Hat hét: ennyi ideje van az anyának eldönteni, odaadja-e vagy visszakéri a gyerekét

–

Hat hét. Ennyi ideje van a gyermekét örökbe adó „biológiai” anyának arra, hogy esetleg meggondolja magát.

Képzeljük csak el, milyen feszült, nehéz időszak ez egy valószínűleg régóta gyerekre vágyó párnak, amelyik úgy kap meg egy kisbabát, hogy tudja, csak másfél hónap múlva nyugodhatnak meg egészen: nem veszik vissza tőlük.

De a Hat hét című film középpontjában most nem az örökbe fogadó szülők állnak, bár azért róluk is gyönyörűen mesélnek az alkotók. A Hat hét egy szülőanya története – róluk sokkal kevesebb szó esik általában. És ha szó még csak esik is, sok a bántó, igazságtalan előítélet velük kapcsolatban. Ezért is fontos (de nem csak ezért), hogy minél többen lássák ezt a gyönyörű filmet, Szakonyi Noémi Veronika első játékfilmes rendezését.

A főszereplő egy 17 éves lány, Zsófi, aki véletlenül teherbe esett

A lány élete a terhesség előtt sem volt könnyű: korán fel kellett nőnie alkoholista, érzelmileg labilis és meglehetősen kiszámíthatatlan anyja mellett, ráadásul a kistestvéréről is sokszor neki kell gondoskodnia. Egy lakótelepen élnek, másfél szobában hárman (néha négyen), és Zsófi pultos munkával igyekszik némi pénzt keresni, hogy boldoguljanak – az apa felszívódott, nem fizet tartásdíjat. A férfiak pedig, akik időnként melléjük csapódnak, csak kihasználják az anya (és nagylánya) védtelenségét, szeretetéhségét, de a bajban nem lehet számítani rájuk.

Zsófi tudja, hogy egyetlen esélye van a kitörésre, ha tanul és keményen edz. Asztaliteniszező, és nagyon jól megy neki a játék, az olimpiáról álmodozik.

De a számításait keresztülhúzni látszik a tény, hogy szándéka ellenére várandós lett. Ezért összeszorítja a fogát, és hoz egy döntést, amihez foggal-körömmel ragaszkodik, bármit mondjon is a környezete.

Terhességéről egyébként csak kevesen tudnak, az edzőtársainak is sérvműtétet emleget, a pocakját bő pólók alá rejti, ugyanis az a terve, hogy megszüli a babát, és rögtön örökbe is adja egy párnak, amellyel egy civil szervezet ismertette össze – ezt nevezi a szakzsargon nyílt örökbefogadásnak. (A nyílt örökbefogadás során a biológiai anya és az örökbe fogadó pár ismeri egymást, a szülők adott esetben végigkísérik az örökbe adó anya terhességét, aki kifejezetten az ő számukra mond le a babáról.)

Mi, nézők közvetlenül a szülés előtti hetekben kapcsolódunk be a történetbe

Nem ismerjük a fogantatás körülményeit (de az azért kiderül, hogy az apa egy fiatal srác, felelőtlen és durva, szó sincs köztük nagy szerelemről, inkább csak valami sokkal prózaibb kapcsolódásról). Azt se tudjuk, miért tartotta meg a babát a lány, későn vette-e észre a terhességet, vagy más ok miatt nem akarta az abortuszt.

A mesélők arra az időszakra koncentrálnak, amikor a kisbaba – és az anya – megszületik. Nem is egy anya, hanem egyszerre kettő.

Mert anyává válik az a nő is, akit a szíve tett azzá.

Nem különben az, akit a szülés hormonális-érzelmi robbanása.

Mihez kezdenek vajon a duplikált helyzettel ők ketten? Mi történik velük a hat hét alatt, amíg még minden bizonytalan? Mi az, amiről határozhatnak, és mi nő, burjánzik túl rajtuk, hogy aztán felülírja a legerősebb szándékot akár?

És egyáltalán: hogyan formálja át az embert, ha akarja, ha nem, az anyaság?

Mert félreértés ne essék, ez a film nem csak azokat érinti meg, akik a szereplőkhöz hasonló cipőben járnak. Ez a film mindenkit meg fog érinteni, aki hagyja. Nőt és férfit, azt is, akinek van gyereke, azt is, akinek nincs, azt is, akit a biológiai anyja nevelt fel, azt is, akit másvalaki.

A lelkünk mélyébe nyúl a történet. Mert igazi. A miénk minden kockája. Mert nincs benne oda nem illő szín, helyzet, mondat, mozdulat. Nincs erőltetett tanulság, szájba rágott üzenet, túltolt érzékenyítés, ítélkezés, és szirup sincs. Sorsok vannak. Vergődés. És mese, a legegyszerűbb, legnemesebb fajta, olyan, mint a nagymamáink csipkéje.

Az alkotók a dokumentumfilm-készítés felől érkeztek, és ez érezhető

Többek közt a tempón (feszesre vágott, de türelmesen figyelő), az írók felkészültségén. Szakonyi Noémi Veronika rendező és alkotótársa-férje, Vincze Máté Artur forgatókönyvíró több éve kutatja az örökbefogadás témakörét. Eredetileg dokumentumfilmet szerettek volna forgatni, de épp a téma (és az érintettek) érzékenysége miatt inkább a játékfilm mellett döntöttek, viszont a vázolt helyzetek és a szereplők közti párbeszédek – az az ember érzése – valós interjúkon, beszámolókon alapulhatnak, legalábbis nem egészen a fantázia termékei.

A film, habár nálunk a mozik majd csak most kezdik vetíteni, a szarajevói filmfesztivál versenyprogramjában mutatkozott be tavaly, és azóta világszerte sikeresen szerepel, például a franciaországi Arrasban a legjobb rendezés és a legjobb ifjúsági film díjával ismerték el, a történet főhősét alakító Román Katalin pedig a törökországi Boszporusz filmfesztiválon elnyerte a legjobb színésznő díját, amelyet a Magyar Filmkritikusok is odaítéltek neki nemrégiben (és a legjobb filmnek járó díjat is bezsebelte a Hat hét).

Itt jegyzem meg, hogy a mostani, pesti sajtóvetítés után a színpadon a 23 éves Román Katalin száján kicsúszott egy mondat: „Én nem vagyok színésznő.” (Utalva valószínűleg arra szerényen, hogy a többi főszereplővel ellentétben ő nem végzett Színművészeti Egyetemet, és a forgatáson is újonc volt.) És amikor ezt mondta, nekem az a szó ugrott be: szerencsére.

Román Katalin ugyanis nem eljátssza Zsófit. Ő Zsófi, ott és akkor, abban a másfél órában, én tökéletesen elhittem neki.

Igazi a dühe, az akarása, a zavarodottsága, a daca, a fájdalma, de még a szülése is igazi (pedig valójában nem szült természetesen). 

És el ne felejtsünk szólni Balsai Móniról, aki bár rutinos színész, szintén nem játszott egy percig sem. Ő is maga volt Emma, az örökbe fogadó anya: át tudta adni, meg tudta mutatni nekünk a benne dúló, erősen kordában tartott érzéseket, megrendítő őszinteséggel engedett be minket, én úgy éreztem, a saját lelke közepébe (és privát, párhuzamos sorstörténetébe).

Fontos film született. Nem csak az örökbefogadásról. Nem csak az anyaságról. Fontos film született az életünkről.

Kiemelt képünk forrása: Uránia Film

Kurucz Adrienn