„A gyász életem végéig elkísér, de én alakítom, milyen kapcsolatom lesz vele”

–

Az első évben gyakorlatilag zombiüzemmódban működtem.

Robotként végeztem el a napi feladatokat, a munkát, a gyerekek körüli teendőket, szinte teljesen kiesett ez az időszak. Minden figyelmem arra összpontosult, hogy a gyerekek élete a megszokott ütemben folyjon tovább – már amennyire lehetséges ez egy olyan tragédia után, amelyben ilyen fiatalon elveszítették az édesapjukat. Próbáltam kettő helyett helytállni, ugyanúgy jönni-menni nyáron, barátokkal, családdal tölteni minőségi szép időt, kellemes emlékeket szerezni, a lehető legnagyobb nyugalmat teremteni számukra.

A gyászomat sem titkoltam előttük, zsigerből éreztem, hogy ezt nem szabad.

Ha megeredtek a könnyeim, nem fordultam el tőlük, nem bújtam el előlük, fontosnak tartottam, hogy lássák, nekem is borzasztó nehéz. Ezzel is azt szerettem volna nekik megmutatni, hogy természetes, ha nekik is rossz, a fájdalmukkal nincsenek egyedül, együtt vagyunk ebben a borzalomban. Soha nem volt tabutéma, bármit kérdezhettek, bármikor nézegethettek közös videókat, még ha a férjem hangját meghallva újra és újra beleszakadt a szívem a hatalmas veszteségbe.

Egy év után a barátaim unszolására kerestem fel egy orvost,

véleményük szerint nem volt elég csak a szakkönyveket bújnom. Az első doktornő elhajtott azt állítva, hogy nem kell nekem szakavatott segítség. Anyukám rám is pirított, hogy biztos mismásoltam, nem voltam őszinte az ülés alatt, pedig könnyek között dobtam ki mindent az asztalra, jelen és múltbeli állapomról. Talán a hölgy csak azt hallotta meg tőlem, hogy ekkor már megfogalmazódott bennem az elhatározás, hogy jobban akarok lenni, nem akarok ebben a lelki posványban élni, beledermedni a gyász mocsarába. Nemcsak a gyerekeim iránti kötelességem ez – hiszen joguk van egy teljes értékű anyához –, de magamnak is tartozom annyival, hogy negyvenhárom évesen éljem tovább az életem. 

Nagyon sokat olvastam a gyászról, sok vallomást azoktól az emberektől, akik elvesztettek egy számukra fontos személyt. Rengeteg olyan dologgal találkoztam, ami segített, de a legfontosabb annak a felismerése és elfogadása volt, hogy a gyász és a hatalmas űr, amit a társam elvesztése okozott, soha nem fog elmúlni. Életem végéig elkísér, de rajtam múlik, én alakítom, milyen kapcsolatom lesz vele:

magamhoz ölelem szorosan, ezzel mérgezve további életem, megrekedve így egy sötét állapotban, vagy elfogadom, mint egy örök, csendes társat, és megpróbálok vele együtt élni. 

A második mérföldkőhöz másfél év után értem el

Az új társ igénye semmilyen szinten szóba se jöhetett, teljesen elzárkóztam még a gondolatától is, hogy bárkivel ismerkedjem, bárkit közel engedjek magamhoz. Nem akartam kitenni magamat annak, hogy valakit újra elveszítsek, illetve azt éreztem, hogy ezzel a férjemmel való kapcsolatomat mocskolom be.

Viszont fizikai, testi igények, mint egy pöröly, csaptak le rám, teljesen váratlanul. Iszonyú megterhelő volt ez, erről soha nem olvastam. Úgy éreztem, megbolondulok, és szégyelltem magam az érzéseim miatt. Természetellenesnek tartottam, és elítéltem magamat, hogy ilyeneket érzek egy szinte friss gyász időszakában.

Futással próbáltam a túlfűtött szexuális vágyaimat leküzdeni, egészen addig, amíg egy kissé kapatos balatoni estén meg nem történt, hogy huszonegy év után mással töltöttem el egy fél éjszakát.

Természetesen sem fizikai, sem lelki kielégülés nem történt, életemben először játszottam el az orgazmust, amitől még nyomorultabb lett az egész. A szívem újra összetört, mert a veszteség fájdalma kétszeresen árasztott el. Még erősebben éreztem át, mit veszítettem, milyen újra intim közelségbe kerülni, milyen jól működött ez is a férjemmel. Arcon tudtam volna magam köpni, hogy ilyen módon próbálok magamon segíteni. 

