Nem bántanak, mégis félelmetesek – Ezért rettegnek a felnőttek is a bohócoktól

–

Híres bohócok, elképesztő kettősségek

Elsőként vegyük például Ronald McDonaldot, aki sárga nadrágjával és piros-fehér csíkos pulóverével a ‘60-as évek óta a gyorsétteremlánc kabalája. Kutatások szerint az amerikai fiatalok több mint 95 százaléka felismeri őt annak ellenére, hogy ma már kevesebbet szerepel reklámokban.

Nemcsak azért megosztó figura, mert egészségtelen ételeket népszerűsít, amelyek nagyban hozzájárulnak a gyermekkori elhízáshoz, hanem azért is, mert hiába kéne megközelíthetőnek lennie, van benne valami hátborzongató.

A Wall Street Journal 2011-es rangsorában Ronald 2800 híresség közül csak a 2109. helyen végzett a fogyasztói rokonszenv alapján, tehát úgy tűnik, nem mindenki szereti.   

Ott van viszont A Simpson család közkedvelt szereplője, Ropi, az iszákos, dohányzó, cinikus, szerencsejáték-függő bohóc, aki adósságokat halmoz fel, és sokszor keveredik bajba. Bart és Lisa azonban kitartanak mellette, segítik őt, hisznek a jóságában. Ropi a kamerán kívül általában depressziós, fellépés közben viszont boldog. Ez a kettősség régi hagyományokra tekint vissza. 

Jellemző volt Joseph Grimaldi (1778–1837) brit pantomimművészre is, aki maga így viccelődött az állapotával: „I am GRIM ALL DAY, but I make you laugh at night”, azaz „Egész nap zord vagyok, de este megnevettetlek”. Grimaldi, akinek többek között Lord Byron is nagy rajongója volt, elsőként festette fehérre az arcát, a kezét, a nyakát, még a füle belső részét is, hogy a bőréből ne látszódjon semmi. Az erős smink még markánsabb elválasztást jelentett „Grimaldi”, illetve az általa megteremtett és eljátszott „Joey” között, akik így különálló entitásokként, egymás ellentéteiként váltak értelmezhetővé (a bohóc személyiségtípusról Fiala Borcsa írt ITT).

Fontos állomás volt ez abban, hogy a bohócokra gyakran mint bipoláris, meghasadt karakterekre tekintünk, és azon törjük a fejünket, vajon mi lehet a maszk mögött, vagy milyen lehetett a bohóc korábbi énje, például Joker esetében azelőtt, hogy kívül-belül eltorzult.  

A bohócokkal szembeni gyanakvást talán az is táplálhatja, hogy sokat vannak gyerekek közelében, és felnőtt létükre sokszor ők maguk is infantilisen viselkednek. Ez persze a legtöbb esetben nemcsak természetes, de kifejezetten előnyös is, hiszen egyfajta kontrollált regresszióra van szükség ahhoz, hogy valaki igazán könnyed, játékos, szórakoztató lehessen. Lényeges hangsúlyozni, hogy a bohócdoktorok csodálatos munkát végeznek: a közös nevetés, a vidámság erejével segítik a beteg gyerekeket a gyógyulásban (a bohócdoktorokról olvassátok el Both Gabi cikkét ITT). 

Nagy pech, hogy az egyik leghírhedtebb amerikai sorozatgyilkos pont ezt a mesterséget űzte, hogy fenntartsa a normalitás látszatát. John Wayne Gacy amellett, hogy kórházakban és jótékonysági eseményeken lépett fel bohócként, szörnyű bűntetteket követett el (a róla készült dokusorozatot Dián Dóri ajánlotta ITT). Gacy hat év leforgása alatt 33 fiatal fiút erőszakolt és gyilkolt meg, tettéért 1980-ban ítélték halálra, végül pedig 1994-ben végezték ki. Bár vannak, akik azt gondolják, hogy „a gyilkos bohócként” emlegetett férfi ihlette Stephen King 1986-os regényének Krajcáros nevű főgonoszát, az író maga cáfolta ezt a feltételezést. Egy közönségtalálkozón idézte fel, honnan jött az ötlet: 

„Azt gondoltam magamban: »Mi az, ami a világon minden másnál jobban megijeszti a gyerekeket? A válaszom az volt, hogy a bohócok«” – mondta King.  

Mennyire elterjedt a bohócoktól való félelem?

Túl azon, hogy a gyerekevő Krajcáros valóban elég rémisztőre sikerült, Stephen King fenti állítását nem támasztják alá a pszichológiai kutatások. Igaz, nem is készült belőlük olyan sok, de azért a bohócdoktorok kedveltségével kapcsolatban rendelkezésünkre állnak adatok. Ezek a felmérések rendre azt mutatják, hogy a gyerekek stabil, de alacsony aránya, legtöbbször egy-kettő, néha hat százaléka fél a bohócoktól. Éppen ezért volt olyan brit kórház, amely előzetes felmérések alapján úgy döntött, mégsem bohócokat festet a gyermekosztály falára. Amikor a szerzők az orvosok véleményét is kikérték,

kiderült, hogy a 13 gyerekorvosból hat maga is ódzkodik a bohócoktól, míg ez a viszonyulás az egészségügyi szakdolgozók, ápolók körében 23 százalékos volt. Ez alapján az is lehet, hogy a felnőtteket még jobban felzaklatják a bohócok, mint a gyerekeket. 

