„A magyar és a szerb Jézuska miért viszonyul ennyire másképp a határidőkhöz?” – Ilyen, ha az embernek két karácsonya van

–

Így nyertem az ünneplottón

Ha valaki megkérdezné, mi a szupererőm, azt mondanám, hogy cirka két héten belül két karácsonyt is végig tudok enni. Az más kérdés, hogy mindezek után, mielőtt ráállnék a mérlegre, olyan hévvel imádkozom, mint néhány nappal korábban a templomban. Viccet félretéve, egy hagyománykövető ortodox családból érkező szerb apával és egy katolikus szülők gyermekeként nevelkedő magyar anyával a testvéremnek és nekem esélyünk sem volt az átlagos karácsonyokra, amik – ha röviden és tömören akarnám megfogalmazni – gyerekkorunk óta egy jól bejáratott rendszer alapján, a vallásszabadság jegyében telnek.

A Magyarországon élő maroknyi szerb közösség tagjaként a felmenőim a kultúrát, a nyelvet és a nemzeti hovatartozást a valláson, valamint a hozzá kapcsolódó hagyományokon keresztül őrizték évszázadokon át. Folytatva a tradíciót, a húgomat és engem is az ortodox hit szerint neveltek.

A szűk családunkon belül, a szülői házban tehát az ortodox karácsonyt tartjuk, míg a katolikus karácsony idejére áttesszük a székhelyünket az anyai nagyszülőkhöz, hogy a család magyar ágával ünnepeljünk együtt.

December 24-én díszítünk, ajándékozunk, sütünk-főzünk, eszünk-iszunk és ünnepelünk, és mire mindez szép emlékké homályosulna, január 6-án minden kezdődik elölről, már otthon, kicsit más hagyományokkal ugyan, de hasonlóan meghitten.

A Jézuskát nem lehet megvesztegetni

Nem mondom, hogy ez gyerekként soha nem okozott fejtörést: volt idő, amikor nem teljesen értettem, hogy a magyar és a szerb Jézuska miért viszonyul ennyire eltérően a határidőkhöz. Néhány alkalommal még fel is vetettem a szüleimnek, hogy olykor-olykor mi is állíthatnánk előbb fát, és odarendelhetnénk őt december 24-ére hozzánk, de a korszakalkotó ötletemet végül sosem ültettük át a gyakorlatba. Mint kiderült, a Jézuskát semmivel sem lehet megvesztegetni, bármit csináljak is, később érkezik, mint a többi gyerekhez, és a tetejében régi szerb szokás szerint még szalmát is tesz a karácsonyfa alá (a betlehemi jászolt megidézve – a szerk.), ami miatt nem tanácsos csillagszórózni, tudniillik elég tűzveszélyes, ha az ember nem vigyáz – tapasztalatból mondom.

Később persze beláttam, hogy következetességükkel a szüleim a kezdetektől a hagyományok tiszteletére, a gyökereink megismerésére és szeretetére neveltek minket, aminek fontos szerepe volt az identitásunk meghatározásában. Ehhez a folyamathoz nagyban hozzátett, hogy a húgommal már gyerekként aktív részeseivé váltunk a magyarországi szerbek vallási közösségének, aminek elengedhetetlen velejárója volt a rendszeres templomba járás. Karácsonykor betlehemeztünk, verset mondtunk, apostoli igét olvastunk fel, és énekeltünk – nem mindig teljes lelkesedéssel, mert hát, valljuk be, kevés gyerek figyelmét tudja lankadatlanul fenntartani egy egész estés Disney-mese hosszúságú mise, mégis, a gyertyák fénye, a templomudvarban ropogó tűz melege és a karácsonyfánk alatt illatozó szalma a legszebb karácsonyi emlékekként él bennem. És talán emiatt is lehet, hogy

a szerb karácsony számomra a meghittség mellett mindig is inkább a misztikumról, a spiritualitásról, a gyökereim megismeréséről, a közösség összetartó erejéről és az őseim hagyományainak mély tiszteletéről szólt.