Felkerestem egy neves gyászterapeutát,

akivel két alkalom után hatalmas áttörés történt. Brutálisan fájdalmas volt mind a két beszélgetés, de mázsás súlyok estek le a lelkemről. Amikor egy üres székhez kellett beszélnem, mintha az elhunyt férjem ülne ott, olyan gondolatok és szavak hagyták el a számat, amikről addig nem is gondoltam, hogy nyomasztanak. Sírva kértem elnézést, hogy utálom élete projektjét befejezni, hogy szűkölve, kínok között végzem az ehhez kapcsolódó feladatokat, mert ez annyira az övé volt, annyira megérdemelte volna, hogy ő fejezze be, és beledöglök a lelkiismeret-furdalásba, mekkora teher nekem az ő élete álmát véghez vinnem. Aztán magamhoz kellett beszélnem, mintha ő szólna hozzám. Taknyom-nyálam egybefolyt, amikor olyanok törtek fel belőlem, hogy büszke vagyok rátok, hogy így küzdötök napi szinten, és bár iszonyúan hiányoztok, remélem, jó sokára fogunk újra találkozni. 

Gyász szempontjából, az elengedésben nagy előrelépés volt ez, a következő hónapok mégis őrült ámokfutással teltek.

Olyan helyzetbe kerültem, sodortam bele magam, ami egy normális állapotban elképzelhetetlennek tűnt volna. Belekavarodtam egy kapcsolatnak se mondható dologba, aminek egy pozitív hozadéka lett: jó pár év után újra elértem a versenysúlyomat a sok idegeskedés és önmarcangolás miatt. Eljutottam még egy olyan társkereső platformra is, aminek a lényege a csak fizikai társkeresés volt – három napig bírtam, utána töröltem is a profilom. 

Második évben megismerkedtem valakivel,

aki szöges ellentéte volt a férjemnek, mégis újra szerelmes lettem. Az első együttlét után elsírtam magam, mert azt kívántam, bárcsak a férjem lenne velem. Ekkor éreztem azt, hogy újra el kell járnom valakihez, szakszerű segítségre van szükségem, mert nem tudom kezelni a helyzetet, agyament állapot, hogy egyszerre vagyok szerelmes egy élő és egy halott emberbe, és mindkettő érzés miatt gyötört a lelkiismeret-furdalás.

A harmadik doktornő már nemcsak a gyászban segített, hanem a vezetésével egy hatalmas önismereti utat is sikerült megtennem.

Imádtam a férjemet, soha nem gondoltam azt, hogy másvalakivel jobb lenne.

Olyan húsz évünk volt, amit semmiért oda nem adnék, de tény, hogy mostani énemet ismerve, árnyéka voltam önmagamnak mellette.

Igazi alfahím volt, teljesen bedarált engem, de annyi minden jót, figyelmet, támogatást és szeretetet kaptam tőle, hogy a nap végén mindig a pozitív oldalra billent a mérleg nyelve. Nem okozott terhet alkalmazkodni hozzá, eleve simulékony az alaptermészetem, istenítettem és elfogadtam a kapcsolatunkban kiosztott, kicsit a háttérben lévő szerepet. Igazi egyenrangú társak a betegsége alatt lettünk. Még jobban megszilárdult a kapcsolatunk, rájött, hogy számíthat rám, erős vagyok, és a támasza lehetek mindenben. A halál árnyékában éltünk három évet, és mindezek ellenére itt éltünk igazán, talán pont a vég közeledtét érezve teljesedtünk ki, tanultuk meg értékelni minden apróságot és még jobban megbecsülni az együtt töltött időt.

Az új kapcsolat véget ért, részben azért, mert neki nincs gyereke, és szeretett volna még, én azonban nem. De részben azért is, mert sok dologban különbözünk, illetve én elkezdtem felfedezni önmagam, határozottabb lettem, talán életemben először önzőbb is, magamat tettem előtérbe, nem nyomtam el többé a saját igényeimet. Annyi mindenen keresztülmenve ma már máshogy látom a dolgokat, máshogy látom önmagam, a világban elfoglalt helyemet.

Végre szeretem önmagam, tudom magam értékelni,

ki merem mondani hangosan, hogy büszke vagyok magamra, igenis az én érdemem is, hogy a gyerekeim jól vannak, hogy nem pusztított el minket ez a hatalmas trauma, hogy jó úton haladunk egy szép élet felé, még ha ez sosem lesz is teljes. Az erős kapcsolatfüggésem, mivel 18 éves korom óta soha nem voltam egyedül, csillapodott. 

Belátom, hogy nem csak akkor lehetek boldog, ha van valaki mellettem. Bármennyire fájdalmas annak hiánya, hogy valakivel megosszam az életem mozzanatait, élményeit, szerencsés ember vagyok a családom és a barátaim miatt, akik végig fogták a kezem az elmúlt években. 

Egy híres filozófus azt mondta,

„éljünk úgy, hogy ha a sors felkínálná, hogy még egyszer és többször is leélhessük az életünket pontosan ugyanígy, igent tudjunk mondani rá”.

Én úgy élem, és úgy is fogom élni. Semmit sem bántam meg. Ha még egyszer születnék, akkor sem akarnám máshogy. Igenis akarnám még egyszer az összes örömöt, fájdalmat, buktatót és nehézséget. Akarnám még egyszer a férjemmel eltöltött húsz évet, mert a vele eltöltött idő miatt tartok ott, ahol tartok, és ezért örökké hálás leszek neki.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / kieferpix

WMN szerkesztőség