„Elmúlik a betegség, szomorúság, és leszünk mi még végtelenül boldogok!”

–

Az 1907-ben, Szatmárnémetiben Binder Jenő Emil néven született költő tanulmányait szülővárosa mellett Budapesten és Beregszászon végezte. Az érettségi után a Kolozsvári Egyetem jogi karának hallgatója lett, de sohasem lett belőle jogász. Gyerekkorát szívbetegsége mellett az első világháború is beárnyékolta: édesapja, aki az osztrák–magyar hadsereg tisztje volt, orosz hadifogságba került, nagybátyja – akitől a keresztnevét kapta – pedig hősi halált halt a galíciai harcmezőn. A háború után családja szorult helyzetbe került, és a gondok csak akkor enyhültek valamelyest, amikor az édesapa tisztviselői állást kapott.

Az irodalom iránt már korán érdeklődést mutató Dsidát Benedek Elek, a „nagy mesemondó” fedezte fel, majd indította el a költői pályán. A műveiben leginkább a vallásosságról, a szerelemről és a hazaszeretetről író Dsida huszonéves korára az erdélyi magyar irodalmi élet meghatározó egyénisége lett: több folyóirat szerzője és szerkesztője volt, emellett több íróközösség működésében is szerepet vállalt.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Páduai Könyvtár (@paduaidezet) által megosztott bejegyzés

Megfogadták, hogy kitartanak egymás mellett

Az erdélyi kulturális és közélet sűrűjében volt akkor is, amikor 1931 őszén megismerte a tizenkilenc éves „csendes, vézna, sápadt szőke leányt”, Imbery Melindát. A két fiatal egy színdarab jótékonysági előadásának próbáján találkozott, amelyen a lány zongorakísérőként vett részt – a darab zenéjét az édesapja szerezte. Dsida – aki Imbery szerint „inkább érdekes, mint szép arcú”, és „alacsony, filigrán testalkatú” volt – pedig a megbetegedett rendezőt helyettesítette. A további próbákon egyre jobban elmélyülő barátság alakult ki a fiatalok között, akik szépen, lassan egymásba szerettek.

A két család viszont nem nézte jó szemmel a kibontakozó románcot: Dsidáék és Imberyék is szegénységben éltek ekkor: a költő szívbeteg volt, a lánynak pedig a tüdejével voltak gondok – a szülők mindkét oldalról úgy látták, gyerekük „jobb házasságot” érdemel.

„Azt mondták, mit akar egymástól két ilyen senki, amilyenek mi voltunk akkor” – emlékezett vissza évtizedekkel később Imbery. A lány szülei tettek is róla, hogy gyerekük elfelejtse a költőt: Sármásra, majd Radnótra küldték a tehetős rokonaihoz, mondván, „sovány és beteges”, de valójában azt remélték, az idő és a távolság majd véget vet a Dsida iránti szerelemnek. A tiltás viszont dacot váltott ki a fiatalokból, akik megfogadták: bárhol vannak, minden este nyolc órakor egymásra gondolnak.

Randevúzni csak időnként tudtak, akkor is szinte bujdokolva – például sétáltak az erdőben, vagy forralt boroztak egy vendéglőben. „Szüleink nem voltak elragadtatva a kapcsolatunktól, ezért mindig titokban találkoztunk. Életemben annyit nem hazudtam! Mindig jól ki kellett mennünk a városból, mert ha megláttak, beárultak” – mesélte Imbery. Az említett vendéglő – amely egy vers megírására is ihlette a költőt – a béke szigetét jelentette a pár számára:

„Kis vendéglő a nagy hegyek között.

Minden békesség ideköltözött.

A kályha vasán párologva forr

a fűszeres és cukros, sárga bor.

Az asztalon sült. Izletes falat.

Míg falatozom, nézem a falat:

a falusias, vén, meszelt, meleg

falon két ócska festmény díszeleg.

Két furcsa kép. Gyerekes, primitív,

kúszán felmázolt. De van benne szív.”

(Részlet a Vendéglő havas hegyek között című versből)

Két végén égette a gyertyát

Dsida ezekben az években már viszonylag ismert költőnek számított Erdélyben, de a versírásból nem tudott megélni, ezért „kifutó újságíróként” kereste a kenyerét: gyűjtötte a híreket, amelyekről telefonon számolt be a szerkesztőségeknek, és tudósításokat írt. A kávéházak világát kedvelő, hektikus életet élő költő rengeteget dolgozott, gyakran éjszakázott – ami sokat ártott az amúgy is rossz egészségének –, és folyamatosan pénzszűkében volt. Abban bízott, hogy fizetésemelést kap, és kitüntetik a pénzjutalommal is járó Baumgarten-díjjal, de végül nem kapta meg rangos irodalmi elismerést.

Dsidának időnként még bélyegre sem futotta, ami nagy szomorúsággal töltötte el, hiszen sok levelet írt kedvesének – ezekben az anyagi nehézségeiről is szót ejtett:

„… ebben a pillanatban nagyon rosszul állok, édes kicsim […] lassan vissza kell fizetnem adósságaimat szüleimnek, nagyobb kölcsön után kell néznem”.

A költő ezekben a levelekben a napi eseményekről való beszámolók mellett rendszeresen kifejezte rajongását és hódolatát szerelmének, akit például például Mukinak, Muki Mókusnak, Mukibogárnak, vagy Mellykének becézett:

„Jaj, úgy szeretném kicsi, piros, hűvös, rosszkedvű szívedet meleg tenyerembe venni, és becézve, sokáig, simogatni. Forró szájjal, finoman addig lehelni és csókolgatni, míg felmelegszik és tele lesz örömmel és melegséggel. Míg boldog és nevető lesz az arcod.”

