„A sírva vigadás bele van ivódva a kultúránkba” – élni és túlélni, ahogy csak a szerbek tudnak

–

Az ominózus vacsorán így négyen ültünk asztalhoz. A Csevapivo tulajdonosa, Bogdán, akinek az édesanyja szerb, az édesapja magyar – bár ő Budapesten született és itt is nőtt fel, a nyarakat kicsöngetéstől egészen az évnyitóig Hercegszántón töltötte; Radi, aki Szántón született, és tizennégy éves kora óta él Budapesten, az édesapja szerb, de az anyukája is áttért az ortodox vallásra; és velünk volt még Sára, Bogdán rác nemzetiségű felesége, aki egy horvát faluban nőtt fel, a szerbséghez a néptáncon, majd később a férjén keresztül került közelebb. 

Szerbnek lenni

Hogy mit jelent számukra a szerbségük? Radi hosszan tűnődik a kérdésen, mielőtt válaszolna. „Nehéz erre kívülről, objektíven rálátni. Talán az érzelmek teljes megélését emelném ki elsőként.

A szerbek megengedik maguknak, hogy nagyon szomorúak legyenek, megszakadjon a szívük, de az örömöt is intenzíven megélik, ha van lehetőség mulatni. Ez a nép a történelem viszontagságai során nemcsak túlélni tanult meg, hanem élni is.

Nekem ez a gyászban is nagy kapaszkodó most. Korábban elnyomtam magamban egy csomó mindent, most próbálom megélni a nehezet és a rosszat is, abban a tudatban, hogy ez is az élet része – mondja, majd elbizonytalanodik: – Nem hülyeség, amit mondtam?” „Már hogy lenne hülyeség? – kérdezek vissza, hiszen a saját érzelmeiről beszél. – De akkor ez az önmagad örök megkérdőjelezése…”

„Az a magyar részem” – válaszolja nevetve.

Egy nagy család

Hogy valójában melyik identitása domborodik ki éppen, az a környezettől is függ. Radi azt állítja, ha a családjával vagy a szerb barátaival van, akkor ő is azonnal „beszerbül”, a szerb identitása magától értetődőn jön elő benne. „De szerintem mindenki másképp viselkedik, amikor a másik szülőnyelvén létezik, nem? Amikor abban a közegben vagy, más aspektusaid jönnek elő.”

Bogdán a szerbségét magyar barátainak a maga kicsi, ám nagyon összetartó közösségén keresztül szokta elmagyarázni: „Ortodox vagyok, szerb templomba járok, szerb iskolában tanultam, szerb néptáncot táncolok, próbálom a hagyományokat őrizni.”

A szerbség a legtöbbjük számára a közösséget jelenti, ami egyfajta kibővített családként is funkcionál. Ezt erősíti meg egy különleges hagyomány is: minden családnak van egy védőszentje – hogy kinek melyik, azzal a környezetük pontosan tisztában van –, így amikor elérkezik a védőszent napja, tudják, hogy aznap őket ott tárt karokkal várják. Ilyenkor együtt esznek, isznak, ünnepelnek, akár több napon keresztül.

„Számomra nagyon szép élmény volt megélni azt, hogy itt ennyire számíthatnak egymásra az emberek, ennyire figyelnek egymásra, és ilyen megtartó a közösség”

– teszi hozzá Sára. 

Összekovácsoló hit

A vallás kiemelten fontos a szerb nép számára, ez volt az a kohéziós erő, amin keresztül az elmúlt évszázadok során a közösség fenn tudott maradni. „Az identitásunk alapja az ortodoxia. A különféle vallási rituálék kiskorunktól kezdve részei az életünknek. Minden vasárnap ott volt a helyünk a templomban. Egyébként Bogdánnal is így lettünk barátok: állandóan röhögtetett az istentiszteletek során. Nagyon sok emlékünk van a templomból, rengeteget bandáztunk ott.”

