Gurubi Ágnes: Egy anyaság hattyúdala – a Szív utca születésének igaz története

–

A májusi eső aranyat ér, mondják. Amikor megérkezünk Ágiékhoz, újra és újra nekikezd – mintha sosem akarná igazán abbahagyni. Mintha a világ összes fájdalmát készülne elmosni, hogy amit ér, az újjá tudjon születni. Mi, akik ebben a veszteségben osztozunk, a saját újjászületésünknek vagyunk kényszerű tanúi.

Egy anyaság hattyúdala

„Mindig azt képzeltem, hogy majd a fűzfa alatt lesz a babakocsiban, hogy ott fogom altatni. Most lenne ötéves. Amikor megfogant, már elmúltam negyven. Nekem ő tényleg az anyaságom hattyúdala lett volna” – kezd bele Ági a történetükbe.

A férjével három gyereket nevelnek: az első házasságából született lánya mellett van egy nevelt fia, aki a férje révén került a családba, és egy közös gyerekük is. Nehéz felállás, sok konfliktus lehetőségét rejti. Ági nem is tagadja: rengeteget küzdöttek egymással, ennek bélyegét pedig a gyerekek is magukon viselik. „Így igazi áldásnak tartottam, hogy azt a tudást, amit az elmúlt évtizedekben megtanultunk szülőként, ennél a kisbabánál jól tudjuk majd kamatoztatni. Azt terveztük, olyan lesz, nekünk, mint Benjámin a Bibliából.”

Hiába erős ugyanis a női hagyomány Ági családjában, az első pillanattól kezdve biztos volt benne, hogy fiút hord. Az örömbe azonban szinte a kezdetektől furcsa félelem vegyült. „Emlékszem a pillanatra: a tizedik hét körül jártam – még senkinek nem beszéltünk a terhességről, a gyerekeknek sem –, ott voltunk a férjemmel a konyhában, és azt mondtam neki, ha ez a baba beteg lenne, én nem tudnám végigcsinálni. Utólag visszagondolva, mintha lett volna valami mély, ösztönös tudásom arról, hogy valami nincs rendben. Nem vagyok aggodalmaskodó alkat, de azt éreztem – lehet, a negyven miatt –, hogy ez a terhesség túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.”

Ez nem is velem történik

Egy pillanatra elréved. Nem csoda, öt évet kell visszautaznia az időben a beszélgetésünkhöz – szinte egy másik életig.

Azt mondja, karácsony előtt járt az idő, és valahogy sehogy sem sikerült időpontot szereznie a nagy genetikai ultrahangra – alig tudták őt beszuszakolni az orvosok a napirendjükbe. Így amikor végre sikerült elintézni a vizsgálatot, izgatottan ment be a férjével az ultrahangra. Az oktatókórház vizsgálójában nagy volt a tumultus: három-négy medikus is jelen volt a szobában, és anélkül, hogy a pillantását egyszer is Ágira emelte volna, a szakorvos szinte kizárólag hozzájuk intézte a szavait.

„Miközben ultrahangozott, azt mondta: ezen látszik, hogy nem egy jó terhesség. Én pedig azt hittem, hogy csupán a medikusoknak magyarázza az előző diagnózist, hogy még nem rám figyel, nem az én várandósságomról beszél.

Aztán ahogy egyre jobban a hasamhoz nyomta az ultrahangot, és sorolta a problémákat, feleszméltem, hogy rólam van szó. Végül azzal zárta a mondanivalóját, hogy ez a magzat pár héten belül elhal magától. Én pedig meg sem tudtam szólalni.”

Ági azt mondja, a mai eszével már tisztában van vele, hogy rá kellett volna borítani az asztalt, hogy mit képzel magáról, hogy lehet ennyire szenvtelen, mintha csak egy darab hús lenne előtte. De úgy meg lettek szégyenítve, hogy abban a pillanatban az munkált benne: csak ne kelljen senkinek a szemébe néznie. Emberség egyedül a nővérkében volt, aki azt javasolta Áginak, beszéljen a saját orvosával.

