A futball NEM élet-halál kérdése – Nem akarjuk búcsúztatni a Ted Lassót

–

A foci: halálosan komoly dolog. Európai futballkultúrán felnőtt szurkoló számára ez alapvetés, vitathatatlan igazság. Belénk ivódtak Bill Shankly liverpooli legenda szavai arról, hogy „a futball nem élet-halál kérdése… sokkal több annál”, és hajlamosak is vagyunk elhinni. Másik tézisünk minden futballszenvedély-megszállott bibliájából, Nick Hornby Fociláz című remekművéből az a tétel, hogy a futballszurkoló természetes állapota a keserű düh és (ön)gyűlölet, valamint a szorongás.

De mi van, ha ezt a halálosan komoly topicot olyasvalaki szemszögéből vizsgáljuk, aki egészen máshogy és másra szocializálódott? Aki szerint a sport alapvetően a sikerbe vetett hitről, az összetartásról és a kooperációról szól, egy boldogságforrás – és csak annyiban hordja magán a depresszió jeleit, amennyiben a benne lévők is hordozzák magukban a privát problémáikat?

Ha a „keep smiling” semmivel sem kevésbé érvényes az „élet-halál kérdés”-nél?

Az elmúlt évek egyik legsikeresebb, legviccesebb, legokosabban megírt tévésorozata, a Ted Lasso az európai és az amerikai (sport)kultúra hálásan karikírozható ellentéteire épül. De semmi nagyotmondó okoskodás nincs benne: végtelenül szerethető és szellemes módon fogalmazza meg a téziseit. Egy végtelenül szerethető főszereplőn keresztül – de a széria harmadik évadára szinte minden figura főszereplővé nemesül a saját sztorijával.

A hollywoodi vígjátékszínészek nagyjából egy évtizeddel ezelőtt felfutott generációjának markáns képviselője, Jason Sudeikis hatalmasat villantott az Angliába csöppenő amerikai edző figurájával. Merthogy nem egyszerűen Európában, hanem a futballt a világ minden más országánál komolyabban vevő szigetországban vagyunk. Ott, ahol a legkisebb kluboknak is évszázados múltja, tradíciója és persze (többnyire) frusztrált szurkolótábora van. Ahol tényleg MINDENKI halálosan komolyan veszi még a fű nyírásának módszertanát is.

Egy ilyen klubhoz, a fiktív (de mára a valóságban is milliós rajongótáborral rendelkező) AFC Richmondhoz szerződik edzőnek Ted Lasso az első évad első epizódjában. A mindig mosolygós, mindenkivel kedves, csupaszív főhős, aki hagyományos értelemben vett (európai) futballt életében nem látott, sem a metodikájáról, sem a történelméről nincs halvány fogalma sem, és csak azért őt, az amerikaifutballból érkező outsidert szerződtette a klub volt tulajdonosának ex-neje, mert bosszúból tönkre akarja tenni az őt elhagyó dúsgazdag férje életművét. Eleinte úgy tűnik, az imádnivalóan lelkes, de valóban teljesen fogalmatlan balekkel ez pikk-pakk menni is fog. Aztán persze jön a sok vígjátéki „csakhogy”…

A komikus kiindulópont minden lehetséges fejleményét kiaknázza a széria, rengeteg szenzációs poénnal, telibe talált karakterrel, de ahogy haladunk előre a történetben, úgy kerülnek át a hangsúlyok a „csizma az asztalon” helyzetkomikumáról a mélyebb és társadalmilag átfogóbb rétegek felé.

A vígjáték egyre inkább dramedyvé (időnként leplezetlenül romkommá) alakul, de egy percig sem veszít szórakoztató hatásásból. Mert annyira finoman és okosan mélyíti el a történetet, hogy a felszín sodró meséje alig-alig veszít a lendületéből.

Sudeikis alighanem élete egyik legjobbját hozza, nem csoda, hogy Angliában, a Premier League közegében is kultusza lett – de az összes többi szereplő is pazar. Itt és most a női főhőst, a sértett és kemény elnöknőből csodás érzékenységgel egy szerethető, válságokkal küzdő negyvenes bombázót formáló Hannah Waddinghamet, illetve a szertárosból Ted segítőjévé, majd ellenségévé, végül ismét barátjává váló, komplexusoktól szenvedő kisemberként hozó Nick Mohammedet emelném ki, de mindenki mást is ki lehetne. A sorozat annyiban tökéletesen önazonos, hogy a sztori szerint tengerentúlról érkezett edző-párost amerikai, az angliai menedzsmentet (és focistákat) brit színészek adják.

Habár az, hogy színészek, egy pillanatra sem jut eszünkbe, mert itt minden olyan, mint egy igazi futballközegben…

Létező típusok, sőt, létező személyek idéződnek meg a karakterekben: nagyon nem nehéz meglátni itt egy José Mourinhót, ott egy Zlatan Ibrahimovicot, vagy egy Roy Keane-t a figurákban. Hogy a saját arcukkal szerepet vállaló nagybetűs legendákról, a pompásan cameózó Gary Linekerről, Thierry Henryról vagy Pep Guardioláról ne is beszéljünk.

És mégsem a „futballhitelesség” a Ted Lasso legnagyobb erénye – hiszen a történet a dramedy szabályai szerint a túlzások és fordulatok mentén halad, nyilvánvalóan rá lehetne mutatni egy csomó mindenre benne, ami a valóságban soha nem történhetne meg a Premier League-ben vagy egy angol klub székházában, nem beszélve a pályán látottak időnként mesei körítéséről.

Csakhogy a „Ted Lasso” nem azt akarja megmutatni, milyen a futball. Pontosabban, nem a futballt az emberen keresztül, hanem fordítva: az embert, aki a fociban (is) küzd saját magával.

Szereplői kivétel nélkül pszichológiai esettanulmányok: van, aki saját identitásával, van, aki a magánélete kudarcaival harcol. Többnyire persze „igazi macsók”, HISZEN futballisták, és csak lassan vallják be maguknak (és másoknak) a görcseiket, problémáikat. A harmadik évadban e tekintetben több a dráma, mint az előző kettőben, de mindig humor oldja fel a drámát.

Ted, a „jöttment jenki”, miközben saját életválságát nem igazán tudja megoldani, lassan mindenkire jótékony hatással lesz a környezetében – a nézőre is. Romantikusan kanyarodik révbe a három évad végére a történet és a romantikája velünk marad, mint egy-egy jó meccs, nagy gól emléke. Jó felidézni.

A „Ted Lasso” nem arról szól, milyen a mai futball – hanem arról,  milyen lenne az a közeg, amiben még a gyerekkorunkban elképzelt módon, feltételek nélkül szerethető a foci.

Nem élet-halál kérdése, csak egy játék, amiben élet és halál kérdései is megmutatkoznak olykor.

Képek:  Apple TV+

Somos Ákos