„Márpedig én szoptatni fogom a kisbabámat! Képtelen voltam elengedni a gondolatot”

–

„A nők 98%-a biológiailag képes rá hogy szoptassa a gyermekét” – olvasom a kórházi brosúrában, amelyet a kezembe nyomnak, amikor becuccolok a kórházba. Igazából végig sem kell olvasnom, mert kívülről fújom, mint a jó kislány, aki megtanulta a leckét. Visszhangzanak a fülemben a dúlám szavai, az online végighallgatott szülésfelkészítőnek és annak a rengeteg oldalnak a tanulságai, amelyeket végigböngésztem, hogy felkészüljek a szülésre.

„A baba első és legfontosabb tápláléka az anyatej”

„A tej folyékony arany, aminek minden cseppje kincs.”

„Ha a baba így sír vagy úgy sír, akkor mellre kell tenni…” 

Az életben úgy vagyunk kondicionálva, hogy ha felkészülünk egy vizsgára, akkor nagy meglepetés nem érhet minket. Így voltam én a szüléssel meg a szoptatással is. Felkészültem a tőlem telhető legjobban, csak az élet nem ilyen egyszerű. 

Azt sehol nem hangsúlyozzák, hogy a szülés és a szoptatás is két emberen múlik. Ebből csak az egyik vagyok én, a másik pedig a kisbabám, akinek lehet hogy totálisan eltérő elképzelési vannak arról, hogy neki mi a jó. A baj ott kezdődik, hogy még nem tudja elmondani, mit szeretne. 

A szülés sem úgy történt, ahogy elterveztem.

A császáros műtőben kötöttem ki. A rengeteg infúziótól a mellem olyan ödémás volt, hogy a nővérek azt mondták, ilyen lapos mellbimbóval bimbóvédő nélkül képtelenség lesz szoptatni. Próbálkoztam bimbóvédővel meg nélküle, mindenféle tartásban, de a babám csak sírt és sírt. A második napon éjszaka már sírva könyörögtem a csecsemős nővéreknek, hogy csináljanak vele valamit, mert annyira sír és én nem tudom megnyugtatni. Éhes volt. Kapott egy kis tápszert, és egyenesbe jött a világ. A csecsemős nővér a lelkemre kötötte, hogy ezt el ne mondjam senkinek, mert nem lenne szabad adnia, csak ha aláírom a papírt, hogy beleegyezem. Másnap aláírtam.

Képtelen voltam elengedni a gondolatot, hogy márpedig én szoptatni fogok,

ha már megszülni nem tudtam. Mert milyen anya az olyan, aki nem szoptat? Egyébként is úgy nézek ki, mint egy termékenységi szimbólum: széles csípő, nagy mell. Minek lenne nagy melle az embernek, ha nem azért, hogy „tejleadó” legyen? 

A harmadik napon a császársebtől összegörnyedve az ajtófélfába kapaszkodva, sírva mondtam a csecsemős nővérnek hogy márpedig én szoptatni fogom a babámat, mert erről nem vagyok hajlandó lemondani. Ez volt a válaszom arra, hogy a harmadik napon már be kellett volna indulnia a tejnek. 

A „tejleadáshoz” viszont nyugalom kell, a nyugalomhoz támogató környezet, család, otthon. Covid volt, karácsony másnapja, a kórház csecsemőosztályán minden volt, csak nyugalom nem, de szerencsére hazaengednek a harmadik napon. Egy normális zuhany és egy alapos bőgés után a tejem úgy kezdett el folyni, mint egy csap, amit nyitva felejtettek. Csepp, csepp, csepp. A megkönnyebbülésem cseppjei. Van tejem. De a neheze még hátravolt. 

Miért nem mondta senki, hogy a szoptatás mennyire fáj? Annyira fájt, mint előtte soha semmi az életben. Bőgve szoptatni gyakori elfoglaltságom lett. A véres, sebes mellbimbóra egyszerűen nem lehet felkészülni. Ráadásul el is fertőződött, egy szoptatási tanácsadó felügyelete alatt, aki csak annyit mondott, hogy a háziorvossal írassak fel baktericid krémet, és sok szerencsét kívánt. 

Mindenki csatarendbe állt. Én órákon keresztül szoptattam, és fejtem vagy etettem a babát (persze fecskendővel, nehogy cumizavaros legyen). A férjem egyfolytában mosogatott és sterilizált. És etetett. Vagy engem vagy a babát a fecskendővel a lefejt anyatejjel. Amikor vissza kellett mennie dolgozni, anyukám vette át a helyét.

