Mindegy hova, csak el innen – megnéztük a Roving Woman című filmet
Ajánló
És akkor hirtelen minden egész eltörik. Tegnap még a közös konyhában aprítottad az uborkát a vacsorához, míg ő a kanapét tisztogatta, este puszit lehelt a homlokodra, aztán snitt, kilöknek a kapun, az ajtó úgy zárul be mögötted, hogy a fal adja a másikat. Dörömbölsz, szitkozódsz, könyörögsz, megenyhülsz, anyázol, legalább csak a retikülöd adja ki, de egyre egyértelműbb: ennek itt tényleg vége. És nemcsak a kapcsolatnak, de ezzel együtt annak a jövőképnek is, amire mindent feltettél, amit hat éven át építgettetek, ami a viszonyítási pontot jelentette a mindennapokban. Na, innen szép nyerni. Főleg, ha az embernél még egy darab váltóbugyi sincs. Takács Dalma beszámolója a Roving Woman című filmről.
–
Michal Chmielewski friss hús a filmvilágban, olyannyira, hogy amikor a mozi előtt rágugliztam a nevére, előbb jött fel a találatok között egy bokszoló weboldala, mint a rendező Port.hu-n elérhető profilja. Ennek ellenére debütálása emlékezetesre sikerült: amellett, hogy első nagyjátékfilmjét kapásból Wim Wenders produceri felügyelete mellett készítette el, Lena Gorában nemcsak szuper főszereplőt, de egyben rendezőtársat is talált maga mellé.
A Roving Woman (magyar cím híján tükörfordításban „vándorló nő’) sztorija viszonylag egyszerű: Sarát egyik pillanatról a másikra, a néző számára látható előzmény nélkül, egy szál estélyiben kivágja a párja otthonról, és többet nem nyit neki ajtót. (Nem, még csak annyit sem tudunk, amennyit fenn írtam, az csupán az én fantazmagóriám volt.) A kétségbeesett lány sokszori bejutási kísérlet után elköt egy autót, nekivág a vadnyugatnak, napról napra élve menekül a múltja elől és próbálja újradefiniálni önmagát. Miközben a sivatagos, kietlen amerikai utakat rója, furcsábbnál furcsább emberekbe botlik, új életének egyetlen biztos pontjává pedig a lopott autó, illetve az abban maradt egyszerű kis tárgyak válnak. Egy CD és egy pulóver által kirajzolódik az eredeti tulajdonos személye, aki a kocsiban töltött idő alatt Sara bizalmasa, és egyben új szerelme lesz. (Ő egyébként nem más, mint John Hawkes, akinek a film több dalát is köszönhetjük.)
Amikor bekapcsol a túlélési ösztön
Fogalmam sincs, milyen lehet Wenders mellett dolgozni, de úgy képzelem, Sara karakterének megrajzolásakor és az idővel való játéknál átnyúlt az asztal fölött és bátorságra intette Chmielewskit. Legalábbis a rendező Párizs, Texas című remeke többször is eszembe jut a filmkockák láttán – egy hosszú, végtelenbe vezető út és egy elnagyolt karakter, akinek megértéséhez időre van szükség.
Sara karaktere leginkább egy ceruzával felskiccelt vázlat – nem derül ki, ki ő, mivel foglalkozik, miért van báli ruhában és hogy képzeli el az életet, az összes információnk róla annyi, hogy elhagyták és még az anyjára sem számíthat. Ez a drasztikus rendezői húzás pedig csak még jobban lemezteleníti az eleve kiszolgáltatott nőt, és könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a vőlegénye nélkül nincs is saját identitása. Egyedi vonásai helyett a sebeit látjuk meg először – a nőt, aki nem kellett, aki nem volt elég, akire már nincs szükség, és aki egy bizonyos Tedhez, Hollywood feltörekvő művészéhez „tartozott”.
Azt mind tudjuk, hogy a szakítás megdöbbentő erővel és pánikkal képes az ember nyakába ülni, egy ilyen méltatlan, kiszolgáltatott szituáció azonban minden elképzelést felülmúl. Ha nem lenne elég önmagában a visszautasítás fájdalma, ott ül az anyósülésen, Sara mellett a teljes létbizonytalanság, az egzisztenciális krízis és a magány érzése is.
Azonban, bár tiszta zoknija, szerelme, jövőképe talán nincs, annál inkább van viszont ösztönös életereje.
Nagy a krízis, de túl kell élni, a francba is, nem élheti le hátralévő életét az exvőlegénye lakása elé kidobott kanapén. És ezen a ponton lehetne ez egy menő feminista roadmovie, de arra még picit várnunk kell. A sebek még túl mélyek, de egy-egy mosolyban már látni a fényt az alagút végén.
