Háborús gyermekkor: 160 karakterben
Emlékszel a kedvenc játékodra? Arra, ami annyira meghatározta a gyerekkorodat? Egy maci volt az, ami nélkül nem tudtál aludni? Esetleg egy baba, vagy talán egy könyv, amelynek története lebilincselt? Létezik egy múzeum Szarajevóban, amely tele van játékokkal, egykori gyerekek emlékeivel. És hogy miért olyan érdekesek a nagyközönség számára ezek a nagyon személyes tárgyak? Mi a közös egy hintában, egy szalvétagyűjteményben, egy ütött-kopott balettcipőben és egy kézzel írott levélben? Az, hogy valamennyi nagyon sokat jelentett egy-egy gyereknek: a háború alatt. Trembácz Éva írása.
–
Ma 25 éve, 1992. április 6-án kezdődött Szarajevo 1425 napon át tartó ostroma, mely a modern kori történelem leghosszabb ostromaként tartják számon. A Háborús Gyermekkor Múzeum 2017. januárjában nyílt meg, de a története az alapítójának a gyermekkorával kezdődött. Szarajevó ostroma alatt élte át az akkor ötéves Jasminko Halilović élete első szerelmét: a szomszédban lakó tízéves lány, Mirela volt a rajongása tárgya. Mirelát a városra hulló gránátok egyike ölte meg egy évvel később. A már felnőtt férfit tizenöt évvel a háború után sem hagyta nyugodni gyerekkori barátjának, első szerelmének elvesztése. Ez motiválta, hogy leírja és bemutassa, milyen is volt gyereknek lenni Szarajevóban a háború alatt. Nemcsak a saját élményeit akarta megosztani, de azt is szerette volna megmutatni, hogyan élték meg gyermekkorukat kortársai a három és fél éves ostrom alatt. Ezért 2010-ben egy kérdést tett fel a honlapjára: Mit jelent számodra a háborús gyermekkor? Az volt a kérése, hogy ne legyen hosszabb a válasz 160 karakternél.
A világ minden részéről özönlöttek az üzenetek: Boszniából ugyanúgy, mint a diaszpórában élőktől. Kétévnyi szerkesztés, sok-sok beszélgetés után jelent meg a könyv egy generáció meghatározó élményéről, hogy az egykori gyerekek emlékeiből összerakott mozaik sokféle rétegét mutassa meg.
A több mint ezer üzenet mögött megbúvó történetek, a személyes szálak nemcsak írott mementóként maradtak meg, hanem újabb ötletet is adtak Jasminkonak. Nagyon sokan elmesélték, hogy a mai napig őriznek játékokat, sokat jelentő tárgyakat a háborús évekből: egy édesanya befejezetlen levelét, mert levélírás közben bombatalálat érte a házat, és ő életét vesztette, egy alma alakú hegyezőt, amit meglátva a mindig éhes kisfiú izgatottan beleharapott, humanitárius segélyek címkéit, amelyeknek gyűjtéséből háborús keretek közé szorított hobbi és Guinness-rekord lett, egy gondosan összepakolt csomaghoz mellékelt levelet egy angol kislánytól, Astridtól.
Ezekből a beszélgetésekből, visszaemlékezésekből szökkent szárba a múzeum koncepciója: legyen egy hely, amely teret ad ezeknek a tárgyaknak, s általuk – egyedülálló módon a világon – a háborús gyermekkor bemutatásának.
Antropológusok, pszichológusok, emberjogi aktivisták kezdtek a projekten dolgozni, a közös cél mellett még volt bennük valami közös – valamennyien gyerekként élték át a háború borzalmait. És bár a legtöbben szívesen osztották meg az átélteket, a projekten dolgozóknak úgy kellett bizalmat kiépíteni a felajánlókban, hogy se magukat, se a résztvevőket ne traumatizálják. Eddig négyezer olyan személyes tárgyat archiváltak, amelyek sokat jelentettek valakinek: a borzalmak közé csempészett, önfeledt játékkal töltött pillanatokat, erőt, reményt adtak egy kisfiúnak vagy kislánynak. Ezek a mozaikdarabok mesélnek a gyermeki ellenállásról is, az egyedüli eszközről az eszköztelen kiszolgáltatottak kezében: arról, ahogy a háború kegyetlen valósága, az öldöklés, a gránátok elől a játék és az olvasás biztonságába menekültek. Ahogy Jasminka (1988) mondta: A boldogság az, ha van egy kis olaj, amiből gyertyát lehet csinálni, és olvasásba tudsz menekülni a valóság elől.
Az első kiállítás rekordszámú látogatót vonzott, és azóta is töretlen az érdeklődés. A kiállított tárgyak gazdái 1974-1992 között születtek, és sokan közülük a videóarchívumba készült dokumentumfilmen is elmesélték, hogy mit jelent számukra a háborús gyerekkor. Mirsadának (1977) például ezt:
Gyerekes féltékenység, amikor az utca másik oldalán lakók újfajta humanitárius csomagot kaptak, míg nekünk a szokásos „piros szószos” rizs jutott.
Arva (1985) így foglalta össze: Ahogy bezárom a szemem, elöntenek az emlékek, mintha egy film peregne... érzem a puskapor szagát, magány, hideg, éhség... a háború borzasztó.
Az egykori gyerekek nemcsak régi kedvenceiket, sokat jelentő emlékeiket osztották meg a nagyközönséggel, hanem a hozzá kapcsolódó történeteket is. Köztük van Lejláé is, aki egy megsárgult papírdarabot őrzött több mint húsz éven át: Astridtól érkezett az angliai Chester városából, egy gyerekkézzel összeállított csomag kísérőjeként. Lejla felnőtt fejjel szeretne köszönetet mondani, és most a múzeum segítségével keresik az egykori angol kislányt.
Amina Krvavac, a múzeum ügyvezető igazgatója reméli, hogy hozzájárulhatnak a párbeszédhez és a megbékéléshez az etnikai vonalak mentén szétszakadt országban. Iskolák keresik meg őket, osztályok látogatnak el hozzájuk, gimnazistákkal beszélgetnek a témáról. Dokumentációs központjuk terjedelmes forrást nyújt kutatóknak, újságíróknak, a közeljövőben pedig a határokat is átlépik: konfliktusövezetekbe is elviszik vándorkiállításukat. Reméljük, egyszer Denis (1981) gondolata is valóra válik: „Túléltem… állandó vágyakozással, hogy játszhassak… azt szeretném, hogy soha többé senkinek ne kelljen átélnie ilyesmit.”
Látogass el Éva szerzői oldalára is, ahol a többi kalandjáról és a könyveiről is találsz információkat! KATT IDE!
Trembácz Éva Zsuzsa
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Konstantin_Novakovic
A további képek a szerző tulajdonában vannak