A helyzet, amelyben nem létezik tisztán jó döntés

„A papíron ott állt a diagnózis: a baba hydropsos. Ezek a magzatok a hatodik hónap környékén a méhen belül meghalnak. Az ultrahang képernyőjén semmi nem látszott, csak az, hogy ott van és él” – meséli Ági, aki egy magánklinikán is megvizsgáltatta magát.

A géndiagnosztika során azonban ismét megerősítették: a baba nagyon beteg, a hydrops mellett nincs meg mind a négy szívkamrája sem, ami az élettel össze nem egyeztethető állapot. Ennek ellenére, mivel élő magzatról volt szó, a döntést Áginak kellett meghoznia.

„Megkérdeztem az orvost, mennyi esély van arra, hogy mégis túléli a baba. Azt mondta, gyakorlatilag esélytelen. Két szívkamrával ugyanis nem marad életben egy magzat.” Áginak így két választása maradt: az egyik, hogy megvárja, amíg a hatodik hónapban meghal a baba – ekkor volt a negyedik hónapban –, vállalva ezzel, hogy meg kell majd szülnie a halott magzatot, vagy az orvosa közbenjárásával – mert túl volt már az első trimeszteren – műtéti megszakítással befejezik a terhességét.

„Egy hétvégém volt gondolkodni.

Azzal volt a legnehezebb megbirkózni, hogy miközben tudtam, hogy életben van, nekem kellett meghozni a döntést arról, hogy ne szülessen meg. Azóta sincs erre szavam. Mit mondjak? Hogy elvesztettem? De nem erről van szó, mert nem vetéltem el. Az nem jut eszembe, hogy megöltem, mert nem érzem úgy, hogy elvettem az életét. Mit mondasz ilyenkor? Nincs rá még szavunk sem.”

Szerinte azonban nemcsak a perinatális veszteségről, de az abortuszról sem beszélünk eleget – azt ugyanúgy mély tabusítás övezi. „Látni azt a sort, ami a kórházi folyosón állt, ezeket a nőket nejlonszatyorral a kezükben, lehajtott fejjel, ebben az iszonyúan stigmatizáló helyzetben, borzasztó volt. Ültünk egy ebédlőszerű folyosón, ahol mindenkit egyesével, név szerint szólított a főnővér. Én egyedül azért voltam »jó« helyzetben, mert nem sima abortuszra jöttem – velem ezért volt normális. Milyen lehet ezen keresztülmenni? Senki nem viccből megy abortuszra.”

Hol húzódik az emberi erő határa?

Ági tehát végül arra jutott, hogy a műtéti megszakítást választja. Azt mondja, úgy gondolta, azt még kibírja valahogy, de azt, hogy egy hat hónapos halott kisbabát meg kelljen szülnie, biztos, hogy nem. „Erős vagyok, de ismerem magam, abba belehaltam volna lelkileg.”

Arra azonban nem volt felkészülve, hogy előrehaladottabb terhesség lévén, nemcsak a lélek, hanem a test is reagál majd a veszteségre. A műtét után pár nappal beindult a tejelválasztás, egyik éjjel arra ébredt, hogy annyira fájnak a mellei, hogy nem bír a hasán feküdni. „El kellett kezdenem borogatni őket, úgy jártam napokig, hogy konyharuhát tettem rájuk. Onnantól egy brutális alvászavar is kezdetét vette: kétóránként felkeltem. Olyan volt, mintha a testem felébresztett volna, hogy etetnem kell – de nem volt kit.”

Emellett a hormonális ingadozást is nehéz volt megélnie, amit a frissen keletkezett űr betöltésének mérhetetlen vágya is áthatott. Ági elementáris késztetést érzett arra, hogy újra teherbe essen. Aztán ahogy telt az idő, és a hormonvihar csitulni kezdett, rájött: hasonlót nem tudna még egyszer átélni. Hiszen mi van akkor, ha ez megint megtörténik?

