A nap, amikor elloptam Liza Minnellit – Rendhagyó köszöntő az énekesnő születésnapjára
„Meine Damen und Herren…” – nem tudom, hányan vagyunk, akik éppúgy szó szerint tudjuk idézni a Cabaret Mein Herr című dala előtti felvezetőt, mint a filmben maga Sally Bowles. Gyerekkoromban láttam először a Cabaret-t, és megbabonázott. Azóta annyiszor, hogy álmomból felébresztve is mennek egyes részletei. Amikor az első pesti albérletembe bekötötték az internetet, napokat töltöttem azzal, hogy musicalfilmeket és innen-onnan letöltött koncerfelvételeket bámultam, és rajongásom csak erősödött. Liza Minnelli ma ünnepli 77. születésnapját – Csepelyi Adri szubjektív köszöntője.
–
Kell részleteznem, mi a csodálatos Liza Minnelliben? Nem hiszem.
Egészen addig nem vettem észre, mennyire a bőröm alá kúszott az évek során Liza Minnelli művészete, jelensége, míg egyszer valaki úgy ajándékozott nekem egy lemezt, hogy Lizának nevezett a dedikációban. Ő aztán pontosan tudta, hogy Liza, z-vel, nem s-sel, ahogy a dal mondja, rajongó volt maga is, nem tűnt tehát súlytalannak az ügy. Épp ezért kicsit visszahőköltem a bóktól. Mert bók volt, hogy az istenbe ne lett volna a legszebb bókok egyike. Hazaérve belenéztem a tükörbe, és nevethetnékem támadt: hát hisz vagy két éve Sally Bowles-frizurával jártam-keltem a világban, és észre se vettem!
Nem direkt kértem, hogy azt vágjon a fodrászom, valószínűleg tényleg ez illett az arcomhoz akkoriban, az internácionál szenzésön, Fraulein Sally Bowles. Ahogy a Liza With a „Z” turné koncertjein mesélte:
– Lisa, csodás a kalapja!
– Köszönöm szépen, de a nevem Liza. És az a hajam.
Ami azt illeti, a húszas éveimet meglehetős hasonlósággal éltem a karakterhez: taps, fejgép, széles mosoly, hát elvégre kabaré az egész, nem? Hát hogyne.
Ha faképnél hagytak (vagy én hagytam faképnél valakit), a Mein Herrt dúdolgattam.
Ha nem maradt egy fityingem se hó végén (általában már hó közepén se maradt), a Money, Money-t.
Amikor hírét vettem, hogy Liza Minnelli Magyarországon lép fel (kevéssel a korábbi, elmaradt koncertet övező botrány után, számomra felfoghatatlanul drága belépő fejében), nyilván nem volt egy fityingem sem, de minden követ megmozgattam, hogy ott lehessek. Az más kérdés, hogy nem sok követ tudtam megmozgatni, frissen felkerült falusi kislányként („E soha el nem alvó város csak engem vár vár / Megadnám, bármi legyen érte az ár!”) nemigen hívogathattam a kapcsolataimat, hogy ugyan, intéznének már nekem egy VIP-jegyet.
De mivel be nem állt a szám és boldog-boldogtalannak azt meséltem, valahogy be kell jutnom a koncertre, a kevés nagy befolyású emberek egyike, akiket akkoriban ismertem (a filmiparban dolgoztam: büféslány voltam egy filmstúdióban), nagyvonalúan felajánlotta, hogy átadja a jegyét nekem, mert ő amúgy sem akar elmenni.
Én ezen meglehetősen csodálkoztam, de úgy voltam vele, hogy ha ennyi idősen nem jött még meg a jó ízlése, akkor én ugyan nem erőltetem. A föld felett lebegtem, hogy bejuthatok, láthatom, hallhatom élőben Liza Minnellit. Ám ahogy közeledett a koncert napja, nagy befolyású emberünk egész egyszerűen felszívódott.
Forró szurokként olvadtak a nyakamba a percek a nagy napon a büfépult mögött, ugrottam minden vezetékestelefon-hívásra, remegve nyomogattam mobilomat, és közben azt éreztem, ebbe bele kell halni, itt van a városban Liza Minnelli, énekelni fog, én meg nem leszek sehol.
