlölt mindent, amit abban a korban a nőktől követeltek, és meg is vetette azokat, akik engedelmeskedtek az elvárásoknak. Sosem házasodott meg és a történészek szerint „tiszta” maradt egész élete során.
Miközben Alice Dunbar-Nelson az afroamerikai nők jogaiért harcolt, egy férfival élt bántalmazó kapcsolatban
Alice Dunbar-Nelson híres költő és az afroamerikai emberi jogi harcok egyik kiemelkedő alakja volt. Az 1910-es években már a női jogok elismert aktivistájaként tevékenykedett: ő volt az egyik alapítója az Equal Suffrage Study Clubnak, egy afroamerikai nőket összefogó szüfrazsettmozgalomnak, 1915-ben pedig a közép-atlanti államok szüfrazsettmozgalmait vezette. Mindemellett folyamatosan publikálta a verseit és az esszéit; újságíróként is egyre jelentősebb szerepet kapott – a Wilmington Advocate, egy progresszív, feketéknek szóló újság szerkesztője is volt. Sajnos a társadalmi megbecsülés nem járt anyagi elismeréssel: nőként – ráadásul afroamerikai nőként – Alice nagyon kevés pénzt kapott a munkájáért.
Magánélete sem volt konfliktusoktól mentes: 1898-ban hozzáment Paul Laurence újságíróhoz, aki bántalmazta őt, többek között leszbikus kalandjaiért.
1902-ben elváltak, Alice pedig újraházasodott, egy tanár kollégájához ment hozzá, de a frigy nem tartott sokáig. Végül 1916-ban házasságra lépett harmadik férjével, Robert J. Nelsonnal, akivel életük végéig együtt maradtak. A férfi naplóiból derült ki, hogy ő maga is rájött felesége más nőkkel folytatott viszonyára – például a korszak egy művészével, Helene Londonnal és az újságíró Fay Jackson Robinsonnal. De a kezdeti düh elillant, a férfi később tolerálta a nő kapcsolatait.
Emily Dickinson, aki a testvére feleségével folytatott viszonyt – miközben csodás verseket hagyott nekünk örökül
Emily Dickinson nők iránti vonzalmában napjainkban már semmi megdöbbentő nincsen, de Dickinson idejében mindez óriási tabunak, sőt bűnnek számított. A hozzá közelállók így mindent meg is tettek azért, hogy életének e szegletére ne derüljön fény.
Pedig Emily magánélete több mint érdekes. Szerelmét, Susan Gilbertet még tinédzser korában ismerte meg az Amherst Akadémián.
Susan később hozzáment Emily testvéréhez, Austinhoz, ami cseppet sem befolyásolta a két nő egymás iránti érzéseit.
Ennek nyomait nem más, mint Susan lánya – és így Emily unokahúga (tudjuk még követni?) – próbálta eltüntetni: jókora erőfeszítéseket tett azért, hogy cenzúrázza a két nő közti levelezést annak publikálásakor – kihagyva a sikamlósabb részeket.
Mindezt valószínűleg jó szándékkal tette, hiszen tisztában volt vele, hogy ha Dickinson esetében felmerült volna a leszbikus vonzalom gyanúja, az minden bizonnyal egész költői megítélésében kárt tett volna.
Később aztán ezek az „elveszett” levelek jó néhány vers kíséretében a nyilvánosság elé kerültek, és rávilágítottak Dickinson valódi érzelmeire. Hab a tortán, hogy nem csupán Sue volt hűtlen a házasságában, hanem férje, Austin is, aki azzal a nővel csalta feleségét, aki aztán Emily verseinek szerkesztője volt a nő halála után. Mindig minden a családban marad.
Stormé DeLarverie, a melegmozgalom Rosa Parksa
Az 1969-es Stonewall-lázadás a Pride bölcsője és az LMBTQ-jogok modern harcának kezdőpontja volt. A queer közösség talán legfontosabb történelmi eseményében kulcsfontossággal bírtak a drag queenek és az afroamerikai transznemű nők,
a lázadás elindítója azonban feltehetően egy leszbikus nő, a legendás Stormé DeLarverie volt, akit a melegmozgalom Rosa Parksaként is szoktak emlegetni.
DeLarverie 1920-ban született New Orleansban egy fekete anya és egy fehér apa gyermeként. Az 1950-es és 1960-as években nőként ő volt az egyedüli férfi imperszonátor a Jewel Box Revue elnevezésű, feketéket és fehéreket egyaránt befogadó drag társulatában, ahol drag kingként tabudöntögető módon viselt férfiruhákat a színpadon.
Illetve – előadótársaival ellentétben – nemcsak a színpadon, hanem az utcán is, ami a korerkölcs és a törvények miatt veszélyes vállalásnak számított.
Ekkoriban hívta fel magára Diane Arbus fényképész figyelmét, akinek a Storméról készült portréját később a Metropolitan Museum of Artban is kiállították.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Stílusával és bátorságával DeLarverie megelőzte korát, és a közösség ikonikus alakjává vált. Ráadásul ő maga szó szerint is védte a közösséget: a New York-i Village melegnegyedben sokáig volt melegbárok biztonsági őre. Így pedig nem is olyan távoli gondolat, hogy valóban ő hajíthatta el az első követ azon a nyári éjszakán, 1969-ben, amikor a meleg- és transznemű közösség hangot követelt magának.
A jelenleg zajló 11. LMBT Történeti Hónapon több előadás is kiemelten foglalkozik fontos női történelmi személyekkel. Az ingyenes programsorozat sokszínű programját itt találod.
Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT
Kiemelt kép: Getty Images