A baba aluszékony volt, kezdett sárgulni.

„Tegye sűrűn mellre anyuka, az anyatej a legjobb erre”

De hát szinte le se vettem!

Mindenki azt mondta, túlaggódom. Vettünk egy mérleget. Minden szoptatás előtt és után mértük, mennyit evett a kisfiunk. Fele annyit, mint kéne. Fejtem. Éjszaka is, mert tejem volt bőven, csak kiszívnia nem sikerült a babámnak. Bárhogy próbálkoztam is, a kis bogárkám előbb aludt el, mint hogy jóllakjon. Fél órát aludt a karomban, aztán sírt, hogy éhes. 

Képtelen voltam elszakadni a gondolattól, hogy egy jó anya képes szoptatni, vagy ha nem szoptat, akkor legalább fej, hogy a kisbabája hozzájusson az anyatejhez. 

Nem sikerült annyit fejni, hogy elég legyen, kellett a tápszer pótlásnak. A bűntudat mardosott minden bekevert kanállal. Hát hogy tehetek ilyet, amikor van tejem, csak „lusta” vagyok hatszor-hétszer fejni egy nap? 

Szoptatás közben szoptatással kapcsolatos oldalakat olvastam, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valamit én csinálok rosszul. Letapadt nyelv, gyenge izmok, beállt nyak, Dévény-torna. Mindent kipróbáltam, hátha. De nem segített semmi. 

Közben az egyik barátnőm szavai visszhangzottak a fejemben: „Az, hogy nektek hogy jó, csak te tudod, más nem fogja tudni ezt helyetted.” Mennyire haragudtam! Hát honnan tudhatnám én?

Nyilván az a legjobb neki, ha szoptatom. 

De a kisbabámnak a cici nem volt egyenlő az evéssel, csak a komforttal. Egy idő után már azzal sem. Zsákutcába kerültem, és a kétségek felőröltek. Egyre többet sírtam, ami már szép teljesítmény volt. A hetedik héten eljutottam addig a gondolatig, hogy jobb lenne mindenkinek, ha én nem lennék, mert alkalmatlan vagyok az anyaságra. 

Ez volt az a pont, ahol el kellett döntenem, hogy teljesen tönkremegyek, vagy abbahagyom a szoptatást, mert bárhogy próbálom, nem megy, mindenki frusztrált, és ez senkinek sem jó. Akkor esett le, hogy igaza volt a barátnőmnek. Tényleg csak én tudom, mi a jó nekünk, és a jó esetünkben az, hogyha abbahagyjuk a szoptatást. Csak erre nem gondoltam. De ki gondol rá, hogy ő abba a két százalékba tartozik, amelynek nem megy a szoptatás?

Óriási kővel a szívemen, de abbahagytuk a szoptatást. Persze a fejést nem, mert hát az anyatej.

A harmadik hónap végén már képtelen voltam éjszaka felkelni fejni. Minimum harminc perc, ameddig végzek. A negyedik hónap végére már kezdtem szétszakadni attól, hogy semmi másra nincs időm, csak fejek. Közben nem tudtam a kisfiamat felvenni, énekelek neki fejés közben a babaöbölben, de egy idő után már nem köti le. 

Szépen lassan elhagytam a fejést is, egyre kevesebbszer fejtem, szépen elapadt a tejem. Átálltunk a tápszerre egészen. És láss csodát, semmi nem történt, nem dőlt össze a világ, nem nyelt el a föld.

Utólag sok mindent másként látok.

Ha csak egyszer is hallom a szülésfelkészítőn, hogy nem kell görcsölni a szoptatáson, mert ha nem megy, akkor sem kell addig erőltetni, hogy majdnem rámenjek. Persze, amikor már benne voltam a sűrűjében, ezt többször is hallottam, de a szülés utáni depresszió egy olyan módosult tudatállapot, hogy nem megy könnyen be az információ. 

Segített volna, ha tudom, hogy az ödémás mell a császárműtét miatti rengeteg infúzió mellékhatása, nincs lapos mellbimbóm; ha tudom, hogy császár után a tejbelövellés lassabb, és még az is normális, ha csak az ötödik napon történik meg; ha előre tudom hogy a cumisüveg nem ördögtől való, és ha mindenáron próbálom elkerülni, csak a saját dolgomat nehezítem meg.

Az első és legfontosabb, hogy a baba eleget egyen. Ja, és hogy az anya is jól legyen. Mert az viszont tényleg igaz, hogyha az anya jól van, mindenki jól van.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Halfpoint Images

WMN szerkesztőség