Lenni jó – Erdőbénye és környéke kincsei

–

A tárgyak elkopnak, az élmények nem

Már az ötvenedik születésnapom is igen emlékezetesre sikerült, akkor tíz napig Lisszabonban élveztük az életet, azt az utazást is a barátomtól kaptam. Sokat elmond a világ változásairól, hogy öt évvel később már sokkal kevesebb idő és még kevesebb pénz jutott az ünneplésre, de ezt nem panaszként mondom, mert Erdőbénye és környéke csodálatos felfedezés volt mindkettőnknek.

Csütörtöktől hétfő hajnalig miénk volt a világ

Négy teljesen SZABAD nap azt jelenti, hogy előtte legalább egy hétig éjjel-nappal dolgozni kell ahhoz, hogy elmehessek szabadságra, az utána következő pár nap pedig szintén elég megterhelő, mert az online világ nem ismeri a szabadság fogalmát. Ezt sem panaszként mondom, puszta tény.

Így viszont egészen biztos, hogy az IGAZI szabadság minden pillanatát megragadod és el is raktározod. Ez volt az egyik legszebb…

Ez a csoda az erdőbényei Mulató-hegyen lévő tengerszem, pontosabban bányató. Sajnos nem lehet lemenni a partjára, mert nemrégiben magánkézbe került. Ettől függetlenül az odavezető út nagyon hangulatos, bár kicsit meredek, viszont megéri felmászni. Ráadásul igazán szép volt az idő. Nekivetkőztünk, amikor fölfelé kaptattunk. Alig találkoztunk pár túrázóval. Vittünk egy pokrócot, és lehevertünk úgy, hogy láthassuk a tavat meg a környező dombokat. 

Olvasnivalót is vittem magammal, méghozzá a legeslegjobb barátnőm mesegyűjteményét, az autentikus környezetben még erősebben hatottak rám Bajzáth Marcsi és Ónya-Oláh Dóra csodaszép könyvének meséi és képei.

Már az odafelé vezető úton is akadt meglepetés

A turistásabb részeket igyekeztünk elkerülni, ezért nem is mentünk Tokaj környékére, de Budapestről Erdőbénye felé utazva megálltunk, hogy szerencsét próbáljunk a Grand Tokaj műemléki borospincéjénél, hátha épp nyitva lesz. Próba szerencse! Épp elcsíptük a birtok egyik munkatársát, aki szívesen és nagy szakértelemmel körbevezetett bennünket a pincelabirintuson. A Szegi pince festői helyen van, a település neve pedig meseszép: Szegilong… (Szívesen írnék róla mesét.)

Ez akár egy festmény is lehetne, de nem az. Nem tudom megfogalmazni, miért olyan varázslatos ódon, sötét, pókhálós, nemes penésszel telt pincékben mászkálni, ahol állandóan 12 fok van, de engem mindig megérint a bor szentségének szele, amikor ilyen helyeken járok.

Ma már alig-alig tárolnak bort a járatokban, mert főként reduktív módon, óriási fémtartályokban érlelik és tárolják a borokat, úgyhogy szinte csak a muzeális értékű trezorokban pihennek a borkincsek, de az egykori grandiózusságot ez a kép elég jól mutatja. Amikor még állami gazdaságok termelték a bort, minden járat tele volt hordókkal.

Regéc is megér egy misét

A Regéci várat nemrégiben újjáépítették, oda is elautóztunk (brutálisan kátyús út vezet arrafelé minden irányból, erre készüljetek föl). És ha nincs kedvetek fölkaptatni az elvben csak 960 méteren, amit a lenti parkolónál jeleznek, akkor azt is tudjátok meg most, hogy a vár közvetlen közelében is megállhattok majd autóval. Mi ezt nem tudtuk, ezért fölmásztunk a meredek úton. Annyi biztos, hogy nem csupán egy kilométernek tűnt, hanem sokkal többnek, persze tűző napsütésben haladtunk. Amikor azonban fölértünk, szinte elállt a lélegzetünk, annyira gyönyörű a táj és az épület is.

