Az összetört szívű megtörhetetlen – Kis gyászdal Sinéad O’Connor halálára
Csak azok nem félnek az ütközéstől, akiknek már amúgy is nagyon fáj
Ötvenhat esztendős korában meghalt Sinéad O’Connor ír dalszerző-előadó, a kilencvenes évek egyik meghatározó hangja, arca, egyénisége, emberi jogi aktivista. Ebben a megemlékezésben nem lesz szó a botrányairól, kopaszságról, pápafotó-szaggatásáról és muszlim tweetekről, a fia öngyilkosságáról és a Miley Cyrusnak írott levélről sem. Ez a megemlékezés olyan, akár Sinéad O’Connor egyik dala, a Tiny Grief Song (magyarul: Kis gyászdal): nem akar többet mondani, mint a veszteséget. Hogy talán nem is világos elsőre, mekkora is az. Csepelyi Adrienn írása.
–
„I’d a terrible broken heart
I’d a terrible broken heart
I’d a terrible broken heart
I’d a terrible broken heart
You were born on the day my mother was buried
My grief, my grief, my grief, my grief, my grief
You were born on the day my mother was buried
My grief, my grief, my grief, my grief, my grief”
Vannak, akikről nem könnyű írni. Nem azért, mert ne lennének érdekesek, vagy mert már mindent leírtak róluk. Nem is, mert nem tartoztak a kedvenceink közé.
Hanem, mert vannak, akiket sohasem érdekeltek a könnyebb utak. Akik valahányszor téglafalhoz közelítettek, nem a fékre, hanem a gázra léptek. Sinéad O’Connor ilyen ember volt, ilyen előadó is. Nem félt a zúzódásoktól vagy törött csontoktól – már azelőtt összetörték ugyanis, hogy a világ megismerhette.
Sinéad O’Connor, az összetört szívű, de megtörhetetlen, kicsatolta a biztonsági övet, és gázt adott hát.
Mit tagadjuk? Néha nehezen érthető emberek ők. Kényelmetlen a szemükbe nézni, mert saját kisszerűségünkkel, konformizmusunkkal szembesítenek. Azzal, hogy hány meg hány téglafal omlana le ebben az elátkozott világban, ha mi is mernénk néha a gázra lépni az akadályok láttán.
Kicsi volt, amikor szülei elváltak, s bár sosem akart az anyjához kerülni, az ír bíróságot nem érdekelte, mi a legjobb a gyereknek. Bántalmazó anyja kényszerítette lopásra, ami miatt katolikus javítóintézetbe került, ahol azt is összetaposták benne, amit az úgynevezett család meghagyott.
Micsoda fintora a sorsnak, hogy első gitárját egy nővértől kapta a hírhedt intézetben, ahol lányok és gyermekek ezreit kínozták évtizedeken át, ugye? Azzal a gitárral ő egész életében mást se tett, csak szembeköpte a rendszert, amely kiölte belőle a fékeket.
A Tiny Grief Song egyszerre ír népdal és gregorián ének: néplélek, társadalomrajz, imádság és ars poetica egyben. Annyian akarták megfejteni, megszelídíteni, kiiktatni Sinéad O’Connort életében – pedig csak egyet kellett volna: meghallgatni. Például ezt a dalt, arról a mélységes gyászról, amit a szeretetlen gyerekkor hagy maga után, amikor eltemetik az anyát, aki pokollá tette a saját gyereke életét.
Tudom, hogy nehéz volt a szemébe nézni. Nekem is. Mert ha épp elviselhető még a rossz, akkor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy lehetne jobb, becsületesebb, egyenesebb, tisztább is a világ. Mert, a kurva életbe, mi is kényelmesek vagyunk.
Ezért kellenek a padlógáz-emberek közénk. Hogy emlékeztessenek: ha kellő erővel csapódunk beléjük, a falak leomlanak. Lehet, hogy nem rögtön, de az első repedés, az első kihulló tégla után már könnyebb bontani. Csak hát nem mindenki vállalja a sérüléseket – legfeljebb azok, akiknek már amúgy is nagyon fáj.
Az All Apologies című Nirvana-feldolgozását dúdolom reggel óta a Universal Mother című, 1994-es albumáról.
Sinéad O’Connor, akit életében bántottak, elárultak, megaláztak és kinevettek, egy szál gitárral, egy szál lélekkel énekel arról, hogy övé minden felelősség, minden hibáját vállalja – de egyszer majd őt is átjárja a napfény. Amikor eltemetik.
„In the sun
In the sun
I feel as one
In the sun
I’m married
Buried
Buried”
Odakint süt a nap. Nincs meleg, de ahhoz talán elég, hogy egy meggyötört, sebekkel teli testet végre átmelegítsen.
Kiemelt kép: Getty Images / Paul Bergen / Redferns
