Kacagnak a szőlőfürtök és olykor sírnak a szőlősgazdák – Egy hungarikum titkos világa

–

De miért olyan izgalmas egy dokumentumfilm, ami a tokaji aszúról szól?

Hát, azért, mert közvetlen közelről élhetjük át a film szereplőivel együtt a tragédiákat és az örömöket is.

Tragédia, amikor az ötszáz éve borral foglalkozó Szepsy-család mostani feje, Szepsy István hetekig reménykedve bámulja az eget, megszállottan böngészi az időjárás-jelentést, és imádkozik, hogy essen már, majd azt is, ahogy reménytelenül kémleli az eget, hogy álljon már el az eső, mert tönkremegy az egész éves munka, amit ő és munkatársai befektettek. A beleölt sok millió forinttal együtt nullázódik le minden erőfeszítés.

És igen. A szemünk előtt megy tönkre minden. Ilyenkor az ember igazán porszemnek érezheti magát. 

Ahogy az is igazi tragédia, amikor egy seregélyraj gyakorlatilag elpusztítja azt a termést, amiért annyi ember olyan sokat dolgozott hónapokon át, és a szőlősgazdák helyett „leszüretelik” a szőlő javát, mint az a filmben is látható volt. Ez történt Alkonyi Lászlóval, aki a Kaláka Pince egyik tulajdonosa, borásza, magyar-történelem szakos tanár, szociológus, közgazdász, borszakíró, térképkészítő… igazi reneszánsz ember. Ő egyébként csak „nejlonparasztnak” nevezi magát. Hihetetlenül szimpatikus, igazi  megszállott, ő is keresi „a nagy bor” titkát, mégis tehetetlenül áll, amikor a dűlőbe megérkezve látja, hogy épp az ő termését semmisíti meg egy hatalmas madárraj. A megelőzés az lehetne, ha hálóval fednék le az egész területet, de ehhez sokkal több pénz szükségeltetik, mint amennyi van.

Hiába minden, a természetet nem lehet legyőzni.

Mindenki esendő

Almási rendkívül tapintatosan vesz részt minden helyzetben. Nem látjuk, csak sejtjük, hogy ott van, kérdez, gondolkodik, empatikus, okos, tapasztalt. Az évtizedes gyakorlat nem keményítette meg, a rossz munkakörülmények és a mindig kevés pénz sem vette el a kedvét attól, hogy megmutassa nekünk a valóságot.

Szembesít bennünket azzal, hogy ami eddig csupán egy hír volt, és mögötte azt sejthettük, hogy a szőlőművelés meg a bortermelés csupa siker, csillogás és rengeteg pénz, az bizony csak a látszat.

Kissé arcul csap bennünket a valóság. Amikor egy jó évjáratban készült hordónyi aszú az árverésen hétmillióról eljut tizenkettőig, látjuk Szepsy István arcát, amint kicsit felderül. Ez az összeg egy hétköznapi ember számára gyakorlatilag felfoghatatlan, persze neki sem aprópénz, de ez csak azt jelenti, hogy van mit újra befektetnie a bizonytalanságba. Learatja ugyan a munkája gyümölcsét, de soha nem tudhatja, hogy megtérül-e „a folyékony arany” ára. És ha kilenc évjárat múlik el úgy, hogy az időjárás keresztülhúzza a számításait, ezért az összes munkája meg  temérdek pénze nagyrészt elveszett, akkor nem irigyeljük tőle, hogy egy hordó sokputtonyos aszúért tizenkétmillió forint üti a markát.

A szőlőtőkék élete

Engem lenyűgözött az, ahogyan Szepsy István közlekedett a szőlőtőkék között. A címben idézett mondat is tőle származik. „Kacagnak a szőlőfürtök”. Amikor meghallottam ezt a mondatot, könnybe lábadt a szemem. (Egyébként ez többször is előfordult velem a film nézése közben.) Kétségtelen, hogy Szepsy mindent tud a szőlőről és a földről. Ahogy szakértő szemmel sétál a sorok között, mindig tudja, látja, melyik fürt nem kap elegendő fényt egy-egy szőlőlevél miatt.