Talán neked is feltűnt, hogy eddig nem használtam a bohócfóbia (idegen szóval coulrofóbia) kifejezést. Ennek az az oka, hogy a fóbia nem ugyanaz, mint a félelem, és a legtöbb vizsgálat eddig inkább a félelmet mérte. A diagnosztikus rendszerek (például DSM-5) szerint a fóbiák, amelyek jelmezes szereplőkre is kiterjedhetnek, legalább hat hónapig, vagy annál tovább állnak fenn, részüket képezik a kiváltó inger elkerülésére tett kísérletek, illetve az is, hogy az adott tárggyal vagy helyzettel kapcsolatos szorongás szélsőséges, a személy maga is tisztában van annak extrém és irracionális voltával, mégis tehetetlen a rettegésével szemben.   

A kutatások zöme inkább csak arra kérdez rá a coulrofóbiaval kapcsolatban, hogy a résztvevő fél-e a bohócoktól. Ezt tette legutóbb Philip Tyson és csapata is, akik 2022-es vizsgálatukba 987 felnőtt személyt, 18–77 év közöttieket vontak be. Azt találták, hogy a válaszadók 53,5 százaléka „valamilyen mértékben félt” a bohócoktól, öt százaléka pedig „nagyon félt” tőlük. Ez utóbbi arány egyébként magasabb, mint amit korábban állatoktól (3,8 százalék), vértől/injekciótól/sebzéstől (három százalék), magasságtól (2,8 százalék), zárt terektől (2,2 százalék) vagy repüléstől (1,3 százalék) való fóbiák esetén mértek. 

Ez az, ami igazán ijesztő bennük

Tyson és kollégái munkájában nem is az az igazán érdekes, hogy igyekeztek felmérni a bohócoktól való félelem elterjedtségét, hanem az, hogy megvizsgálták ennek a félelemnek az eredetét is. Annak az 53,5 százaléknak ugyanis, aki jelezte, hogy tart a bohócoktól, egy másik kérdőívet is adtak. Az új kérdéssor a coulrofóbia valószínűsíthető okaira vonatkozott, amelyet az eddigi tudásunk alapján állítottak össze a kutatók.

A magyarázatok egyik csoportja a bohócok külsejére vonatkozott. Például arra, hogy a bohócok az erős smink miatt nem tűnnek egészen emberinek, hasonlóan a babák, próbababák steril megjelenéséhez. Előfordulhat, hogy az eltúlzott vonásaik sugallnak fenyegetést, vagy hogy a sminkjük elrejti, milyen érzelmeket fejeznek ki valójában, és ez bizonytalanságot kelt. Az arcfesték fehér és piros színe a halálra, a vérre, a fertőzésre is emlékeztetheti a közönség tagjait, akik emiatt undort élnek át. 

Természetesen a bohócok viselkedése is számít. Talán azért olyan ijesztőek, mert hajlamosak bevonni a nézőket a tréfáikba, ráadásul kiszámíthatatlanok, ez pedig negatív érzéseket kelt bennünk.

A magyarázatok harmadik csoportjába a tanulással, illetve személyes tapasztalatokkal összefüggő tényezők kerültek. Ide tartozott a családtagjaink bohócokhoz való viszonyulása (őket másoljuk-e), a bohócok negatív ábrázolása a popkultúrában, illetve az is, hogy volt-e már rossz élményünk bohócokkal. Kiderült, és a bohócok mentségére legyen mondva, hogy ez utóbbi összetevő kapta a legkevesebb pontszámot. Tehát

nem arról van szó, hogy a bohócok sok embert bántottak volna, és ez járult hozzá az ambivalens megítélésükhöz. 

Ennél sokkal többet nyom a latban a bohócok gonosz pszichopataként való reprezentációja, ami kiváltja, felerősíti a félelmeket. De a kutatók által azonosított első számú tényező mégis az volt, hogy a bohócok sminkje alatt nem látjuk a mimikájukat, az igazi arcukat, így képtelenek vagyunk olvasni a szándékaikat. Az, hogy nincs elég információnk arra vonatkozóan, mi járhat a fejükben, vagy mit tehetnek legközelebb, néhányunkat kifejezetten idegessé tesz, amikor a közelükben vagyunk. 

Menjünk még mélyebbre!  

A bohóc figurája tulajdonképpen drag, egy megkonstruált színpadi identitás, ami ugyanakkor arra emlékeztet minket, hogy a hétköznapi életben is mindannyian előadjuk magunkat.

A jókedvünk nyilvános, a fájdalmunk privát – sokszor még manapság is, és néha már magunk sem tudjuk, meddig tartunk mi, és hol kezdődnek a szerepeink.