Dsida soraiból az is kiderül, hogy sokat nyugtalankodott a hozzá hasonlóan betegeskedő Imbery egészsége miatt: 

„Kicsim! Vigyázz magadra. Úgy féltelek, hogy ordítani szeretnék, amikor látom, hogy megy tönkre napról napra és veled együtt hogyan megy tönkre az én megálmodott, kimondhatatlanul várt boldogságom. Édesem, vigyázz magadra!”

A szerelmes férfi a sokszor terjedelmes leveleiben azt is hangsúlyozta, bízik abban, hogy egyszer a nehézségek: az anyagi gondok, a betegségek és a szülők rosszallása elillannak, és semmi sem állhat már kettejük boldogságának útjába:

„Imádkozzál, édes kicsi, hogy minden jól sikerüljön, s akkor pár hónap múlva boldogok leszünk, és soha sem kell elválnunk többé egymástól.” 

„Ne félj, Muki, semmitől. Jó az Isten, nagyon jó, és ha mi is jók leszünk, elmúlik a betegség, szomorúság, és leszünk mi még végtelenül boldogok! Bizony leszünk!”

De hiába teltek az évek, a pár életét megkeserítő problémák nem múltak el, viszont Dsida és Imbery elhatározta, bármi lesz, egymás mellett maradnak: 1936-ban egy kolozsvári bálon – titokban – eljegyezték egymást, egy év múlva pedig össze is házasodtak, szintén a „kincses városban”. A híres egyházi személyiség, Erdély későbbi püspöke, Márton Áron adta össze őket. 

Szegényen, de boldogan

A pár az esküvő után Debrecenbe ment nászútra – ahol Dsida ösztöndíjat kapott a nyári egyetemre –, majd Budapestre és Veszprémbe is ellátogatott. A pénzszűkében lévő friss házasoknak a „drága Mamuka” – ahogy a költő szólította az édesanyját – bérelt egy kis lakást Kolozsváron, „mely annyira a földbe süppedt, hogy a kései vendégek könnyűszerrel távozhattak az ablakon”. A közös hajlékot szedett-vetett holmikkal rendezték be: „…ketten festettük le az ajtót, a konyhát kettéválasztottuk egy függönnyel, a fele padlót befestettük. Szegény (Jenő), ő festette, padlófestékkel. Volt egy garnitúránk – egy asztal, két karosszék meg egy kanapé. Az egyik szobában minden kölcsönből volt” – emlékezett vissza Imbery.

A költő és felesége a szerény körülmények ellenére boldogok és derűlátók voltak. „Örvendtünk, hogy végre együtt lehetünk, hogy van külön lakásunk” – mesélte a közös életük elejéről Imbery, és hozzátette, a nehézségeken az is átsegítette őket, hogy Dsidában „sok humor és gyermekesség” volt, és nagyon szeretett álmodozni.

„Mindig mesélt, tervezgetett. Például hogy veszünk egy szamárszekeret, abban lakunk, és beutazzuk rajta a világot. Mert nagyon szeretett volna utazni.”

Ám ezeket az álmokat nem sikerült megvalósítaniuk, mert „a sors beleszólt a boldogságukba”. Dsidát – aki sokszor hangoztatta, tudja, hogy nem lesz hosszú életű – az esküvő után néhány hónappal végleg ágynak döntötte egy meghűlés. Hiába próbáltak segíteni rajta „Kolozsvár legjobb orvosai”, és hozattak neki Angliából gyógyszert, 1938. június 7-én, harmincegy évesen örökre lehunyta szemét. Az egyik legszebb versében, az Örök útitársakban bevallotta, fél a haláltól, de könnyebb úgy szembenéznie vele, hogy szíve választottja végig fogja a kezét:

„Lassacskán ősz lesz. Ősz és éjszaka.

Pereg a fák elfáradt levele.

Mig dübörögve zakatol a mozdony,

az éjszakába sóhajtom bele

a csillagok közé, a puszta űrbe,

mely pályánk fölött ferdén feketül,

hogy az üdvösség társammá szegődött.

Halld meg, halál: nem vagyok egyedül.

Szőke fejed lágyan vállamra billen,

mellemre hull egy fénylő hajfonat,

kezem reszketve babrál. Hűl a lég,

hideg van már és rohan a vonat,

rohan, hidakon dübörög tova.

Felnyitod kék szemed, mikor megáll?

Miért alszol most, társam? Félve félek.

Elfolyik minden. Minden tovaszáll.

Látlak, mikor az út már elfogyott.

Áll a vonat. De nem szállott reád

a vég borzalma. Nézel, mosolyogsz,

felveszed a menyasszonyi ruhád,

karod karomba öltöd. Indulunk.

Suhognak a harmattal belepett fák.

Gyalog megyünk a sűrü, nagy sötétbe

s eltűnünk, mint a régi, halk legendák.”

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT; továbbá „Szerelmes drága kicsikém!” Hargita Népe, 2005. február 18.; Szigeti Lajos Sándor: Evangéliumi esztétika és modern bukolika. A Dsida-vers méltósága. Irodalomtörténet, 1996/1–2.; Nagy Gabriella: Ex libris. Élet és Irodalom, 2002. február 22.; Hétvégi irodalom – Dsida Jenő. Kárpáti Igaz Szó, 2012. március 31.; Dsida Jenő: Vendéglő havas hegyek között (részlet); Dsida Jenő: Örök útitársak (részlet).

Kiemelt kép forrása: Wikipedia / jelesnapok.oszk; Petőfi Irodalmi Múzeum

Nádudvari Péter