Talán nem is veszi észre, hogy automatikusan letépi a fölösleges leveleket.

Mindennel tisztában van, ami a birtokán történik, tudja, melyik munkásbrigád melyik dűlőben van és mit csinál, de az sem okoz neki gondot, hogy angolul vezessen végig egy borkóstolást, és elmesélje a külföldi vendégeknek, milyen különleges kőzetek vannak a talajban, és mitől aszú az aszú.

Azt a pillanatot is láthattuk a filmben, amikor Szepsy István Olaszországban, 2013-ban „Les Seigneurs du Vin”, vagyis „A Bor Ura” lett, azt mondják a hozzáértők, ez a borászat Oscar-díja. 

Persze felemelő volt a díjátadó, de Szepsy később mégis kesereg amiatt, hogy az erkölcsi siker ugyan az övé, az aszút mégsem sikerül visszavezetni a nemzetközi borpiacra, mert nagyságrendekkel több pénzből gazdálkodnak azok, akik benne vannak. Ha valaki nem ismeri a pontos helyzetet, azt is mondhatná, hogy „savanyú a szőlő”, de ez nem igaz.

Miért fontos egy ilyen film, és miért tartott öt évig a forgatása?

A film ötletét Ditz Edit találta ki. ITT olvashattok vele és férjével, Geszti Péterrel egy korábbi interjút, melyet Gyárfás Dorka készített a BÚÉK című film kapcsán, amelynek producerei voltak.

Ditz Edit amellett, hogy a film kreatív producere volt, nemzetközi borakadémikus. Tisztában van tehát a nemzetközi bortrendekkel csakúgy, mint a magyar borpiac rengeteg buktatójával. Edit azt tűzte ki célul, hogy ismerjük meg mi, magyarok is közelről ennek a hungarikumnak a titkos világát, de nyilván a külföldi borszakértő közönség ugyanúgy kíváncsi lesz majd a filmre, és talán könnyebben megnyílnak a kapuk, hogy világszerte folyhasson az arany.

Öt éven át követték a tokaji borvidék három hősét, hogy igazán kerek legyen a történet.

A harmadik borászról, Bacsó Andrásról nem írtam külön, az ő története nem volt annyira drámai, de a tartása és a tudása lenyűgöző, ő is átörökíti a szőlővel végzett alázatos munka szeretetét, hiszen a fia is borászattal foglalkozik.

Ditz Edit megszállottságát és elkötelezettségét mi sem jelzi jobban, hogy nem sajnálta az időt és a pénzt arra, hogy a legjobb alkotótársakat találja meg a film elkészítéséhez, hiszen Almási Tamás neve eleve garancia arra, hogy a legmagasabb színvonalú film születhessen meg erről a témáról. De az összes alkotótárs a legjobbat hozta ki magából. A zeneszerző Dés Lászlót gyönyörű dallamok megírására inspirálta a történet, Vízkelety Márton pedig lélegzetelállítóan szép képeket készített. A vágó Hargittay László, a hangmérnök Balázs Gábor, a producer Ugrin Julianna (akinek a nevéhez fűződik  többek között a csodálatos és nagy sikerű Szerelempatak című dokumentumfilm) és az összes többi itt nem nevesített alkotó előtt is megemelem a kalapom.

A film világpremierje szeptember 14-én, szombaton volt a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon, tegnaptól, azaz szeptember 19-től pedig elkezdődött az országos vetítés is.

Én biztos, hogy még egyszer megnézem a Folyékony arany történetét, elviszem rá a barátomat is, akinek köszönhetően negyvenöt éves koromban feladtam az absztinenciámat, és megismerhettem általa a borok csodás világát. A film után pedig biztosan koccintunk majd egy pohár jó aszúval. Menjetek el ti is! Megéri!

Both Gabi