A legfőbb feladatunk nekünk, akik az offline valóságban nőttek fel, és az online mellett nevelnek gyereket: megtanítani szétválasztani a kettőt egymástól
Halljuk és tapasztaljuk eleget, hogy a világ mekkorát változott az elmúlt 50-60 évben. Azzal is tisztában vagyunk, hogy bár mindig minden alakult és fejlődött a történelem során, azért – mióta itt él a Földön az emberiség – még soha nem száguldott el ekkora sebességgel maga mellett. Bár maga a tény szinte már közhelyszámba megy, mégis lehet újszerűen, hasznosan, gyakorlatiasan beszélni erről, illetve ennek hatásairól és hátteréről. Steigervald Krisztiánnak a Generációk harca a figyelemért című könyvében legalábbis sikerül. Meghatározó mondatokat építek be belőle a mindennapjaimba, és ami a legjobb, nem félelemből. A szerző ugyanis nem rám ijeszt, vagy épp rosszallóan megdorgál, sokkal inkább szeretetteljes iránymutatással terelget a nagy felismerések felé. Széles-Horváth Anna ajánlója.
–
Bevallom, bár a könyvnek érdeklődéssel kezdtem neki, azt gondoltam, hogy nagy katarzisra nem számíthatok. Sokféle cikket, kötetet olvastam eddig a témában, nagy „aha-élmény” nem érhet. Most akkor ellövöm a legerősebb spoilert az élménybeszámolóm elején: de. Érthet. Sőt, mi több, ért is.
Annak ellenére sikerült ez, hogy a szerző jól ismert tényeket jár körbe, amelyek a hétköznapjaink részét képezik, így a generációk közötti különbségeket, illetve a sóhajok miértjét, amelyek ezeket kísérik: amikor nem értem, vagy nem is akarom érteni a másikat. Inkább rálegyintek és rámondom a mondatot, amelyet évezredek óta cipel magával az emberiség: „ezek a mai fiatalok!” Vagy épp fordítva: „ezek a mai öregek”! Utóbbi persze ma már valahogy így hangzik: OK, boomer!
Szóval bármilyen meglepő,
az olyan egyértelmű jelenségek mögött, minthogy a nagypapa még nem látott tévét gyerekkorában, te leshetted óvodásként, mikor jön a műsorban a mese, a gyereked korosztályának pedig már ez az információs eszköz a legjelentéktelenebb a kütyük sorában… mégis húzódnak nagy felismeréseket hozó tények, amelyeket nagyon hasznos újra és újra átrágni.
Aztán ha ezzel megvoltál, érdemes valami tudatos stratégiát állítani köréjük. Nem csak a gyereknek. Magadnak is.
A jó szülő, aki irányba terelget
A könyv egyik legnagyobb erénye a beszélője hangvétele és az atmoszféra, amelyet teremt. Valahogy így képzelem a jó szülőséget, ahogy ez a kötet végigvezet a mondanivalóján. Hagy gondolkodni, nem hibáztat a ballépéseimért, fontosnak tartja, hogy megtapasztaljam azokat, végül is így értem meg igazán, milyen tanulságokat szükséges levonnom belőlük.
A szerző végig partnerként tekint rám, nem áll fölöttem, nem bólogat szánakozó mosollyal, amikor egyes fejezetek végén leesik a tantusz, pedig egyértelmű, hogy ő már tud valamit, amit én még nem látok át ennyire tisztán, máskülönben miért írt volna könyvet. Sokkal inkább biztat, hogy haladjak tovább, legyek őszinte magammal, sőt: példaként előttem járva ő is beismeri, hogy mit kellett megtanulnia, vagy épp mivel küzd mai napig a saját életében.
A fő mozgatórugó, hogy megértsük az előttünk lévő és az utánunk jövő generációkat, bármelyiknek vagyunk tagjai, de elsősorban arra helyezi a hangsúlyt, hogy a fiatal Z-ket, illetve a digitális bennszülöttként világra jövő alfákat értelmezhessük, és ami a legfőbb: támogassuk is.
