Ma 25 éve, 1992. április 6-án kezdődött Szarajevo 1425 napon át tartó ostroma, mely a modern kori történelem leghosszabb ostromaként tartják számon. A Háborús Gyermekkor Múzeum 2017. januárjában nyílt meg, de a története az alapítójának a gyermekkorával kezdődött. Szarajevó ostroma alatt élte át az akkor ötéves Jasminko Halilović élete első szerelmét: a szomszédban lakó tízéves lány, Mirela volt a rajongása tárgya. Mirelát a városra hulló gránátok egyike ölte meg egy évvel később. A már felnőtt férfit tizenöt évvel a háború után sem hagyta nyugodni gyerekkori barátjának, első szerelmének elvesztése. Ez motiválta, hogy leírja és bemutassa, milyen is volt gyereknek lenni Szarajevóban a háború alatt. Nemcsak a saját élményeit akarta megosztani, de azt is szerette volna megmutatni, hogyan élték meg gyermekkorukat kortársai a három és fél éves ostrom alatt. Ezért 2010-ben egy kérdést tett fel a honlapjára: Mit jelent számodra a háborús gyermekkor? Az volt a kérése, hogy ne legyen hosszabb a válasz 160 karakternél.

A világ minden részéről özönlöttek az üzenetek: Boszniából ugyanúgy, mint a diaszpórában élőktől. Kétévnyi szerkesztés, sok-sok beszélgetés után jelent meg a könyv egy generáció meghatározó élményéről, hogy az egykori gyerekek emlékeiből összerakott mozaik sokféle rétegét mutassa meg.

háborús gyerekkor múzeum
A szarajevói múzeum

A több mint ezer üzenet mögött megbúvó történetek, a személyes szálak nemcsak írott mementóként maradtak meg, hanem újabb ötletet is adtak Jasminkonak. Nagyon sokan elmesélték, hogy a mai napig őriznek játékokat, sokat jelentő tárgyakat a háborús évekből: egy édesanya befejezetlen levelét, mert levélírás közben bombatalálat érte a házat, és ő életét vesztette, egy alma alakú hegyezőt, amit meglátva a mindig éhes kisfiú izgatottan beleharapott, humanitárius segélyek címkéit, amelyeknek gyűjtéséből háborús keretek közé szorított hobbi és Guinness-rekord lett, egy gondosan összepakolt csomaghoz mellékelt levelet egy angol kislánytól, Astridtól.

Ezekből a beszélgetésekből, visszaemlékezésekből szökkent szárba a múzeum koncepciója: legyen egy hely, amely teret ad ezeknek a tárgyaknak, s általuk – egyedülálló módon a világon – a háborús gyermekkor bemutatásának.

Antropológusok, pszichológusok, emberjogi aktivisták kezdtek a projekten dolgozni, a közös cél mellett még volt bennük valami közös – valamennyien gyerekként élték át a háború borzalmait. És bár a legtöbben szívesen osztották meg az átélteket, a projekten dolgozóknak úgy kellett bizalmat kiépíteni a felajánlókban, hogy se magukat, se a résztvevőket ne traumatizálják. Eddig négyezer olyan személyes tárgyat archiváltak, amelyek sokat jelentettek valakinek: a borzalmak közé csempészett, önfeledt játékkal töltött pillanatokat, erőt, reményt adtak egy kisfiúnak vagy kislánynak. Ezek a mozaikdarabok mesélnek a gyermeki ellenállásról is, az egyedüli eszközről az eszköztelen kiszolgáltatottak kezében: arról, ahogy a háború kegyetlen valósága, az öldöklés, a gránátok elől a játék és az olvasás biztonságába menekültek. Ahogy Jasminka (1988) mondta: A boldogság az, ha van egy kis olaj, amiből gyertyát lehet csinálni, és olvasásba tudsz menekülni a valóság elől.

A múzeum belseje
A múzeum egyik terme

Az első kiállítás rekordszámú látogatót vonzott, és azóta is töretlen  az érdeklődés. A kiállított tárgyak gazdái 1974-1992 között születtek, és sokan közülük a videóarchívumba készült dokumentumfilmen is elmesélték, hogy mit jelent számukra a háborús gyerekkor. Mirsadának (1977) például ezt:

Gyerekes féltékenység, amikor az utca másik oldalán lakók újfajta humanitárius csomagot kaptak, míg nekünk a szokásos „piros szószos” rizs jutott.

Arva (1985) így foglalta össze: Ahogy bezárom a szemem, elöntenek az emlékek, mintha egy film peregne... érzem a puskapor szagát, magány, hideg, éhség... a háború borzasztó.

Az egykori gyerekek nemcsak régi kedvenceiket, sokat jelentő emlékeiket osztották meg a nagyközönséggel, hanem a hozzá kapcsolódó történeteket is. Köztük van Lejláé is, aki egy megsárgult papírdarabot őrzött több mint húsz éven át: Astridtól érkezett az angliai Chester városából, egy gyerekkézzel összeállított csomag kísérőjeként. Lejla felnőtt fejjel szeretne köszönetet mondani, és most a múzeum segítségével keresik az egykori angol kislányt.

Amina Krvavac, a múzeum ügyvezető igazgatója reméli, hogy hozzájárulhatnak a párbeszédhez és a megbékéléshez az etnikai vonalak mentén szétszakadt országban. Iskolák keresik meg őket, osztályok látogatnak el hozzájuk, gimnazistákkal beszélgetnek a témáról. Dokumentációs központjuk terjedelmes forrást nyújt kutatóknak, újságíróknak, a közeljövőben pedig a határokat is átlépik: konfliktusövezetekbe is elviszik vándorkiállításukat. Reméljük, egyszer Denis (1981) gondolata is valóra válik: „Túléltem… állandó vágyakozással, hogy játszhassak… azt szeretném, hogy soha többé senkinek ne kelljen átélnie ilyesmit.”

Látogass el Éva szerzői oldalára is, ahol a többi kalandjáról és a könyveiről is találsz információkat! KATT IDE!

Trembácz Éva Zsuzsa