Megjártam a poklot a szoptatással, mégsem bánom – Egy anya vallomása

–

A hárítás

Nem igazán szorongtam az egész várandóssággal, szüléssel kapcsolatban. Úgy éreztem, erre születtem, bíztam az ösztöneimben.
Ám akkoriban még bőven volt (lett volna) feladatom a testképzavarommal, a traumáimmal. Épp ezért a szoptatást mint témát, úgy, ahogy volt, hárítottam. Eldöntöttem, hogy legfeljebb fél évig fogok szoptatni. Viszolyogtam a saját mellemtől, fájdalmasan egészségtelen volt a viszonyom a testemmel. Szó szerint rosszul voltam, amikor a bababoltban a mellszívók között válogattam. Mint mondtam, tényleg hárítottam a témát, ezért azt sem tudtam, mire kell, de annyian mondták mint kötelező rosszat, hogy bedobtam egy kézi pumpásat a kosárba. Mindössze ennyit foglalkoztam az egész kérdéssel. Hát, ez az első dolog, amit nagyon másképpen csinálnék a mai fejemmel.

Talán korábban elmehettem volna terápiába, hamarabb elkezdhettem volna feldolgozni a traumáimat, hogy ne a szülőszobán triggerelődjek az engedély nélküli, ököllel és amnioszkópiás tölcsérrel végzett méhszájtágítás közben.

Talán, ha hamarabb feldolgozom mindazt, ami akaratom ellenére történt a testemmel, velem, akkor nem undorodtam volna a saját testemtől, a szoptatás gondolatától, és talán arcon rúgtam volna a dokit, képes lettem volna határozottan kiállni magamért, magunkért. Talán.

Akárhogy is, de megszületett a babám, császármetszéssel.

Kudarc, szégyen, undor

Bár semmi baja nem volt, mégis elvitték tőlem hét órára. Elmaradt az arany óra is. Akkor még azt sem tudtam, hogy létezik olyan. Nem tudtam, mekkora jelentősége van a bőrkontaktusnak és annak, hogy minél hamarabb mellre kerüljön a baba. Ma tudom, pláne, hogy a második szülésemkor már meg is adatott ez az élmény. Igaz, a császár után nem voltam abban az állapotban, hogy harcoljak a babáért. Két és fél nap vajúdás, brutális beavatkozások és egy hasi műtét után persze nem is csoda.

Végül aztán odahozták, és az a durva, hogy egyáltalán nem emlékszem, mi történt abban az egy órában, amit az ismerkedésre kaptunk.

Sokkos állapotban voltam. Annyi rémlik, hogy a kezembe tették, sziával köszöntem neki, nézegettem, próbáltam valami katarzist kicsikarni a helyzetből, belül pedig már martam magam, hogy nem megy, nem értem, mi történik, szörnyeteg vagyok.

Aznap még éjszakára is elvitték, másnap reggel hozták újra vissza, és emlékszem,

abból, ahogy az öklét szopogatta, arra következtettem, hogy éhes lehet, szóval megpróbáltam megszoptatni. Istenem, mit össze nem szerencsétlenkedtem, hát hiszen a császárseb miatt mozogni is alig tudtam.

Szörnyű ezt így leírni, de mit hazudjak… szóval egyszerűen undorodtam a mellem látványától. Az egész procedúra végtelenül bizarr volt, és attól is görcsbe rándult a gyomrom, hogy a baba feje mennyivel kisebb volt a mellemnél. Ez abszolút előhozta belőlem azt a szégyenérzetet, amit kiskamaszként éreztem, amikor a testem már akkor nőies volt, amikor a többi lánynak még egyáltalán nem. De tudtam, hogy ez fontos, nem hátrálhatok meg, úgyhogy próbálkoztam. Abszolút sikertelenül.

Aztán jöttek a nővérek, mindenki mondott valami „hasznosat”. Az egyik kapásból az aduászt húzta elő, hogy „ilyen mellbimbókkal” nem lehet szoptatni. Ha nem bánjátok, nem részletezném, milyen volt az „ilyen” az én esetemben, de azt elmondhatom, hogy ma már tudom, nincs az a mell, amiről ránézésre meg lehet mondani, hogy szoptatásra alkalmatlan. (Hacsak nem egy férfi melléről beszélünk.) A baba amúgy egyáltalán nem volt lelkes, néhány szívás után mindig kiköpte, vagy frusztráltan „rágta”, vagy elaludt.

Ekkor már biztos voltam abban, hogy úgy tűnik, a szülésre és a szoptatásra IS alkalmatlan vagyok.

