„Bezzeg mi nem a telefont nyomkodtuk egész gyerekkorunkban!” – Elmélkedés arról, jogos és hatékony-e a „bezzegelés”
A „bezzeg az én időmben” olyan kőbe vésett megtestesülése a generációk közötti éknek, amit mi is hallgattunk a szüleinktől, sőt valószínűleg ők is a háborúkat megélt, még nehezebb körülmények között nevelkedő szüleiktől – és mi is tovább toljuk a fiatalabb nemzedék tagjaira. De mégis miért? Minden héten látok egy Facebook-posztot, vicces gyűjtést arról, hogy az én (Y) generációmnak mennyivel vagányabb, keményebb és összességében mégiscsak jobb és hasznosabb gyerekkora volt, mint ezeknek a csontig nyalt seggű, a jó dolgukat nem értékelő, agyonkényeztetett fiatalabb generációknak (= akik a gyerekeink, vagy azok lehetnének). Aki egy kazettát sem tekert vissza kőkemény melóval a saját kezével, az nem is ember, igaz? Tóth Flóra írása.
–
Bizonyos szempontból egyre jobb gyereknek lenni… és ez baj?
Az úgynevezett „baby boomer” generáció legfiatalabb tagjaként a szüleim nagyjából úgy nőttek fel, hogy a hétköznapi diskurzusban nem sok szó esett a gyerekek pszichológiai fejlődéséről és ennek megfelelő támogatásáról, Vekerdy Tamás még nem publikált hetente a Nők Lapjában (mint ahogy ez az én gyerekkoromban volt), és nem sokszor vették figyelembe az ő szempontjaikat, kérték ki a véleményüket. Amikor viszont én voltam kisiskolás, akkor már kifejezetten szó volt róla, hogy nem mindegy, valaki kap-e „atyai” pofont (bár elég sokan kaptak még, sajnos), és egyre több szülőt érdekelt a gyereke lelki és szellemi fejlődése (legalábbis az én buborékomban). Mégis, voltak olyan alapvetőnek tartott dolgok, amikben a szülők nem alkalmazkodtak a gyerekeik igényeihez, nem sok szó esett például a minőségi időről, és a válaszkészségről sem. Sőt, a mi szüleink általában nem voltak válaszkészek, egyszerűen nem olyan volt a rendszer. 
„A mai gyerekek nem boldogulnának egyedül…”
És szerencsére nem is kell nekik! Azok a „küzdelmek”, amiket ezek a jól hangzó posztok szembeállítanak a mai gyerekek GPS-követős telefonnal és állandó szülői helikopterkedéssel jellemezhető világával, valójában arról szólnak, hogy sokszor voltunk magunkra hagyva gyerekként. Fizikailag is, meg időnként döntésekben, problémákban, nehézségekben is.
Szerintem azért ismételgetjük, hogy bezzeg az én időmben, mert fáj. Fáj, hogy nekünk küzdelmes volt, hogy nem volt olyan kibélelt gyerekkorunk, mint az utánunk következő generációknak. És tudjátok, mit? Jogos, hogy fáj.
De fájhat úgy is, hogy nem haragszunk senkire. Sem a szüleinkre, akik a kor adta lehetőségeknek megfelelően (vagy akár, bocsánat, de ilyen is van: rosszabbul) neveltek bennünket, mert nekik az adott korszak nehézségeivel kellett szembenéznünk (beleértve a szülői attitűdöt), és ezáltal nekünk olyan képeségeink fejlődtek ki, amikre ehhez szükség volt. Sem pedig azokra a nemzedékekre, amelyeknek azokat a fájdalmas tapasztalatokat (már) nem kell megszerezniük, amiken át a mi utunk vezetett a felnőttkorhoz, hiszen erről ők végképp nem tehetnek: egy olyan világban nőnek fel, amilyenné mi, az idősebb generációk, tettük és tesszük nekik a világot.
Más kezdetek, más skillek
Ezekben a generációs konfliktusokban az is rendszeresen felmerül, hogy a mai gyerekek, fiatalok másban profik, mint mi voltunk/vagyunk. Nem tudnak térképet olvasni, folyóírással jegyzetelni, de pikk-pakk összeraknak egy TikTok-videót. És ezt a csalódottságot is megértem, hiszen baromi idegesítő, hogy megtanult az ember térképet olvasni meg egy csomó mindent, amire aztán semmi szüksége, mert lett egy app, és már senkit nem érdekel ez a skill. (Legfeljebb egy világméretű energiaapokalipszis idején jöhet jól esetleg.) De – ha ez esetleg megnyugtató – ezen a mai TikTok-spílerek is ugyanúgy átmennek majd, mert jön egy menőbb felület, egy teljesen más kiterjesztett valóságba helyező mindennapi eszköz vagy a gondolatátvitellel jegyzetelő alkalmazás, aztán ők is idejétmúltnak és haszontalannak érzik majd magukat, hiába tűnnek most profinak ezen a területen.
Csak hát, sokan vagyunk ezzel úgy, hogy most szeretnénk nyerni, az ő pályájukon megverni őket, mert akkor igazoljuk a sok küzdelmünket, amit a fejlődésünkbe fektettünk. De higgyétek el, a küzdelem állandó, csak a felület más.
Mielőtt elszállok ilyen coelhói magasságokig (akiről a legtöbb mai fiatal azt sem tudja, hogyan kell ejteni a nevét – bezzeg én), gyorsan tisztázzuk, hogy természetesen az én számon is kiszaladt már néhány „bezzeg”, szóval (nyilván) nem vagyok szent. De őszintén belegondolva frusztráltak és jogtalanok voltak mind, és hiába próbáljuk a megértésre hivatkozva mindenféle generációs magyarázatokkal távolítani magunktól azokat, akik előbb vagy később születtek, ennek valójában semmi jelentősége nincs, mert mind most élünk ezen a világon.
Szóval, ha az egész délutáni szabad, boldog és telefonmentes játék után önállóan hazainduló és biztonságban meg is érkező gyerekeket szeretnénk látni a jövőben, akkor szerintem tegyünk ezért – ahelyett, hogy ekézzük őket amiatt, hogy ebbe a világba születtek. És rajzoljunk nekik térképet. A hazaúthoz is, meg a világhoz is. Mi így is többet tudunk róla, még ha részben teljesen fölöslegesen is.
Tóth Flóra
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61