Hiszen mi vagyunk az ő nagyszüleik, szüleik, nagynénjeik, nagybátyjaik, és bár nem az ő környezetüket tapasztaltuk meg gyerekként, így mintáink nincsenek, jelenleg azonban ebben a világban élünk, tehát segítenünk kell számukra ezeket megrajzolni.
Számomra végtelenül szimpatikus a könyvben, hogy a szerkezet, a tördelés, a kiemelések is korszerűek: rövid fejezetek követik egymást, a kiemelések az online magazinokhoz hasonló formával élnek, a múlt század végéről származó kulturális vagy bármiféle utalások pedig lábjegyzettel kapnak magyarázatot, hiszen egy mai húszas sem biztos, hogy érti, miről van szó.
Az egyik nagy felismerésem egyébként éppen ehhez köthető: a kilencvenes években voltam gyerek, sok könyvet olvastam, nagykamaszként használtam először az internetet, és mégis be kellett ismernem magamnak, hogy sokkal inkább rááll már a szemem a mai olvasási mintákra. Könnyebben emésztem meg a könyveket abban a formában, amelyben nap mint nap a világhálón olvasom a híreket. Pedig csak egy két világ közé szakadt Y-onos vagyok. De mikor jutottam át a hídon? És minden téren át kell jutnom egyáltalán?
Ne hibáztasd magad, inkább keresd a megoldást!
Jó hír, az imént feltett kérdéseimre is kapok választ a kötetből. Őrizhetem a saját mintáimat, sőt muszáj őriznem azokat, miközben kereshetünk közös iránytűt ebben a kicsit kaotikusnak tűnő mában, ahol a szülők többsége ijedten és tanácstalanul kanyarog, a gyerekek nagy része pedig tudás híján, de azért a fiatalok bátorságával veti bele magát a dolgok közepébe.
El kell fogadnunk, hogy a mai világban az ember egyik legnagyobb mankója a tudatosság. Lehetsz ösztönös a gyereknevelésben, és persze legyél is, de az online működés kapcsán, bármennyire nehéz is, hiszen úgy vált a mindennapjaink részévé, mint a levegővétel, csak tudatossággal találsz jó irányt.
Az egyik legfontosabb mondat a könyvben többször elhangzik: ne hibáztassuk magunkat. A világ itt tart, ehhez kell alkalmazkodnunk. Ne hibáztassuk a gyerekinket sem: ebbe születtek.
A 2007 után világra jöttek nem tudják, hogy létezett a Föld bolygó iPhone nélkül, hogy nem dönthettük el gyerekként, melyik mesét nézzük tévéidőben (ami ma már inkább streamingidő), mert egy nap egyszer volt valamilyen mese, ha tetszett, tetszett, ha nem, nem. Most jönne, hogy bezzeg „az én időmben”… De ne jöjjön! – kéri a szerző határozottan (egyébként többek között Tóth Flóra remek WMN-cikkére is hivatkozva).
Nem a gyerek tehet róla, hogy ma százból választhat, nem mi tehetünk róla, hogy ma tizenöt e-mail jön félóra alatt, és az otthonlét meg a munka – megsokszorozva a Covid miatt – a zsebünkben lévő telefonnak köszönhetően mára teljesen összefonódott.
De akkor mi az, amiről mit tehetünk? Tegyük fel másként a kérdést: mi az, amiért mi tehetünk? Ugye, sokkal jobban hangzik? Na, jó pár titkot azért itt a cikkben is elárulok.
Tegyük offline-ba az online-t!
Ha kellene tételmondatot választanom a könyvből, biztosan a következő gondolatsort emelném ki, és persze szerintem a szerző sem véletlenül hozza többször elő, és hangsúlyozza újra a dolgot a kötet legvégén.
