–

Olvasom, hogy nyolc éve hárommillió forintnak megfelelő fontért kelt el egy-egy naplóoldal, amelynek bejegyzéseiből kiderült, a kamasz John Lennon volt az osztály bohóca liverpooli középiskolájában – poénkodott, pimaszkodott a tanárokkal, és beszólásaival szabotálta az órát. (A bejegyzések az 1955–1956-os tanévből valók, Lennon egy évvel később ismerkedett meg Paul McCartney-val, és együtt a közösségi szórakoztatás egész más szintjére léptek.)

Erről jut eszembe Jim Carrey…

Aki szintén osztály bohócának indult, és nagyjából ugyanaz a megosztó személyiség maradt felnőtt korára, aki gyerekként is volt: sokan imádják, sokakat irritál, mindenesetre sikeresen épített karriert erre az attitűdre.

Mindannyian tudjuk az osztály bohóca kifejezés hallatán, miről van szó: egy mindenből poént csináló, sokszor átgondolatlan, szarkasztikus megjegyzésekkel provokáló, bármilyen témát széttrollkodó, másokat rendszeresen megnevettető, ugyanakkor időnként halálosan idegesítő karakterről, akit, – bár többet elnéznek neki, mint másnak –, nem vesznek komolyan, akkor sem, ha épp komolyan beszél, és érdemes lenne odafigyelni rá.

Vajon miért csapja a fejébe a bohócsipkát valaki?

Jung personának nevezte azt a maszkot, amit az ember magára ölt, amikor emberekkel érintkezik

Ha egy kisgyerek közösségbe kerül, családba, bölcsődébe, óvodába, iskolába… kialakul a saját personája, egyrészt alkalmazkodva a többiek elvárásaihoz, másrészt annak megfelelően használja, miként tudja legeredményesebben elérni a saját céljait.

A persona által egy képet mutatunk magunkról másoknak az érvényesülés-beilleszkedés-siker érdekében, de aztán gyakorta ezzel a képpel azonosulunk is, elhisszük, hogy azok vagyunk, akiknek mások látnak minket, és ez akár börtönné is válhat.  

Előfordulhat az is, hogy personánk idővel teherré válik, és bár eredetileg segített minket, életünk egy új korszakában már csak hátráltat. (Ilyen az például, amikor a család „jókislánya” szeretne felnőni, szeretné, ha súlya lenne a szavának, és rádöbben, hogy ehhez muszáj változtatnia az addig számára is hasznos viselkedésén, szerepkörén, mert az addig otthon és a tanárok által díjazott mosolygás-behódolás nem lesz hatékony a továbbiakban, és privát fejlődésének komoly gátja, ha nem lehet saját véleménye, ha kiskorúsítja önmagát.)   

Szentesi Éva: Valójában te most elképzelhetetlenül boldog vagy, ugye, anya?

WMN Life – 2021. május 26. – SzÉ

 

De kiből lesz az osztály bohóca?

Gyakorta (de nem mindig) az ADHD-val diagnosztizált (figyelemzavaros és hiperaktív) gyerekekből. (Annak ellenére, hogy sokszor hallani manapság mind a laikusok, mind a szakemberek szájából ezt a kifejezést, jó, ha nagyon óvatosan bánunk vele, mint általában a bélyegekkel. A diagnózis nem mindig egyértelmű, és elő-előfordul, hogy téves is. Nem is egy betegségről beszélünk, hanem egy viselkedési spektrumról, olyan gyerekekről, akik például nem tudnak hosszan odafigyelni egy monoton tevékenységre, olykor zavarnak-félbeszakítanak másokat, és ha jobban belegondolunk, nehéz lehet megállapítani, hol határ az ADHD-s és az „élénk”, az önmaga feletti kontroll terén még nem rutinos gyerek között.)

Tény, hogy ADHD-val diagnosztizált gyerekekre gyakorta jellemző, hogy bele-belekotyognak a tanórába, mindenre van poénjuk, bekiabálják a megoldást, folyton izegnek-mozognak, hintáznak a széken, felállnak a helyükről.

Vekerdy Tamás mondta, hogy „Az iskola frusztráló tényezőire mindenki máshogy reagál: a lányok, akiket a tanító nénik úgy szoktak szeretni, inkább pszichoszomatikus tünetekkel fizetnek az iskolai helytállásért, a fiúk pedig „rosszalkodással”, ami erősebb esetben akár hiperaktivitásnak is minősülhet.”

Ezért van az, hogy az osztály bohóca leggyakrabban fiú.

Olvastam egy regényt, David Grossman írta, az a címe, hogy Egy ló besétál a bárba. Egy stand upos humoristáról szól, aki a halála előtt elmeséli a közönségének az élete történetét, és bevallja azt is, hogy azért tanult meg kitűnően kézen járni (bohóckodni) gyerekkorában, mert akkor nem ütötték a társai. Addig sűrűn elagyabugyálták, de így, hogy fejjel lefelé közlekedett, senki sem tudta, hogyan lehetne felpofozni.

A nagy tragédiákat persze így sem tudta megúszni hősünk.

Hajlamosak vagyunk az hinni, hogy egy bohóc sebezhetetlen, mert lepereg róla minden, legalábbis látszólag, hisz képes viccet gyártani bénaságból, kudarcból, testi hibából, ügyetlenkedésből, veszteségből. Pedig szó sincs arról általában, hogy érzéketlen, sőt, nagyon is érzékeny.

Épp ezért védi magát bazi nagy kerítéssel, amely mögül hangosan kiabál, de látszani nem látszik.

Nem könnyű értelmezni a viselkedését

Sosem egyértelmű, hányadán állunk vele, vicces vagy fárasztó, nevetünk rajta, vagy félünk a szókimondásától, az éles nyelvétől.

Az uralkodók bolondot tartottak maguk mellett. Miért? Mert ő volt az, aki őszinte volt hozzájuk. Legalábbis őszintébb, mint a többi alattvaló, aki félték a királyi personát, ám a bolond szerepénél fogva (hisz őt nem lehet úgysem komolyan venni) kimondhatta, amit gondolt. „Őrültsége” hatalommal járt, és több talán szabadsággal, ugyanakkor börtöne is volt a szerepe, egy cella, aminek eldobták a kulcsát.

  

Így van ez valahogy, azt hiszem, a közösség mai bohócaival is. Elnézzük nekik, hogy ordibálva mondják a magukét, epések, sőt olykor kifejezetten gonoszak, türelmetlenek, és imádnak beolvasni bárkinek. Elnézzük nekik a harsányságot, a tapintatlanságot,  mert szórakoztatók, és sokszor fején találják a szöget, kimondanak helyettünk mondatokat, amiket mi nem merünk vagy nem tudunk kimondani. Ugyanakkor helyzetük mégsem a kiváltságosoké: zabolátlanságuknál fogva tartunk is tőlük valamelyest, ritkán igazán népszerűek hosszú távon, sokkal gyakoribb, hogy kiállhatatlan, („nehéz”) embernek tartja őket a köz, és nem veszik figyelembe véleményüket fontos kérdéseknél.

Bohóccá válni menedék. Bohóccá válni magány.

Kurucz Adrienn

Források: ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/GlobalStock