–

Mondtam a bajszosnak, hogy idén nyáron saját zöldséget eszünk. Nem kell majd boltba futkosni, vagy a piacon hagyni egy halom pénzt az összehúzott szemű néniknél, akiket hiába próbálok szuggerálni, hogy megtudjam, valóban ők kistermelik-e az árut, vagy az olasz exportot viszem haza jóhiszeműen. Mert minden piacnapra jut egy-két gyanús hunyorgás.

Bajszos először kiröhögött, mondván: mint férjemnek, kötelessége figyelmeztetni, hogy csúnyán rá fogok fizetni, ha azt hiszem, ennek van bármi értelme.

Hogyne lenne.

Hazavittem néhány zacskó magot, majd másnap újabb marékkal. Vérszemet kaptam ugyanis a számomra teljesen ismeretlen zöldségek látványától a kis papírtasakokon, már duzzadtak az erek a nyakamon, ahogy látni véltem a roskadozó kertet. Csak kisétálok majd reggeli előtt kosárba szedni, amit meg fogunk enni, és esetleg, ha a szomszéd irigykedve néz, neki is teleszedhetek egy kisebb tállal.

A pénztáros szerint vigyázzak a rukkolával, mert leeszik a csigák. Nálunk nincsenek ilyesmik. Csak hangya meg tücsök, és bizony egy pár éve kabócát is hallani. Gondolom, az nem eszik salátát.

Anyámnak büszkén mutogattam a megcímkézett tejfölös poharakat, amiket azért fel is olvastam neki, hátha nem érthető az összes jelölés.

Ezt most komolyan mindennap öntözgetni fogod? Kezdve azzal, hogy másfél hónapig ki akarja bámulni ezeket a rettenetes műanyag bödönöket. Én, mint valami büszke szülő, úgy közeledtem dobogó szívvel minden reggel a magocskáimhoz, hogy mikor dugják ki végre a fejüket. Egyszer csak megtörtént, a sarjak igyekeztek fejük felől elgörgetni a magukhoz képes óriás földgumókat, bevallom, ezt látva némelyiknek segítettem is. A nagy részük megeredt, hát a maradékból kiszórtam a földet a kertbe.

Nagykezű a szemét forgatta, hogy mit találtam ki már megint, ennyi időt biztos nem ér meg ez az egész. Még hogy én minden reggel locsolok, amikor néhanapján reggelizni is el szoktam felejteni, ha nem figyelek eléggé oda. Nagykezű, aki a szeretőm, ilyeneket is megenged magának. Pedig nincs sok beleszólása abba, hogy mit tárolok a párkányomon és majd a kertben. Ő támogat persze, de kertészmérnök lévén óva int, megkérdezhettem volna, mielőtt azt hiszem, hogy az ilyenbe csak úgy pár marék maggal bele lehet vágni.

Mire ezt végighallgattam, visszafonnyadt a már kikelt kis csírák egyharmada. De ennyi veszteséggel eleve számoltam, mondhatni, tervszerűen haladok.

Egy pár hete már nem tudom értelmezni a jelöléseimet, de gondolom, majd egyértelművé válik egy ponton. Bár mintha nem mindegyiket ugyanabban a hónapban kellene kiültetni, és hogy melyik a szabadföldi, vagy melyik a kaspós, nos… Improvizálnom kell majd, hogy arcvesztés nélkül megússzam, de még bízom az elképzelés életképességében.

Minden második héten beugrik Márta. A kettő között eltelt idő, pont arra elég, hogy látványos fejlődést érjek el minden következő látogatásakor. Először finoman mormogva kérdezte, tisztában vagyok-e vele, miszerint egy hónap múlva fillérekért dobják majd utánam a szép nagy és életerős palántákat, sőt kifejlett növényeket. Ó, hát persze, ő már csak ért ehhez a panelban.

A következő alkalommal kimúlt katonáim sorából minden ötödik. Valami dőlésnek indult, ezért Nagykezű hozott permetet, amivel azt hiszem, a maradék paprikákat is megölte. Később kiderült, hogy azt csak felnőtt növényekre lehetett volna alkalmazni. Vigaszdíjul legközelebb hozott egy egész tő koktélparadicsomot. Nagyjából háromszor akkora volt, mint addigra bármelyik növényem, és mintha már kis zöld paradicsomkezdeményeket is láttam volna rajta, de nem mertem nagyon vizsgálgatni, amíg ott volt, hiszen a fényes tündöklésében szinte lelkiismeret-furdalásom volt a neveltjeimmel szemben. Satnya, vert sereg. Kiköltöztek a teraszra.

Bajszos örült, hogy nem kell már látnia ezt a „megmondtam, hogy nem lesz itt szüret” szcenáriót. Javasolta, lassan kezdjem el számolni a vizet, amit ellocsoltam az elmúlt másfél hónapban.

A terasz persze csak addig biztonságos, amíg nem jön egy váratlan tavaszvégi fagy. Ekkor elpusztult még három paradicsomszagú szár. Márta demonstrálva eredeti álláspontját, hozott nekem három cserép színesen pompázó csilit. Jó, elfogadom, az azt hiszem, nem is maradt már, de azért érzek némi gyűlöletes dühöt a barátnőm és a csilicsokor irányába is. 

„Azt se tudtam, mi az a karrier. Most sem tudom”

Kult – 2023. május 14. – GyD

Száraz nyarunk volt, és hát kiderült, hogy mégiscsak vannak csigák a kertben. Meg hernyók, és valami tetűféle. Az egyik szár uborka akkorára nőtt, hogy kitépte egy vihar karóstul, amire próbáltam felvezetni, pedig tényleg azon volt vagy három zöldecske. Két darab paprika érett be. Nagyjából október végére. Nem is emlékeztem, hogy vetettem volna TV paprikát. Mindenesetre az első teljes megérett fekete paradicsomot és az öklömnyi padlizsánt úgy hordtam körbe azon az augusztusi reggelen, mint egy trófeát, ami körül neonszínben sugárzik a beteljesülés.

Ezután akkor szállt meg legközelebb a gyűlölet, amikor a hunyorgószemű nénik olyan szemérmetlenül olcsón adták a lecsónak valót, hogy szinte a hátamon éreztem a nevetésüket.

Jövőre virágmagot veszek.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Guido Mieth

WMN szerkesztőség