Connie Converse és a hírnév nyomában
Egyébként nem Sara a filmtörténet első nője, aki egy krízis hatására a nyakába veszi a világot. Láttunk már a filmvásznon jó pár saját útjára térő, független és erős csajt – gondoljunk csak Jean-Marc Vallé Vadonjára, Ridley Scott Thelma és Louise-ára vagy Ryan Murphy útkeresés-bibliájára, az Ízek, imák, szerelmekre vagy a Nomadlandre – és ott van Connie Converse igaz története is, ami nem mellesleg a Roving Woman inspirációjául szolgált. Az énekesnő 1974 augusztusában besokallt, telerámolta Volkswagen Beetle-jét és elhagyta otthonát, hátralévő élete pedig rejtéllyé vált a közönség számára. Hogy mi történt vele, arról csak találgatni lehet – egyesek szerint szimplán hátat fordított a publikus életnek, családja pedig ezt tiszteletben tartva hárította el a sajtó kérdéseit, mások szerint öngyilkos lett, de akárhogy is, a női Bob Dylanként emlegetett énekesnő szőrén-szálán eltűnt. Ennek ellenére a nevét 2000-ben újra felkapták, rá kilenc évvel pedig megjelent egy válogatáslemez a dalaiból, ami a How Sad, How Lovely címet viseli.
Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy vajon ez a hír eljutott-e hozzá egyáltalán, és ha igen, megváltoztatta-e a véleményét a remeteségről.
Bár ő a filmben csak apró fricskaként jelenik meg – Sara ugyanis az ő zenéjét hallgatja a lopott kocsiban, és a Roving Woman is az ő dala –, élettörténete behoz egy másik fontos kérdést, ami időről időre felüti a fejét Chmielewski alkotásában. Ez pedig nem más, mint a siker örökös hajszolása, ami Converse-hez hasonlóan Sara expasija, Ted életét is meghatározza. Bár a fickó soha, egy képkocka erejéig sem tűnik fel, és még csak a hangját sem halljuk egy kaputelefonba suttogott, elhaló „Sarán” kívül, a sztoriból kiderül, hogy ő „Hollywood majdnem befutott sztárja” – és feltételezhetően ennek itta meg a levét a háttérbe szorult barátnő is. Aztán jön a harmadik karakter, akinek se az arcát nem ismerjük meg, se a nevét nem tudjuk meg, de stoppolás közben Sara autójába keveredik, és miközben a láthatatlan életről, az univerzum szempontjából elillanó kapcsolatokról filozofál, filmrendező lévén pedzegeti a művészet és a siker dilemmáit is. Azonban, még mielőtt kinyögne valami megnyugtatót, ami munícióul szolgálna ebben a feszült helyzetben, kiszáll az autóból.
Kérészéletű barátságok, megfontolandó útravalók
Ez a típusú illékonyság a film többi karakterére is jellemző. Először ott a fura srác, aki befogadja egy éjszakára Sarát, és a gyerekkorában tartott csirkék iránti szeretetéről mesél. Aztán jön a hippibuszos tolószékes lány és a szerelme, akik a maguk komikus módján mutatnak példát az igazi kapcsolódásra (őket egy valódi pár alakítja, bizonyos Bear Badeaux és Crystal Rivers). Aztán ott a már említett, misztikus stoppos, valamint a semmi közepén lévő kocsmában udvarló pernahajder is – bár mind-mind furcsa, kicsit együgyű karakterek, és látszólag egyikőjük sem mozdítja különösebben előre Sara sorsát, végső soron mégis mind példát hoznak a megküzdésre, az egyedüllétre vagy épp a szerelemre.
És akkor még nem is említettük az autó tulajdonosát, akinek saját felvételeit tartalmazó lemeze végig a lejátszóban van az út során…
Chmielewski bátrat lépett ezekkel az elnagyolt karakterekkel, de döntése a film javát szolgálja. Nincs az az érzésem, hogy valamit a számba akar rágni, nincs kötelező jó és rossz polc, ahova a karaktereket ültetni kéne. Nincsenek válaszok, sokkal inkább csak kérdések, és a néző bátran dönthet úgy, hogy ezeket végigveszi vagy nemes egyszerűséggel ignorálja és hátradől.
Sarának még sok dolga van, a legnagyobb jóindulattal sem jelenthetjük ki, hogy megérkezett. Bár a film végén – spoiler nélkül – egy picit talán megpihenhet és végre őszinte lehet, nézőként továbbra sem tudom őt biztonságban, továbbra is aggódom érte. Nem úgy Chmielewski iránt – a rendező nagyot vállalt, de képes volt megtartani azt, a történet végét pedig úgy kanyarítja egésszé és reménytelivé, hogy közben nem válik bugyutává vagy erőltetetté. Akár Wendersé mellett, akár szólóban, őszintén remélem, hogy hamarosan újra szembejön a neve.
Kiemelt képünk forrása: JUNO11 Distribution