Szóval a lényeg így szól: az egyik legnagyobb segítség, ha a digitális eszközeinket elkezdjük térbe és időbe vinni. Azaz, konkrét időhatárt szabunk nekik, és ami szerintem az egyik leghasznosabb tanács (azóta így csinálom, és bevált!), hogy dolgunk végeztével hangot is adunk a befejezésnek. Csukjuk le nyugodtan teátrálisan a laptopot, és mondjuk ki: most vége!
Írjuk meg azt az utolsó e-mailt, és ne a pultra tegyük a telefont, hanem jó magasan a könyvespolcra: „Végeztem, másfél- akár két óra múlva ránézek még egyszer, de addig most játsszunk!”
A legfőbb feladatunk nekünk, akik az offline valóságban nőttek fel, és az online mellett nevelnek gyereket: megtanítani szétválasztani a kettőt egymástól. Ezt pedig nem tudjuk másként, csak ha mi magunk is így csináljuk.
Nehéz szembenézni? Nehéz.
Tudatosítani, hogy egy óra alatt akár több százszor is ránézel a telefonodra, és mennyi mindent félbeszakítasz egy információért. Fel sem tűnt, hiszen úgy épült be az életünkbe, mint az ebéd előtti kézmosás. Itt pedig elérünk egy másik lényeges részhez, amely a címben kiemelt esszencia: a figyelemhez.
Miért mélyül el nehezebben a mai ember? Generációs probléma, hogy nem tudunk úgy figyelni, mint régen? Hogy a gyerekeink koncentrációs képessége jóval elmarad a mi gyerekkori átlagunktól? Tudjuk a választ. Mégis keveset teszünk ellene. Ha benne vagy egy feladatban, és jön közben egy óra alatt három üzenet, háromszor zökkensz ki.
Az elmélyült állapotot visszaszerezni – hívja fel a figyelmet a szerző – fizikailag lehetetlen azonnal. Akár többször tíz perc is szükséges lehet hozzá. Jogos a kérdés, még ha kicsit rosszalló is: Tényleg magunkat szívatjuk?
Ezt most én kérdezem ilyen szemtelenül, a szerző szerencsére ennél sokkal kedvesebb, és fel is vázolja a számára bevált megoldást: a 20–50 perces offline etapokat a munkában, amikor mindent kikapcsol maga körül. Egyszerűnek hangzik, pedig nem áll rá a kezünk. Tegyük szokássá! Nincs más út arra, hogy figyelmes, empatikus, érző generációk kövessék egymást, még akkor is, ha értelemszerűen más utakat járnak, mint az elődeik.
A közös evés és a TikTok nem zárja ki egymást
Nagyon sokféle hétköznapi felismerés, személyes történet (például egy izgalmas nepáli út) kerül elő még a könyvben, számos mellbevágó igazság – például, hogy
a mai családok nagy része nem ül le együtt étkezni, nincs közös vacsora, eszmecsere, mindennapi közösség élmény – és ez olyan komoly, fájó, elburjánzó változásokat hoz észrevétlen a bőr alatt, ami már csak a diagnózissal derül ki. Hasznos lenne ezért megelőzni.
Mit tegyünk? Mi, veteránok, boomerek, X-ek, Y-onok, meséljük tovább, és őrizzük a magunk felnövésének, fiatalságának, felnőttkorának esszenciáit. Nem kell elásni, eltemetni (a bezzegeléssel éppen ezt csináljuk!), keresztet vetni rá, hanem elő kell venni, amikor csak lehet a saját kereteink között. Üljünk le együtt az étkezőasztalhoz. Aztán amikor fel kell állni, ha nincs más út, dobjunk egy emojit a Messengeren, vagy egy odaillő TikTok-videót, csak jelzésül, hogy „szeretlek és veled vagyok”.
Nem attól térünk el egymástól a különböző generációkkal, hogy fiatalok vagyunk vagy öregek. Hanem attól, hogy más korban születtünk. A hidat mi tudjuk elkezdeni építeni, akik mindkét oldalon jártak. Mutassuk meg azoknak, akik csak az egyik partot látták, hogyan kell belekezdeni.
A kiemelt kép a szerző tulajdonában van