A munkaidőm vége felé már sírtam. Kölcsönre, ilyesmire gondolni se mertem, örültem, ha a lakbért ki tudtam gazdálkodni minden hónapban, és hazavihettem a megmaradt ételeket a pultból, hogy ne kelljen ételre költeni. Hazafelé buszoztam összetörten, amikor egy exem, aki miatt elég sokszor énekeltem el annak idején a Mein Herrt, érdeklődött, készülődöm-e már. Nyilván tudta, hogy nálam senki nem várta jobban azt a koncertet. Ráeresztettem minden keservemet, és kissé pikírten nekiszegeztem a kérdést: ha már úgyis olyan rohadék volt velem, nem gondolja-e hogy itt a ragyogó alkalom arra, hogy bevesse a sokat emlegetett kapcsolatrendszerét?
Soha korábban nem mondtam még ilyet senkinek, de az alapállásom (tudniillik rohadék volt velem) jogossága felől nemigen lehetett kétsége még neki magának se, mert rövid szünet után jött az üzenet: megszerezte. Van jegyem.
Bejutottam. Fél ház volt, gondolom, kevesen mertek újabb fiaskót kockáztatni, miután sokan futottak a pénzük után a rejtélyes elmaradt koncert után (amihez, ha jól emlékszem, az énekesnőnek semmi köze nem volt). Minnelli csodálatos volt. Lehengerlő eleganciával intett két táncosfiúnak, hogy segítsenek neki felülni a bárszékre, nevetett a saját korán és állapotán, szemébe nevetett az egész életnek, ahogyan mindig is tette.
A ráadás a New York, New York volt – mi más –, és alig hangzottak fel a jól ismert hangok az elején, varázslat történt: az emberek felálltak a székükről, és odaszállingóztak szorosan a színpad elé. Mentem én is, hogyne mentem volna, úgy bámultam fel az ikonra, mintha sütkéreznék a fényében, és bőgtünk, mint a gyerekek. Mindenki.
Ahová néztem, szipogó embereket láttam, akik az ismert gesztusokat nézik aggódva, saját öregedésüket látva a lábemelésekben, a Sally Bowlesszal eltöltött évtizedeket és a reményt, hogy azért mindig lesz majd két táncosfiú, aki felsegít a bárszékre.
Sohasem kérdeztem meg, honnan, hogyan lett a jegy.
Néhány nappal a koncert után fényes nappal lopásba keveredtem az Oktogonon.
Mármint elkövetőként.
Kifigyeltem ugyanis, hogy a furnérlemezre rögzített, villanyoszlophoz kötözött hatalmas Liza Minnelli-plakátokból egy ott maradt a villamosmegállónál, úgyhogy rávettem egy kollégámat, legyen a sofőröm az akció során, amelyben kibontom a drótokat, és eltulajdonítom Liza Minnellit.
Rettegve bár, de megtettem, amit megkövetelt az ügy, és utána albérletről albérletre, költözésről költözésre kopottabban, sok-sok éven át nézett rám a frufruja alól a szobámban az a bizonyos szempár. Nem emlékszem, hol maradt el végül, de egy időben a szobám teljes berendezését ahhoz a furcsa kékhez igazítottam a plakáton, és mindig, de tényleg mindig mindenhol útban volt. Sally Bowlest nem lehet csak úgy megkerülni.
Amikor pár éve, életemben először, New Yorkba utazhattam, hetekig nem ment ki a fejemből az adekvát dal a New York, New York című Scorsese-filmből. „Búbánat, ég veled, mindent elérhetek” (persze angolul) – róttam a régi filmekből jól ismert utcákat, és arra gondoltam, lám, ennyi év múltán is ugyanúgy tudok örömömben sírni ezektől a soroktól, pedig már meg tudnám venni a koncertjegyet is.
„Ezt tanultam a Mamától: túlélést” – mondta Liza 1973-ban a Rolling Stone magazinnak adott interjújában.
Ezt tanultam én is Liza Minnellitől: túlélést. Taps, fejgép, széles mosoly.
Kiemelt kép: Getty Images / Walt Disney Television via Getty Images Photo Archives / Walt Disney Television