„Karácsonykor könnyű szeretni, de mi van azokkal a sokszáz hétfőreggelekkel?” – Ott Anna köszönti a ma 70 éves Parti Nagy Lajost

–

Nem tudom, hogyan jut el manapság egy gimnazistához az „igazi értelmiségi olvasmánylistája, kedvenc íróinak névsorával”, talán sehogy.

Lehet, hogy egy gimnazista maga címkéz így bizonyos írókat.

Kóvályogtam könyvesboltokban, eljártam a Nyitott Műhelybe, senkit nem ismertem, semmit nem értettem, az egyetlen vágyam az volt, hogy ez egyszer másképp legyen.

Hogy egy gimnazista az iskolapadban a kétezres évek közepén nem hall Parti Nagy Lajosról, az szinte biztos. Honnan ismertem én meg őt vajon? Fogalmam sincs. De egy majdnem egyetemista már kihúzott háttal be tud menni egy könyvesboltba, és meg tudja magának venni élete első Parti Nagy Lajos-kötetét, A fagyott kutya lábát, azért pont ezt, mert talán akkor jelent meg frissen.

Ehhez majd egyszer fel kellene érni, ez járt a fejemben

Mert voltak olyan magasságok, amiket onnan nézve akkor még be sem láttam. Ez volt Nádas, Esterházy, Parti Nagy, Krasznahorkai magassága. (Az utóbbiról legalább annyit tudtam, hogy közel lakunk egymáshoz, mert egy iskolatársam elsuttogta mindenkinek, hogy az ő erdei falujukban bizony lakik egy író. Gyerekkorom misztikuma volt ez! Egy író! Az erdőben! Mindig kalapban!) Nem emlékszem, hogy valaha bárki is mondta volna nekem, hogy „na, velük várj még, ahhoz még mást is kellene előbb olvasni, biztos nem értenéd még”… vagy hasonlók. Mégis így éreztem, és hosszú évekbe telt, hogy ezeket a falakat szépen lebontsam magamban.

Szerencsére mindig volt hozzá segítségem, legtöbbször maga az író.

Amikor elkezdtem a Hadik Kávéházban dolgozni, beleástam magam a Nyugatos költők életművébe, máig ez az origó, ahonnan minden kiindul, amit a Hadikban szervezünk. De egy nap, amikor beléptem a kávéházba, a fekete-fehér freskó előtt, ahol a Nyugatosok néztek le rám, ott ült Simon Márton és Závada Péter. Ez a kép máig nagyon élesen él bennem, meg a vele megszülető a felismerés is, hogy bár az örökséget gondozni, a hagyományt pedig ápolni kell, a múltból jó néha a jelenbe tekinteni, ahol szürke kapucnis pulcsiban és baseball sapkában ülnek a költők, akikről majd a gyerekem fog tanulni a gimnáziumban. 

(„Költő vagyok, hagyományos költő. A magamfajta, ha ismeretlenül hal meg, akkor sikeres. Legalábbis ezt állítják többen. Hogy elég arra gyúrnom, hogy az unokáitok az én homlokomra rajzoljanak faszt egy irodalomkönyvben.” – idézet Simon Márton Hagyományos költő című slam szövegéből)

Szóval a két szememmel láttam, hogy az irodalom él

Hogy vannak szövegek, amik a mostban íródnak és a mostról, hozzám is szólnak. Elmerültem Marci és Peti verseiben, élveztem, hogy valami itt és most történik, ők pedig többször elmondták, hogy ez már rég elkezdődött, és van valaki, aki megkerülhetetlen ezen az úton, aki hatással volt rájuk, ő pedig Parti Nagy Lajos. Szóval, elkezdtem Parti Nagy Lajos-verseket olvasni.

Rajongó típus vagyok. Ez az idővel sem változott, sőt, olyanokért is tudok még mindig párás szemmel rajongani, akiket időközben személyesen is megismertem. (Ez nem kis teljesítmény. Nem tudom, melyikünké az érdem.)

Nem annyira a rocksztárokért rajongok, leginkább azok vesznek le a lábamról, akik írnak. Mert mondj nagyobb csodát annál, mint amikor fehér papíron fekete karakterek érzéseket tudnak kiváltani belőled!

2015-ben egy beszélgetést szerveztünk A szavak ereje címmel, és az írás folyamatáról, annak hatásáról kérdeztem Simon Mártont, Závada Pétert és Parti Nagy Lajost.

Soha életemben nem ültem még színpadon, és soha életemben nem beszélgettem még azokkal, akiknek a köteteit oda-vissza rongyosra olvastam. Napok óta nem aludtam, remegtem az izgalomtól, egészen biztos voltam benne, hogy nem fogom tudni megcsinálni.