Folyékony arany a lefolyóban

Nem emlékszem már pontosan, hányadik napon történt belövellés, de talán az ötödiken. Arra keltem, hogy az egyébként sem kicsi melleim szó szerint görögdinnye méretűvé váltak. Elnehezültek, kőkemények voltak és pirosak, mintha bármelyik pillanatban lángra kaphattak volna. A baba legalább annyira kivolt a szoptatási procedúrától, mint én. Ördögi kör, nyilván a pszichém is hatott rá…

De utólag megtudtam, hogy kórházban a babákat az anyákkal való egyeztetés nélkül tápszerrel etették, tehát jóllakottan hozták oda. Naná, hogy az egyébként is bedurrant mellem és a teljesen amatőr technikám sem segítettek a dolgon. Igen, ma már tudom, hogy az az önostorozás, amit akkor lenyomtam, végképp nem segített rajtunk.

És a neheze csak ezután jött. Ugye, megtörtént a belövellés, de a megkönnyebbülés nem jött el, a (jóllakott) babám egyáltalán nem tudott szopizni, egyetlen cseppet sem. Hát elővettem a rettegett pumpás fejőmasinát. Borogattam, masszíroztam a mellem, fejtem, naphosszat, és így sikerült így két-három milliliter kolosztrumot kicsalogatnom. Persze akkor még azt sem tudtam, hogy az micsoda. Azt hittem, a tej fehér lesz, a sűrű, sárga folyadék nagyon meglepett. Majd

bejött egy nővér, én pedig megkérdeztem, mit csináljak ezzel, amit órák alatt sikerült lefejnem. Azt mondta, öntsük ki a lefolyóba, ez úgyis szinte semmi, majd megetetik rendesen (???). Vagyis cumisüvegből, tápszerrel. És kiöntött minden cseppet.

Abból a kolosztrumból, amire amúgy – ahogy azóta megtudtam – úgy szokás hivatkozni mint folyékony aranyra, a baba legelső oltására.

Egy nappal később már összeomlottam, beütöttek a hormonok is. A kényszeres, kétségbeesett fejéssel és a rossz technikájú, félresikerült szoptatással teljesen kicsináltam a melleimet. Kettérepedt és ödémás mellbimbókkal kínlódtam. Számon is kérték rajtam, hogy mégis mit műveltem magammal, de fura módon a szidásban egy hét óta először némi kedvesség is volt. Annyira jólesett, hogy nyakába borultam a csecsemős nővérnek. A szoptatás ekkor épp úgy állt, hogy több óra alatt legfeljebb öt millilitert sikerült lefejnem, de az meg csupa vér volt, gyakorlatilag rózsaszín, így arra is azt mondták, öntsem ki. (Bele se merek gondolni, mennyi tej végezte a lefolyóban…)

A baba rengeteget sírt (hát hogyne, rengeteget voltunk külön, és ha együtt voltunk, egy idegroncs próbált egy sebes valamit dugdosni a szájába), szóval a csecsemősök adtak egy cumit, hogy ez majd segít. A helyzet csak egyre rosszabb lett, mert a cumisüveg mellé már csak egy cumi kellett ahhoz, hogy még jobban elmélyüljön a cumizavar, amiről akkor még azt sem tudtam, hogy létezik. 

Amikor minden megváltozott

Amikor végre hazamehettünk, emlékszem, milyen végtelenül szégyelltem magam, amiért tápszert kellett vennünk.

Érdekes módon, miután ebből az egész szoptatásból óriási küzdelem lett, máris hátrébb sorolódott a saját testemhez való viszonyom, az undorom, amit a mellem váltott ki belőlem. Feladatom volt, tehát keményen harcoltam.

Még azt is megtanultam, hogy kell kézzel fejni, mert a pumpának már a látványától is sírógörcsöm lett. Iszonyúan fájt már az is, ha csak ránéztem a melleimre. Ahányszor mellre tettem a babát, mindig ösztönösen elhúzódtam, annyira rettegtem attól az éles fájdalomtól. De azért persze minden szoptatási próbálkozásom után fejtem vagy másfél órát. Milliliterek jöttek továbbra is. Szánalmasnak éreztem.

Hát ez volt az életünk két és fél hónapig. Fejés, zokogva szoptatás, tápszer, hasfájós baba, depressziós anya.

Majd egy végkimerült éjszakán, amikor a férjem azt mondta, hagyjuk a kiságyat a picsába, tegyük be közénk a babánkat, nem volt erőm ellenkezni. És két és fél hónap után először, átaludtuk az éjszakát.