„És persze megjelentek a keresztény kultúrkörben nevelkedés hatásai is: a gondolatok, amelyek azt súgták, ez biztos valamiféle büntetés volt. Hogy nekem már el kellene köszönnöm az anyaságtól, hiszen már negyvenéves vagyok – igazából mit is akartam?”

Azt mondja, ha akkor több információja lett volna arról, hogy a perinatális veszteségnek milyen fizikai vonzatai vannak, ha valamennyire fel tudott volna készülni arra, mi vár rá, akkor talán picit kevésbé süllyedt volna bele a gyászba. „Ha nyitott lettem volna arra, hogy hozzám hasonló dolgokat megélt nőkkel beszélgessek, akiktől valamiféle kapaszkodót kaphattam volna, akkor lehet, nem maradtam volna ennyi ideig a gödör alján.”

A gyász burkában

A veszteség másik aspektusa, amelyről szerinte szintén kevés szó esik, hogy mi történik ennek hatására egy párkapcsolatban. Ági nagyon őszintén beszél erről is, így megosztja, mennyire nehéz volt a férjével visszakapcsolódniuk egymáshoz. „Évekkel később úgy látom, hogy az életközepi problémáink csomószor visszavezethetők arra az időszakra.”

Nehéz ugyanis közösen gyászolni úgy, hogy közben mindenki a saját ütemében halad a folyamatban – amiben olykor nem ugyanott tartanak. „Mi ebben majdnem elvéreztünk – nem ott és akkor, hanem jóval később.”

Ági azt mondja, az öt évvel ezelőtti veszteség már megdolgozott személyiségként érte – túl volt sok nehézségen, traumán és önismereti munkán –, az addig megszerzett kapaszkodókat azonban ebben a helyzetben nem tudta használni. Így magába zárta az érzéseit. 

„Sosem hittem volna, hogy velem ilyen megeshet. Egyszerűen azt éreztem, hogy erről nem akarok beszélni, és senki ne beszéljen erről a közelemben.”

Ági akkoriban egy pszichodrámacsoportba járt, és az egyik játék során végül nagyon nehezen, de meg tudta tenni, hogy szimbolikusan letakarja a babáját. „Igazából kényszerből köszöntem el tőle, mert tudtam, hogy ez a feladat, de mégis számított, hogy ott valamilyen szinten elbúcsúztam. Nem mentem vissza többet a csoportba, valahogy nagyon a magam módján akartam ebből a veszteségből felállni. De annyira lefagytam, beleragadtam a gyászba, hogy jó időre ott maradtam, abban a hiányban. Sok álmom volt akkoriban, ami arról szólt, hogy betörtek hozzánk és valamitől megfosztottak, valamit elvettek tőlem.”

A veszteségen keresztül a Szív utcáig

Ági úgy fogalmaz: a veszteség és a súlyos autóbaleset, amelyen keresztülment – és amelyek időben nem voltak távol egymástól –, eléggé „földhöz csapták” az egóját. „Ezek hatására elkezdtem önvizsgálatot tartani. Többek közt azt is megnéztem, mennyire vagyok elégedett a munkámmal, mennyire tudok kiteljesedni benne. És úgy éreztem, ideje a váltásnak” – így indult az útkeresése. Abban biztos volt, hogy korábbi munkájához képest – amit újságíróként végzett – valami teljesen másra vágyik, ezért jelentkezett egy cukrászdába pultosnak, és egy hipermarketbe is, de egyik helyre sem vették fel. 

Nevezhetjük a sors kezének, vagy valamiféle felsőbb erőnek, egy biztos: amit akkor kudarcnak élt meg, végül a saját útja felé terelte. Akkoriban ugyanis már belekezdett egy kórházi jelenet írásába, amiből egy novella nőtte ki magát, majd jött a következő. „Ez az írás úgy ér véget, hogy lemegyek a Duna-partra és elképzelem, ahogy egy mózeskosárba rakom a babámat és a vízre engedem.”