A böjttel nem csak megtisztulás jár…

A hagyománykövetéshez pedig hozzátartozott az ortodox karácsonyi böjt is, amit sokáig családilag tartottunk, és amelynek hála, évről évre új oldalunkról ismerhettük meg magunkat. A megtisztulás folyamatában szinte tűpontosan ki lehetett számítani, mikor éri el mindenki az éhségnek áhítatnak azt a pontját, amikor vulkánként tör ki belőle az ősszláv indulat. A karácsonyi összezördüléseink pedig az évek során kiforrott, olajozottan működő forgatókönyv szerint zajlottak: a szüleink azon vitatkoztak, ki hol főzze a halászlevet, mi meg a tesómmal a karácsonyfa miatt ugrottunk egymásnak.

Olyan tíz- és tizenkét évesek lehettünk, amikor anya végleg átadta a stafétabotot, és ránk bízta, hogy varázsoljuk széppé a fát. Csak hát, mint az elég hamar kiderült, a húgommal mindketten mást gondoltunk a szépről, valamint a feladat fontosságáról is. Míg én percekig matattam egy-egy dísszel, körbejártam ötször a fát, hogy megtaláljam neki a legmegfelelőbb helyet, majd hunyorítva vizsgálgattam az összképet, a tesóm, aki egyébként is más temperamentummal él – erről korábban ebben a cikkben írtam –, igyekezett minél rövidebbre zárni a történetet. Ebből következett, hogy

fél óra elteltével mindketten a félig feldíszített karácsonyfa tövében sírtunk: a húgom amiatt, hogy milyen utálatos vagyok, én pedig azért, mert a találomra felhányt díszekkel elrontotta az összképet.

De általában mire a karácsonyi vacsora elkészült, a konfliktusok is elcsitultak. Békésen ültünk asztalhoz, hogy örömtől könnyező szemmel kóstolhassunk bele az illatozó halászlébe. Amikor pedig végre a szánkhoz emeltük az első kanalat, a velünk élő szerb nagymama hangja tökéletes időzítéssel süvített át a halászlé gőzén: „És a Miatyánkot ki fogja elmondani?”

Egy időre elvesztettem a varázst

Mindkét ünnephez a maga nemében más, de gyönyörű élmények kötnek. A magyar nagyszüleimnél töltött legszebb karácsonyi emlékeimben a nagyapám még él, olyan meleg van a konyhában, hogy a karácsonyi díszek leolvadnak az ablakról, vacsora után pedig együtt társasjátékozunk.

Náluk egy hagyományt kellett követni csupán: a kétnapos családi ünneplésre még december 24-én délelőtt meg kellett érkeznie mindenkinek, a közös karácsonyt egy többfogásos ebéddel kezdtük, aminek a végén csengettyű hangja jelezte, hogy a „Kriszkinli” – ahogy a nagymama sváb felmenőire utalva hívtuk ilyenkor – végzett a karácsonyfa feldíszítésével, és kezdetét veheti az ajándékozás.

Gyerekként mindig ezt a pillanatot vártam, nem is az ajándékok, sokkal inkább a gondolat miatt, hogy a szomszéd szobában újra a közelünkben járt a csoda.

Ez az érzés nem is felnőtté válásommal, hanem nagyapám halálával veszett el, aki tizenhét évvel ezelőtt éppen szenteste napján távozott. Mindig is olyan volt a kedvességével és a melegségével, mint egy égi tünemény, és amikor visszatért az angyalok közé, magával vitte az összes varázst, amit számomra ez az ünnep hordozott. Csak remélni tudom, hogy ha saját családom lesz, talán új tartalmat adhatok neki.

Megalkotni a saját hagyományainkat

Jövőre férjhez megyek, a születendő gyerekeim pedig szintén vegyes házasságban fognak felnőni, ahogy annak idején én is: ugyanúgy lesznek szerbek, mint magyarok. Épp ezért fontosnak tartom, hogy mindkét karácsony szépségét és tradícióit átadjam majd nekik. Szeretném, ha az ünnepeiknek ugyanolyan része lenne a hagyományok megismerése és megőrzése, ahogyan az öröm, a meghittség és a szeretet is. Remélem, becsülni fogják majd az örökségüket, és idővel ők is felismerik, hogy a két karácsony nem csupán a dupla meglepetésekről szól a fa alatt, hanem valami sokkal többről. Ez a kulturális sokszínűség ugyanis, amibe belenőnek, amiben én is felnőttem, nagyobb ajándék bármelyik csillogó dolognál, ami üzletekben kapható.

Filákovity Radojka