Az ember, aki felém fordult, aki a beszélgetés előtti kritikus negyedórán átsegített, Parti Nagy Lajos volt. Magas irodalom ide, irodalmi kánon oda, bebetonozott helye megkérdőjelezhetetlen, de akkor, ott, kilépett a szövegei mögül az ember.

Ezzel a gesztussal pedig a következő lassan tíz évre elég erőt adott ahhoz, hogy leemeljem és olvasni kezdjem a többi nevet is a ligájából.

Parti Nagy Lajos ma 70 éves

Augusztusban és szeptemberben szinte csak őt olvastam és csak róla beszélgettem. Hogy ki is ő a magyar irodalomban, hogyan zsonglőrködik a nyelvvel, hogyan ábrázolja a valóságot pontosan, mégis kifordítva magából, ezt nálam sokkal, de sokkal hozzáértőbb barátai és kollégái mesélték el (a beszélgetések elérhetők az Instagram oldalamon, illetve az #olvasspartinagyot címszó alatt a Facebookon).

Ezekben a hónapokban nem volt ember, aki ne azzal kezdte volna, vagy fejezte volna be a mondatot, hogy „Parti Nagy Lajos költő”. Ezzel persze nincs épeszű magyar ember, aki vitatkozna.

A regényeit és drámáit azonban én csak most olvastam

Engem teljesen földhöz vágtak. Mert az elején hangosan röhögtem a humorán, aztán elcsodálkoztam, hogyan születhet valaki ilyen pontos patikamérleggel, amivel ezt a humort adagolja. Aztán jegyzetelni kezdtem a nyelvi parádéit, de amikor majdnem füzetbe másoltam egész műveket, rácsodálkoztam, hogy nem ismerek mást, akinek ennyire sajátja lenne a nyelv, és ilyen könnyed magabiztossággal játszana vele (ami mögött valószínűleg a legnagyobb precizitással kiszámított építkezés áll).

Rácsodálkoztam távolinak tűnő teremtett karaktereire, hogy a végére rájöjjek, nem is olyan távoliak ők, közel vannak a kis magyar valóságunkban. A sok rácsodálkozás után pedig végigfutott a hátamon a hideg, hogy vajon honnan tudta több mint húsz éve a Hősöm tere című könyvében, hogy mi lesz ma a valóságunk. Azt hiszem, ez a fajta figyelem és jövőbelátás kéz a kézben jár az ő költőségével.

(Hogy nehogy úgy érezzétek, csak a levegőbe beszélek, az alábbiak kötelező olvasmányok: Ibusár, Mauzóleum, Hősöm tere, Sárbogárdi Jolán – A test angyala.) 

A fiam másfél éves, és rajong a csigákért

Hosszú órákat töltünk a kertben, követve a csigák lassú csúszkálását. Amikor már saját magam is elkezdtem unni a hangom és a Csiga-biga gyere ki kezdetű klasszikust, bevillant, hogy van nekem egy kedvenc csigás versem. Az a címe, hogy Csigabú, és Parti Nagy Lajos írta. Mondogatom, ismételgetem, elmutogatjuk, nagyot nevetünk azon a hülye bánaton, miközben követjük a csigák lassú csúszkálását. Nem tudom, hogy a fiam olvasó lesz-e, nem tudom, hogy fog-e emlékezni a Csigabúra,

csak annyit kívánok, hogy ne féljen Parti Nagy Lajostól, merje levenni a magyar irodalom legmagasabb polcáról, amikor csak szeretné, így talán nem veszít abból a nagyon drága időből.

Parti Nagy Lajos ma 70 éves, és én hálás vagyok, hogy épp egy időben, épp egymástól nem túl távol élhetünk, hogy ő ír a Duna egyik partján, én pedig olvashatom őt a Duna másik partján. 

Itt van az ősz, nem lehet vele mást tenni, csak csodálni a színeit és egy pokrócba csavarodva olvasással tölteni az időt. Így csináld: reggel a kávé mellé olvass egy Parti Nagy-verset. Aztán munkába menet a metrón olvass tőle egy novellát (például az Angyal és vonóhorogban van az a mondat, amit talán már te is posztoltál, hogy „Karácsonykor könnyű szeretni, de mi van azokkal a sokszáz hétfőreggelekkel?”, hétvégén pedig merülj bele a drámáiba, vagy prózáiba. Így lesz igazán csodás őszöd!

Kedves Lajos, legyen nagyon boldog még nagyon soká!

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van, ő látható rajta egy Parti Nagy Lajos-álarccal a kezében

WMN szerkesztőség