–

Minden este azzal az imával térek nyugovóra, amit még a szerb nagyanyám tanított nekem gyerekkoromban, neki pedig az ő nagyanyja. Halkan suttogom, beborít, mint az éjszaka. Nem csak az én imám ez, benne hömpölyögnek az őseim vágyai. Egy hosszú sóhaj vagyok, egy soha véget nem érő fohász. Kérések megszakíthatatlan sora azóta, hogy imádkozni tanított. Tavasz volt, a legillatosabb évszak a faluban, most is benne érzem az orromban. De az is lehet, hogy már lehullott a hó, a kályhában tűz ropogott. Az ablakból láttam, hogyan görnyedt meg a nagy diófa az ágait borító hótakaró alatt.

Nem emlékszem már pontosan. De arra nagyon élesen, ahogy nagyanyám átkulcsolja az ujjaimat, egyiket a másikon, és elsuttogja a fohászt – a hangja olyan, akár a morajló tenger.

Sosem éreztem még, hogy ennyire összeérnek az imáink, mint most, az ünnepen. Minden karácsony az emlékezésé. Töredékek. Képek. Villanások.

A szerző és nagymamája

Amikor a nagymamám még nem volt ágyhoz kötve, ő terítette szét a szalmát a karácsonyfa alatt. 

Így elevenedett meg minden évben az otthonunkban a betlehemi jászol, amelyben Jézus született. A szalmára egy tálban a bőség és termékenység szimbólumai kerülnek: tojás, aprópénz, alma, dió, búzaszem. Nagyanyám mosolya – milyen rég volt.

Most épp a szüleimhez tartunk haza szentestére. Nézem a mellettünk elsuhanó kopár tájat. 

Hiányzik a hó. Ha decemberben nem is, de az ortodox karácsonyra általában már leesik egy kicsi. Gyerekkoromban persze nem így volt: térdig ért a falumban, sokszor alig látszottunk ki belőle. Így jártunk mi, szerb gyerekek a karácsonyt megelőző két hétben házról házra, hogy először az anyákat, majd az apákat köszöntsük azokban az otthonokban, ahol szerbek élnek. Volt, hogy egész nap talpon voltunk – akkor még sokkal több szerb élt a falunkban. Utcáról utcára, házról házra gyalogoltunk, és rengeteget játszottunk a hóban. A nagy játékban előfordult, hogy kihagytunk egy-egy házat, ilyenkor elindult a körtelefon a felnőttek között, hogy kiderítsék, éppen merre vagyunk, kinél voltunk utoljára, és kihez tartunk, aki szólni tudna, hogy menjünk vissza ahhoz, akit kifelejtettünk. Elmosolyodom, ahogy erre gondolok. A sok játékra, az ünnepre való készülődésre, a gyerekkoromra, amit áthatott a hagyományok tisztelete.

Szenteste, a vacsora után ma is mind felkerekedünk az éjféli misére. A templomudvarban ropog a tűz, körülötte a családom, a rokonaim, az emberek, akiket gyerekkorom óta ismerek. Az arcukat pirosra festi a máglya melege.

Megválaszthatod, hogy ki vagy?

Választhatsz az ünnepeid közül?

Melyiket érzed jobban magadénak?

Édesanyám magyar, édesapám magyarországi szerb – én kettős identitással nőttem fel. Az ortodox karácsony számomra a meghittség mellett mindig is a misztikumról, a gyökereimről, az őseim hagyományainak mély tiszteletéről, és a közösségünk összetartó erejéről szólt. Azzal a biztos tudattal nőttem fel, hogy tartozom valahová. Hogy bármit teszek, nem vagyok egyedül a világban.  

Az ünnep a családom.

A nagymamám imája.

A karácsonyfánk alatt illatozó szalma.

A gyertyák fénye, a templomudvarban ropogó tűz.

A közösség.

Az őseim. 

A hagyományaim. 

Az emlékeim.

A jövőm.

Én vagyok.

Filákovity Radojka