Ezeknek az írásoknak a hatására fogalmazódott meg aztán Ágiban, hogy a történetet, amelyet magában őriz, megírja – nem cikkek formájában különböző orgánumoknak, hanem saját magának. Így született meg épp kilenc hónap alatt a Szív utca, amely csodás sikereket ért meg.

„Utólag fogalmaztam meg, hogy bár ez a kisbaba nem tudott megszületni, de megszületett belőlem az első regényem. És bár az út, amit bejárt, fantasztikus, a sikere sosem fog kárpótolni a veszteségért.

Ha ránézek a könyvespolcra, ott van a két saját könyvem, és ez tök jó, néha még büszke is vagyok magamra. De hol van ez ahhoz képest, amit az jelentett volna, ha a fűzfa alatt nézhetem a gyerekem? Szépen hangzik, hogy megszületett a Szív utca és íróként végre megérkeztem, de jó lett volna, ha nem egy ilyen veszteségből növi ki magát.”

Mindenkinek más feldolgozási idő jut a gyászban…

…ezt pedig sok esetben nehéz elfogadni. Az mindenesetre már hatalmas mérföldkő, amikor a veszteség nemcsak hogy elkezdi megtalálni a saját helyét az életünkben, hanem azt is képesek vagyunk meglátni, mit tanított, hogyan lettünk gazdagabbak általa. Felsejlenek a személyiség új színei, erőforrások, amelyekről sosem tudtuk, hogy bennünk lakoznak. Egy új én születik.

„Eleinte nem értettem, hogy miért történik ilyen sok nehézség az életemben. Miért kell ennyire beleverni az orromat a földbe? Értenék én kevesebből is. 

Később rájöttem, hogy rengeteg alázatot tanultam a kisbabámtól. De ennek a veszteségnek a hatásait tényleg csak az érti meg, aki keresztülment rajta. Olyan, mintha levágnák a fél karodat, és hiába mondják mások, hogy örülj annak, hogy ott a másik – vagy esetemben, hogy van három szép gyerekem –, ők nem tudják, milyen elveszíteni az egyik karodat.

A nagyobbik lányomnak tudtam megfogalmazni talán a legjobban, hogyan hiányozhat valaki ennyire, akit soha nem is ismertem.”

Az eszköztelenség a tabusításból ered, annak pedig egyetlen ellenszere van: a nyilvánosság

Ez azonban nem egyszerű, a témához ugyanis annyira mély szégyenérzet társul, ami miatt sok erőre van szükség ahhoz, hogy az ember nyíltan beszéljen a vele történtekről. Ági azt mondja, minden tisztelete azoké a nőké, akik képesek kiállni a történetükkel. Többes szám harmadik személyben fogalmaz, pedig már ő is közéjük tartozik. 

„Tudod, hogy nehezen mentem bele az interjúba, sokat gondolkodtam, elvállaljam-e. Az járt a fejemben, mi van, ha azt fogják mondani, hogy kiárusítom a veszteségemet. Aztán egy barátnőm szavai billentettek át, aki két éve koraszülött babának adott életet. Azt mondta, sokszor attól nyugszik meg, ha találkozik a sajátjáéhoz hasonló történettel. És ha valaki majd az enyémet olvasva azt szűri le, hogy habár ugyanolyan nem lesz már az élet, de lehet neki egy más, mélyebb színezete, és hogy nem kell ott maradni a gödör alján, akkor nem volt hiábavaló elmesélnem a saját történetemet.”

Az eső időközben teljesen eláll. A természet szinte tobzódik. A tavasz az újjászületés ünnepe. Mi pedig magunkban visszük tovább ennek minden reményét.

Kiemelt kép forrása: Bielik István

Filákovity Radojka