Vajon feloldódnak a traumáink attól, hogy kimondjuk őket?

–

A MáSzínház rendezője, Bakonyvári Krisztina, néhány éve az integrált előadások mellett egy új irányt is kijelölt a társulat életében, amikor az anyává válás személyes tapasztalata kapcsán alkotótársaival megálmodta az egyszereplős Anya-e vagy? című előadást, amely – úgy mondom, hogy láttam a darabot – valószínűleg nők ezreinek gondolatait fogalmazta meg egyszerre humorosan és mélyre hatóan. Az úton pedig szerencsére nem állt meg: ennek bizonyítéka a június 29-én debütáló KÖT-EL-ÉK című háromszereplős előadás, amelybe a főpróbahéten nézhettem bele: a darab egyszerre helyez hangsúlyt a generációs különbségekre, valamint a női sors lehetőségeinek alakulására az elmúlt évtizedeket tekintve.

Krisztina az anyai identitás kialakulása után, amelyről az Anya-e vagy szólt, újabb kérdéseket fogalmazott meg magában a női felmenőivel kapcsolatban: ők hogyan csinálták? Milyen lehetőségeik és körülményeik voltak? Hogyan gondolkodtak, és miért éppen úgy, ahogy?

Egyszer csak ráeszmélt, milyen fontos lenne egészben látni a képet. Az ötlettel Róbert Júlia dramaturghoz fordult, akivel alapos és szakszerű anyaggyűjtésbe kezdtek.

Szociológus segítségével térképezték fel a különböző generációkat – a jelenlegi 70-es, 50-es, illetve 30-as nőket –, valamint valódi élettörténeteket jegyeztek le: ebből született meg végül a szövegkönyv.

Egymás mellett beszélünk vagy egymásnak?

Mivel a három nő egy család három generációja, a történeteik valójában valahol közösek: mégis mindenki a saját szubjektív valóságát, a maga igazságát beszéli el.

Az alkotók éppen emiatt választották a monologizáló formát, amely során a szereplők legtöbbször nem is reflektálnak egymásra, csupán egymás után mondják a saját nézőpontjukat. Miközben a néző számára természetesen láthatóvá válik valami jóval összetettebb kép és rendszer. Utóbbit azonban, belülről megélve a történetet – vagyis az életünket –, nyilvánvalóan kínkeserves munka, hosszú évek sora és fájdalmas szembenézés észrevenni és elfogadni.

„Sok-sok türelmet és koncentrációt igényelt ez a forma: közösen kellett végigmennünk a szövegen és megtalálni azokat a pontokat, ahol kapcsolódhatunk valahogy egymáshoz” – mondja Nagyabonyi Emese. Az édesanyját játszó Urbanovits Krisztina és a nagymamáját alakító Egri Márta pedig teljesen egyetértenek abban, hogy nagy nehézséget jelent a hasonló monologizáló szerkezet. „Az első gondolatom a próbák során az volt, hogy miből indítsak, hova kössek, amikor belekezdek a saját szövegembe. Éppen ezért egy sokkal mélyebb figyelem szükséges egymás iránt, ami viszont még jobban felerősíti a karakterek között eddig kimondatlan igazságokat és csendet” – magyarázza Egri Márta. „Pontosan, nemcsak nehéz, de izgalmas is ez, mert így viszont nagyobb hangsúlyt kapnak azok a mondatok, amelyeket mégiscsak egyenesen egymás szemébe mondunk” – fűzi hozzá Urbanovits Krisztina.

A közös gyökerek kiásásától a közös virágültetésig

A szereplők a harmincas éveiben járó, karrierjében sikeres, de a kapcsolataival újra és újra kudarcot valló lány, az évtizedeket a családja szolgálatával töltő ötvenes anya, aki életében először kerül közel ahhoz, hogy megfogalmazza saját magát, valamint a hetvenes nagymama, aki elhatározza: az egyedüllétet magány nélkül igyekszik megélni.

A díszlet és a kontextus önmagában sokatmondó: a kert és az ültetés egyszerre sugallja a közös gyökereket, a kiásni való szálakat, a női létet, a munkát, amivel az új élet előkészítése jár, valamint a reményt, amelyet a végül új földbe helyezett virágok adhatnak.

A karakterek egyenrangúan léteznek egymás mellett, mégis talán a harmincas lány a gyújtópontja a történetnek, hiszen jelenleg ő az a családban, akinek az életéről mindenki együtt gondolkodhat és véleményt mondhat – legalábbis eleinte így tűnik.