Nem véletlen, hogy a bohóc karakteréhez is gyakran hozzátartozik a valóságészlelés torzulása, a pszichózis, a hallucinációk. De miközben őt nézzük, egyrészt rájöhetünk, hogy az őrületben is mennyi igazság van, másrészt szembesülhetünk a saját tévedéseinkkel – és ebben is van valami hátborzongató, ahogy az az alábbi történetekből is látszódni fog.  

Joseph Grimaldiról lesz szó zárásként, aki elképesztő népszerűségre tett szert, pályafutása csúcsán minden nyolcadik londoni látogatta az előadásait éves szinten. A pantomimművész 1837-ben hunyt el, rá egy évre adták ki a Charles Dickens által szerkesztett memoárját. Dickens, bár gyerekként nagy rajongója volt Grimaldinak, a kézirattól állítólag nem volt olyan lelkes. Műveiben mégis többször visszatért a bohóc motívuma, ami erőteljesen hatott arra, ahogyan ma a bohócokról gondolkodunk – állítja a téma kutatója, Andrew McConnell Stott, aki szerint Dickens narratívájában a bohóc gyakran groteszk, abszurd, természetellenes alakként tűnt fel. 

Mindenesetre tudjuk Grimaldiról, hogy már az apja is bohóc volt, gyakran együtt léptek fel. Történt egy alkalommal, hogy a hatéves kisfiút közvetlenül a show előtt verte el valamiért az apja. A gyerek sírt, és úgy lépett színpadra, hogy elmaszatolódott a sminkje. Az apa figyelmét állítólag a közönség hangos nevetése irányította a fiú groteszk arcára.

Az öreg Grimaldi erre még éktelenebb haragra gerjedt, és ott a színpadon eltángálta a fiút. A nézők persze az egészet tréfának vették, hangos kacajjal és vastapssal jutalmazták az előadást, a reggeli újságok pedig arról írtak, milyen természetes színészi alakítást nyújtott a fiú, akinek szereplése apja tehetségét, tanítói nagyságát dicséri. 

Grimaldi kiskorától megszokta, hogy a fizikai és lelki fájdalmak dacára is elő kell adnia. Mikor felesége, Maria meghalt a szülésben, neki akkor is vidám karácsonyi pantomimben kellett szerepelnie. De más esetekben is megszokott volt, hogy amint összezárt a függöny, ő úgy tántorgott le a színpadról, ahol egy kis, sötét szobában, egy karosszékben ülve várta meg, míg elmúlnak az előadás által okozott görcsök, rángások. Megkettőzött identitása abban is tetten érhető, hogy míg a bohóc Joey sebezhetetlennek tűnt, addig Grimaldi szervezete nagyon is megsínylette a fellépéseket. Állandóan esett-kelt, sérüléseket okozott magának egy-egy poén kedvéért (ebben van valami önpusztítás), mígnem annyira leamortizálódott, hogy járásképtelenné vált. 

Viszonylag fiatalon, 42 évesen be kellett fejeznie a pályafutását (apja 70 éves koráig vállalt szerepléseket). Utolsó előadásán ünneplőruhában, smink nélkül jelent meg a közönség előtt, és egy rövid beszédet mondott, amelyet Thomas Hood költő segített megfogalmazni neki. „Gyorsan süllyedek – fordult az emberekhez.

– Már bizonytalanabbul állok a lábamon, mint egykor a fejemen. Azt hiszem, most fizetem meg annak az árát, hogy egész életemben azt a vágyamat és aggodalmamat követtem, hogy kiérdemeljem az önök kegyeit. Ez nagyobb erőfeszítésre ösztönzött, mint amekkorát az alkatom elbírt volna. Mint az ugráló becsvágy, túlszárnyaltam magam.”

Grimaldi, az infantilis bohóc ezekkel a mondatokkal leplezte le saját törékenységét, öregedését, halandó voltát; másrészt arra késztette az embereket, hogy gondolkodjanak el, mibe került a nevetésük, szórakozásuk. „Olyanok voltunk, mint a fiúk és a békák. Nekünk sport volt, neki viszont halál” – emlékezett vissza a művészre egy brit tudós, William Robson.  

Joseph Grimaldi fia szintén bohóc volt. 1833-ban halt meg, 31 éves korában, kicsapongásokkal töltött rövid élet után, az alkohol rabjaként. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Dickens, és később sokan mások is, erkölcsi-testi-mentális hanyatlást egyaránt társítottak a bohócokhoz. De legyen szó akár arról az igénybevételről, amit a mániás felfokozottság, a határtalan jókedv kiváltása és fenntartása jelent egy előadó számára, akár arról a gyilkos szándékról, amelyet napjaink filmes reprezentációi domborítanak ki a bohócokkal kapcsolatban, tulajdonképpen mindkét esetben a nevetés és a halál egymás mellé rendeléséről van szó.

Ez a párosítás pedig minimum zavarba ejtő, nem igazán szoktuk szeretni.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: sdominick

Milanovich Domi