Ezt Bogdán is megerősíti: „Az a jó szerb, aki mélyen vallásos, templomba jár, és minden ünnepről tudja, hogy kell megülni.” 

A vallás a mindennapokat is jobban befolyásolja. Náluk a böjti időszak nagyon szigorú, ahogy közelednek a nagy ünnephez, egyre rigorózusabbak a szabályok, nagypénteken például nem szabad zenét hallgathatni, hiszen amikor Jézust behelyezték a sírba, az a szomorúság napja. Két nap múlva pedig, amikor feltámad, eljön az örömünnep – természetesen óriási bulikkal.

A pravoszláv templomi liturgia – összehasonlítva a katolikussal – azért tud szerintük misztikusabb lenni, mert ószlávul vannak az énekek, felolvasások, amit nem feltétlenül ért mindenki. „Én például úgy értettem meg a mi liturgiánkat, hogy végigültem vagy negyven katolikus misét magyarul” – teszi hozzá Bogdán. Radi azt mondja, neki az is sokat jelentett, hogy gyerekkorában a faluban sok velük egykorú fiatal volt, akikkel az egyházi ünnepeken keresztül lehetett részük felejthetetlen élményekben. „Karácsony előtt két különböző vasárnapon köszöntjük az anyákat és az apákat, ilyenkor felkerekedtünk mi, gyerekek, és végigjártuk az összes szerb házat, ahol elmondtuk a versünket. Akkoriban még igazi telek voltak mifelénk, hatalmas hóval. Rengeteget játszottunk, eszegettünk, hülyéskedtünk… nem is tudom, éreztem-e ennyire jól magam azóta.” 

Az élet ünneplése

A szerbeknél fenyő helyett egy tölgyfa ágát díszítik fel karácsonyfának, a szenteste pedig valóságos népünnepély lesz, nem csak a szűk család vesz részt rajta. Ahogy a húsvétra, úgy a legtöbb ünnepre jellemző ez a kettősség, az érzelmek skálája két végletének maximális megélése. A temetések után jön a halotti tor, ami valójában az élet ünnepléséről szól, és sok temetésen van zenekar is.

A bulizásban sem ismernek pardont.

Bogdán nagypapája például híres arról, hogy minden létező gyümölcsből tud bort készíteni, de egy ízben még a lánya esküvőitorta-maradékából is bort csinált. 

A szerb kocsmák is afféle közösségi helyek, ahová nem lerészegedni mennek az emberek, hanem egy pohár sör vagy kávé mellett egy jót beszélgetni, kidumálni magukból a problémáikat, találkozni, együtt lenni. „De a zene is olyan, hogy könnyen el tudod magadat engedni. A sírva vigadás bele van itatódva a kultúránkba. A dalok jelentős része is erről szól: elhagyott a szerelmem, ez nagyon fáj, de aztán megy a buli, élek tovább” – magyarázza Radi, Sára pedig elmeséli, mik voltak az első nagyon pozitív benyomásai, amikor bekerült a szerb közösségbe: „Nagyon tetszik, hogy ha elmegyünk Szerbiába, ott az a benyomásom, hogy az emberek nagyon könnyedén élnek. Nem könnyen, ez fontos, nyilván nekik is megvannak a maguk problémái, sokaknak nehéz az élete. De nem szoronganak, aggodalmaskodnak állandóan valamin. Úgy állnak hozzá, hogy valahogy úgyis lesz, minek aggodalmaskodni.”

Az én házam a te házad

Bogdán a vendégszeretetet tartja fontosnak kihangsúlyozni, mint az egyik legkiemelkedőbb szerb attribútumot.

„Ha nincs semmijük, ők akkor is képesek adni valamit.”