„Sokat beszélgettem erről korombeliekkel és idősebekkel is, és az a tapasztalatom:

mindenki úgy érzi, van most egy generációs hasadás. Talán amiatt, hogy mi már megfogalmaztuk: nem akarjuk azokat az utakat járni, vagy hibákat elkövetni, mint az anyáink, vagy nagyanyáink (és persze mi már dönthetünk is erről).

Ezzel azonban nemcsak a szabadság jár együtt, de veszélyek is. Éppen a próbafolyamat hatására értékeltem át a gondolataimat ezzel kapcsolatban, és mondtam ki: talán túlzásba is estünk kicsit” – kezdi Nagyabonyi Emese. Szerinte nemcsak a pszichológiai fogalmak és jelenségek elterjedése indukálta a változást.

„Valahol abban is összefüggést látok, hogy mi vagyunk az a generáció, aminél egyre természetesebbé lett a szülők válása. Ez nyilvánvalóan nagy hatással volt ránk, egyszerre hordozzuk ennek a sebeit és a lehetőségét. Talán ennek nyomán írjuk rengetegszer újra és újra felül magunkat” – teszi hozzá.

Nagyabonyi Emese a karaktere kapcsán azt is megfogalmazta, mi lehet a legnagyobb nehézsége a most harmincas éveiben járó nemzedéknek. „Nagyon fontos az önismeret és a tudatosság, de valahogy azt látom: a sok-sok információ, impulzus, amit gyűjtünk, felkerül az agyba, és aztán ott is marad. Az érzelmi részt pedig hajlamosak vagyunk elfelejteni, lezárni: valami gát marad ezen a téren bennünk, a jó emberi kapcsolódásokat pedig éppen ez akadályozza meg.”

Láthatatlanul, üresen és szétszakadva

Az ötvenes édesanya alakja bizonyára szintén sokak együttes élményét fogalmazza meg: a nő, aki nem választhatta anno azt a hivatást, amit szeretett volna. Végül családanya lett, és ezzel töltötte ki az életet, egy férj mellett, aki egyszerre adta a biztonságot, de sok-sok szabályt is, amikkel talán ő maga a szíve mélyén nem is tudott igazából azonosulni.

„Számomra kettéválik a karakterem és a személyes élményem, hiszen nincs gyermekem, és nem éltem meg az ötvenes nők láthatatlanságat sem, amiről most egyre több szó esik. Mégis nagyon örültem a szerepnek, mert fontosnak tartom megmutatni ezt a sziszifuszi élethelyzetet: amikor még ott a gyerek, de már van unoka, és még egy idős szülő is. Egy olyan szétszakadást él meg ez a nő, mintha kötélen húznák többfele, miközben belül nincs semmi.

Itt áll ő 57 évesen, és még soha nem tette fel magának a kérdést: mi okozna számára örömet egy sima hétköznapon?” – meséli Urbanovits Krisztina.

Annak ellenére, hogy másként éli meg az ötvenes éveit, a színésznő mégis talált kapcsolódást a szerepével.

„Amikor az ember ma ötvenéves lesz, az körülbelül az élete felét jelenti, hiszen egyre tovább élünk. Önkéntelenül elkezdi feltenni a nagy alapkérdéseket önmagának: mi értelme van az életnek? Hova jutottam el idáig, és mi ennek egyáltalán a jelentősége? Szép és esendő út, ahogy ez a nő elkezdi keresni a válaszokat és megpróbál valamiféle irányt is találni magának” – foglalja össze. Számára egyébként külön érdekes pont az előadásban, hogy a lánya karaktere tudatosan nem szeretne gyereket, és ezt a családnak fel kell dolgoznia.

„Az én életem úgy alakult, hogy nem lettem anya: nem szervi okból, nem azért, mert egy elvre építettem fel ezt a döntést, egyszerűen ez lett az én történetem. Amikor ennek kapcsán kapok megjegyzést vagy bántást, azt sohasem hagyom annyiban: beszélni kell arról, hogy ez mindenkinek a legintimebb magánügye, amit senki sem bírálhat felül. Jó, hogy hasonló tabukat is döntögetünk az előadásban” – teszi hozzá. 

Akinek az utolsó felvonásban bomlanak le a falak

Egri Márta a nagymama egyszerre karcos, sokat megélt, de közben megértésre képes alakját mutatja meg, akinek a nőként viselt sorsát nyilvánvalóan a legnagyobb mértékben határozta meg a kor, a társadalmi környezet és az elvárások. Ehhez képest csodálni való módon tudott kimondani dolgokat azzal kapcsolatban, hogy mit tenne például másként a gyereknevelésben.