Épp akkor indult (ingyenes) tárlatvezetés, amikor megérkeztünk, úgyhogy kihasználtuk a lehetőséget. A belső terek igen hűvösek, és ha kiizzadva mentek be, számítsatok rá, hogy egy kicsit megfáztok. (Szívesen.) Viszont azt is megtudtuk, amit eddig nem, például hogy nem csupán azért készültek olyan rövid ágyak a Rákócziak korában, mert alacsonyabbak voltak az akkori emberek, hanem azért is, mert tartotta magát a babona, hogy aki lefekszik, azt elviszi a halál. Ezért félig ülve aludtak szegények…

Hobbitfalva Hercegkúton

Már sok elbűvölő fotó került elém Hercegfalváról, de a saját szememmel látni egészen olyan volt, mintha egyenesen egy mesébe érkeztem volna. Az egyik nyitva lévő pincében egy borkóstolón is részt vettünk. Csak előtte még másfél óráig utaztunk a mindössze harminc kilométerre lévő Erdőbényéről Hercegkútig. Elég rossz a közösségi közlekedés, na… Oda nem akartunk autóval menni, mint Regécre, mert akkor nem lehetett volna bort kóstolni. Így viszont futólag láttuk Sárospatakon átszállás közben a lenyűgözően szép iskolakertet kívülről. Szép volt az is, de ez a pincesor…

Szívesen töltenék ezen a környéken pár hónapot. Annyira meseszerű, hogy biztosan feltámadna bennem a majd' tíz éve eltemetett meseírói énem is.

Nézzétek meg egy kicsit közelebbről is az előbbi képet:

Ez egy mese szerintem, és máris elkezdeném írni, ha nem kellene leadnom ezt a cikket…

Visszafelé már nem kellett két és fél órát utaznunk (a csatlakozások miatt még hosszabb lett volna az út, mint oda), mert épp abba pincébe tért be egy szimpatikus nyugdíjas ügyvéd, ahol kóstoltunk. Szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy Erdőbényén is van egy házuk, egyébként Budapesten élnek. Nem voltam rest rákérdezni, hogy hazavinnének-e bennünket. A szintén nyugdíjas, egykori belgyógyász felesége nem borozott, úgyhogy simán hazaszállítottak bennünket, még telefonszámot is cseréltünk. Nagyon jó fejek voltak. Szerintem nem ez volt az utolsó találkozásunk.

Enni jó és lenni jó

A (visszafogott) hedonizmust a barátomtól lestem el, én negyvenöt éves koromig egyáltalán nem ittam alkoholt, és az evésre sem úgy gondoltam, mint valami nagy élményre, egyszerűen csak ettem, ha éhes voltam. Erdőbényén találtunk egy nagyon hangulatos családi pincészetet, ahova többször is visszatértünk, iciri-piciri helyecske, kellemes borok és nagyszerű, barátságos személyzet fogadott bennünket. Meg ez a hatalmas buci, amit előző napon megrendeltünk. „Kegyeleti okokból” csak a külső részét mutatom meg.

A kívül ropogós kenyér belsejében a világ legfinomabb csülke lapult – némi házi kolbásszal körítve… Ott helyben a felét sem tudtuk megenni, ezért elcsomagolták nekünk. A maradék csülkös részt vacsorára ettük meg (simán melegíthető a sütőben), másnap reggelire pedig bundás kenyér lett a maradék maradékából. Háromszor laktunk jól belőle.  

Persze a jóféle borok is hozzátartoztak ahhoz, hogy minden mást elfelejtsünk erre a pár napra. 

Nem váltottuk meg a világot, nem csináltunk semmi különöset, nem költöttünk rengeteget, de jól éreztük magunkat, élveztük a vidék adottságait, gyönyörködtünk a természetben, és én úgy indulok neki az ötvenhatodik évemnek, hogy ismét találtam egy olyan helyet Magyarországon, ahol bizony el tudom képzelni a nyugdíjas éveimet.

A képeket készítette: Lehotka Gábor

Both Gabi