Majd elmesél egy történetet ennek illusztrálására: „Régebben elég sokat jártam Szerbiába fesztiválozni. Egyik hajnalban, jöttem haza, még nagyon messze volt a szállásom, de szörnyen vécére kellett mennem. Láttam, hogy az egyik ház ablakában világít a lámpa – hajnali öt volt, teszem hozzá. Engem erőst szorított a szükség, úgyhogy bekopogtam ebbe a vadidegen házba, ahol, amikor kinyílt az ajtó, előadtam, mi járatban vagyok. A tulaj legnagyobb természetességgel engedett be az otthonába, majd amikor végeztem, töltött nekem egy pálinkát búcsúzóul. Ilyen hol másutt fordulhat elő veled?” 

Radi elmeséli, hogy amikor a Tara-hegységben jártak és eltévedtek, hasonló élményben volt része: a hegy tetején lévő egyetlen kis házikó lakói, egy idős házaspár, beinvitálták őket egy kávéra, majd elmesélték a fél életüket… de még annál is többet adtak. „Mikor indultunk volna, a hetven körüli bácsi mondta, hogy szeretné nekünk megmutatni azt, amire a legbüszkébb. Kivitt minket hátra, a hegytetőről le lehetett látni a völgybe, ahol volt egy hatalmas tó. »Látjátok? – kérdezte. Ez mind az enyém.« Azzal kinyújtotta a kezét, és körbemutatott, ahol él. Hihetetlen élmény volt. Modern szemmel azt látod, hogy ott laknak az isten háta mögött, nincs rendes út, nincs bolt, nagyon szerény körülmények között élnek, egy darab ház van a szomszédban, ahol a néni sógora él, mégis úgy érezték, hogy övék az egész világ.” 

Negatív sztereotípiák

Jó néhány hollywoodi filmben a maffiózók, a verőlegények, akiktől rettegni kell, gyakran ukránok, oroszok vagy szerbek, de ahogy a találkozónk előtt meggugliztam, mit gondolnak a magyarok a szerbekről, milyen sztereotípiák kapcsolódnak e néphez, az eredmény minden volt, csak hízelgő nem.

Amikor erről kérdezem Bogdánt és Radit, érezhetően meg vannak bántva. „Sok rossz dolgot lehet olvasni a szerbekről, de a gyakorlati tapasztalat szerintem ezt nem támasztja alá” – magyarázza Bogdán, akinek a magyar barátai is mindig pozitív élményekkel térnek haza Szerbiából. Radojka is rossz néven veszi, ha mások a Balkánról kizárólag pejoratívan beszélnek, hiszen ez a vidék minden szempontból – természeti kincsekben, kultúrában is – igen gazdag, és az emberek is rendkívül szívélyesen fogadják azokat, akik odamennek, és megtisztelik őket azzal, hogy nyitottan és kíváncsian fordulnak feléjük. Ezzel Sára is egyetért, akit mindig lenyűgöz az éttermekben tapasztalt vendégszeretet: „Úgy fogadnak, mintha legjobb barátok lennétek. Az egész környezet rendkívül elfogadó, és ettől az ember is nagyon felszabadult lesz.”

„Amikor szerb társaságban vagyok, pont azt a feszengést engedem el, hogy viselkedni kell”

– adja meg a választ Radi a beszélgetésünk elején feltett kérdésre, és bevallja, mennyire szeret például az otthoni bulikon az asztalon táncolni.

A kettős identitás elfogadásra tanít

Hercegszántó szerb, horvát és magyar falu, vagyis teljesen megszokott, hogy több nemzetiség él egymás mellett, így Radojka számára a nagy változást az hozta, amikor fiatal lányként felköltözött Budapestre. „Akkor szembesültem azzal, hogy más vagyok, mint a többiek, sokan ugyanis kuriózumként tekintettek rám a nevem miatt. Otthon nagyon elfogadók az emberek, úgyhogy az, hogy ilyen közösségben nőttem fel, hozzájárult ahhoz, hogy én is elfogadó legyek más nemzetiségekkel, más szexuális orientációjú emberekkel kapcsolatban. A kettős identitás ilyen szempontból is sokat ad.”

Fiala Borcsa