Miközben számos dologról nem érti, miért említésre méltó vagy jelent sérelmet a gyerekének, hiszen ő úgy nőtt fel, hogy az természetes. Például a néha elcsattanó pofon, vagy a ritkán elővett nadrágszíj – amellyel a lánya szembesíti, amikor ő teljes bizonyossággal jelenti ki „mi soha nem vertünk titeket”.

„Fontos, hogy az előadás nem akar minősíteni senkit visszamenőleg, mivel nem is lehet: sem felmenteni, sem elítélni a másikat, aki annak a kornak a szellemében élt. Minden karakter igazsága belekerült az előadásba, de amíg az enyém nem kezeli problémaként ezeket az emlékeket, addig a lányom – aki nem avatkozik bele, amikor a férje emel kezet a gyerekeire – már kimondja: talán másképp kellett volna csinálni.” Azért azt az édesanya alakja még hozzáteszi: nagy bajotok nem lett tőle, gyerekek. A lánya, azaz Márta karakterének unokája, pedig már nyíltan és hangosan beszél arról, milyen sérelmeket okoztak benne az ütések, és nem fél belevonni ezekbe a felismerésekbe a családot sem.

„Míg a lánya korabeli generációval nincs akkora nagy szakadék, az unokája nemzedékével már egy nagyon erős vonal húzódik közöttük.

Az a szabadság, amit a mostani fiatalság megtapasztalhat a döntéseiben, számára teljesen ismeretlen, és éppen ebből ered az a túlélési stratégia, hogy egyes dolgokról felesleges beszélni, hiszen nem is történhettek volna másként” – fejti ki Egri Márta.

Ahogy mondja, ő maga is tud példát hozni erre a fajta gondolati szakadékra a saját életéből: 

„Mi abban nőttünk fel, hogy a családnak együtt kell maradnia, mert az a gyerekeknek rossz, ha elválunk. Saját magunknak kellett megküzdenünk a felismerésért, hogy valójában rosszabb egy rossz házasságban nekik. Ők már ezzel igazsággal élik az életüket, de ez csak egyetlen példa a sok közül” – teszi hozzá.

A szerepe legfőbb motivációját pedig abban látja, hogy megmutassa az egyedüllétben, de magányosság nélkül való megöregedést. Ez lehet ugyanis az időskor egyik legfontosabb célja. 

Végül mindenkinek saját válaszokat kell találni

Miközben a három generáció teljesen más nők számára megteremtett kontextusban élte vagy éli az életét, számos közös pont villan fel a történetükben, amelyeket nézőként is hátborzongató realizálni.

Nincs a szánkba rágva, mégis érezzük, mely mintákat visszük tovább csak simán észrevétlenül, és melyeket úgy, hogy éppen azok megtagadásra törekszünk egész életünkben.

A darab végül megérkezik az itt és mostba, és mindenki számára árnyal egy irányt: hogy ez pozitív vagy negatív, keserédes vagy reménnyel teli – mindenki ítélje meg maga.

„Az önazonosság felé való lépéseket végül is mindnyájan megtesszük. Márta és az én karakterem viszont talán már azzal a tudattal képes gondolkodni, hogy ami még hátravan, azt kell minél jobban megtöltenünk. Mindegyikük történetének van egy olyan olvasata, hogy végre élhetjük a saját életünket” – meséli Urbanovits Krisztina. 

Nagyabonyi Emese úgy véli, az ő szerepe, miközben megkapja a maga reményét, azért viszi tovább a drámaiságot is abból a szempontból, hogy 35 évesen ott áll rengeteg lehetőséggel és szabadsággal, de valahol mégis ő az, aki azt érzi: megöregedett. Ezzel a szintén sokatmondó és nagyon mai jelenséggel pedig meg kell tanulnunk kezdeni valamit. Ahogy Emese mondja: „Nagyon fontos, ahogy az előadás bemutatja, milyen ereje van, amikor odaállunk egymás vagy magunk elé, és kimondunk dolgokat. Ezt meg kell tenni. Ezzel együtt felteszi azt a nagyon aktuális kérdést is: vajon feloldódnak-e a traumáink csak attól, hogy kimondtuk őket? Ez az, amire viszont mindenkinek magának kell választ találnia.”

Fotók: Chripkó Lili / WMN

Széles-Horváth Anna