Reggel egy furcsa hangra keltem, amilyet még korábban soha nem hallottam. Nem tudtam hova tenni, még félálomban voltam. És akkor megláttam. A baba, az én babám békésen szopizott. Magától. És kortyolt. És nem fájt.

Soha, de soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, azt az érzést. Ekkor, ebben a pillanatban jöttem rá, hogy egész idáig tévúton jártam. Igazából ennyit kellett volna tennem. Lenyugodni, kapcsolódni, összebújni. Kizárni a rengeteg ártó tényezőt, a toxikus mondatokat, az egymásnak ellentmondó tanácsokat. Mert ettől a sorsfordító pillanattól kezdve minden megváltozott.

Hirtelen feléledtek az ösztöneim, és nem féltem hallgatni rájuk. Eldöntöttem, hogy addig nem mászom ki az ágyból, amíg ez a baba nem áll át teljesen az anyatejes táplálásra. Tudtam, hogy menni fog, áttört a gát. Érdekes módon a technikám is azonnal javulni kezdett, a sebeim is begyógyultak napok alatt. Két héten keresztül igazából csak szoptattam, és amikor nem, akkor is folyamatosan kontaktban voltunk. Ha kikeltem az ágyból, magamra kötöttem, együtt is fürödtünk, összenőttünk. Mintha az elvesztett, külön töltött idő okozta sebeket is gyógyítottuk volna. A baba és én.

Nem túlzok, nagyjából kilencven százalékban csak tápszert kapott élete első két és fél hónapjában. Három hónaposan viszont már kizárólag anyatejet, igény szerint szoptattam, és rengeteg tejem volt. Majdnem hároméves volt, a kistestvére pedig négyéves, amikor elválasztottam. Szinte hihetetlen, de összesen majdnem hét évig szoptattam. A második gyerekemnek még tejtesói is vannak, mert annyi tejem volt, hogy más babának is jutott belőle. Ki gondolta volna ezt azokban a kínlódós első hónapokban?! 

Egy a hétmilliárdból

Így visszamenőleg tudom, hogy ehhez az egész kálváriához mindössze egy dominó kellett, hogy aztán minden boruljon. És azt hiszem, sose fogom megtudni, pontosan mi volt az első. Mai fejjel azt mondom, hogy legvalószínűbben a kiskori traumáim és az onnan fakadó testképzavar lehetett az. Hiszen nyilván innen fakadhatott az a vágyam, hogy mennyire kétségbeesve szerettem volna egyensúlyba kerülni magammal. Azt gondoltam, hogy az anyaság majd segíteni fog abban, hogy megtaláljam a helyem a testemben. És az az érdekes, hogy végül is ez történt. Nem pont úgy, ahogy elképzeltem, de a máig tartó gyógyulási folyamatom azon a napon indult el, amikor a kisbabám úgy döntött, ideje megszületni. 

Tudom, milyen gyakorlati lépéseket lehetett és kellett volna másképpen csinálni. Hogy máshonnan kellett volna tájékozódnom a szülésről, a szoptatásról. Hogy nem lett volna szabad szeparálni minket egymástól, a tudtomon kívül cumisüveggel etetni, cumit adni neki, kiönteni a kolosztrumot, mániákusan fejni, magamra venni minden kritikus megjegyzést, önostorozni.

Csak simán együtt kellett volna lennünk. Nyugalomban. Pusztán ennyi. És tudom, hogy ez sem érvényes mindenkire. A mi (!) történetünknek egyértelműen lehetett volna egészen más a kimenetele, ha máshogy történnek a dolgok. Mégsem változtatnék semmin.

Ha visszamehetnék az időben, nem avatkoznék be. A távolból, láthatatlan kézként simítanék végig az arcomon, megszorítanám a kezem a legsötétebb órákban, ringatnám a visító babát, de hagynám, hogy minden úgy történjen, ahogy. Mert az, ahol most vagyok, mindaz, aki most vagyok, amit most csinálok, nem lenne, ha ezen az úton nem megyünk végig. És biztos vagyok benne, hogy a jelenben is csinálok egy csomó dolgot, amit a jövőben már tudni fogom, hogy alaposan elszúrtam, de nem ebből áll az élet? Hogy hibázunk, akár önhibánkon kívül, a legjobb szándékkal is, de tanulunk, fejlődünk, épülünk, időnként összeomlunk, de aztán újrakezdünk. Nem bánok semmit, nem sajnálok semmit. Ez a mi sztorink. Egy a hétmilliárdból.

Kiemelt képünk és a belső fotók a szerző tulajdonában vannak

Szabó Anna Eszter