Nádudvari Péter: „Egy jegyet kérek, csak oda” – Tíz éve vitte el nagypapát a márciusi tél
„Nagyon szép volt, köszönöm, Péter. Az egyetlen baj az volt vele, hogy hamar véget ért” – mondta simogató, szeretetteljes hangon a nagypapám egy budapesti idősotthon egyik szobájában. Aznap egy minikoncerttel leptem meg őt és nagymamát, csodálkoztak is a portán, hogy egy elektromos zongorával lépek be a főbejáraton. Örültem, hogy sikerült némi derűt csempészni a fák és madárcsicsergés által körülölelt, de mégis zsigeri szomorúságot árasztó szobába: nagypapa akkor már hónapok óta ágyhoz volt kötve, és egyfolytában azt hangoztatta, hogy számára „ez így már nem élet”. Hiába leptem meg minden látogatásom alkalmával ezzel-azzal, csak néhány óra erejéig tudtam egy kicsit vidámabbá tenni életének keserű alkonyát. A koncertecském viszont érezhetően jókedvre derítette: a vidám dallamok hatására felragyogott a komor szeme, és kivirult fásult, fakó arca. Miután az utolsó dal is véget ért, megsimogattam, adtam egy puszit a homlokára, majd elbúcsúztam tőle és nagymamától. Amikor kiléptem az idősotthon kapuján, éreztem, többé már nem fogok neki zenélni. Nádudvari Péter írása.
–
Március eleje volt, az első tavaszi hónap kezdete, de nem akart újraéledni a természet: csontig hatoló hideg volt, erős szél fújt és havas eső esett. Még minden az elmúlást hozó télre emlékeztetett, mintha velem együtt a természet is búcsúzott volna nagypapától. Ahogy sétáltam a legközelebbi villamosmegálló felé – hogy enyhítsem a szomorúságom –, a koncertecském dallamait dudorásztam. Közben pedig láttam magam előtt, ahogy nagypapa elmagyarázza a karácsonyfa alatt egy cinkos kacsintás kíséretében, hogy kell „szaloncukorlopás” után visszahajtani a papírt úgy, hogy nagymama ne vegye észre a csínytevést.
Majd éreztem a simogatását a fejem búbján, miközben tréfás mondókákkal és dalokkal szórakoztat, amelyek miatt időnként megdorgálta őt nagymama, mondván, milyen hülyeségeket tanít már megint az unokáinak.
Az is bevillant, ahogy kamaszkorom elején büszkén feszítettem a vidámparkban, mert húgommal együtt a legmenőbb gyerekek voltunk ott, ugyanis nagypapa korábban elvállalt egy alkalmi munkát, fizetsége pedig néhány napijegy volt, amellyel az összes játékot ki lehetett próbálni.
Egy vidámparki hódítást is köszönhettem neki, hiszen miután felajánlottam az egyik jegyet a kiszemelt lánynak, egy másodpercre sem akart mellőlem tágítani.
Egy másik emlékkép is beugrott arról, micsoda vagány nagypapa volt. Nem is lehet elfelejteni, milyen elmélyülten figyelte a színpadot, miközben együtt néztük a Hip Hop Boyz egyik koncertjét a Margitszigeten. Bizony, idős kora ellenére azzal is tisztában volt, kik a kor popkultúrájának legfontosabb szereplői.
Azokra az órákra is szeretettel gondoltam vissza, amikor elragadtatott hangon mesélt fiatalkorának fociélményeiről, miközben a budai hegyekben túrázunk. Olyan anekdotákat osztott meg velem az Aranycsapat és a hatvanas–hetvenes évek sztárjátékosairól, amelyeket egyetlen könyvben sem olvastam.
Az is eszembe jutott, milyen büszkén mutatta azt a két jegyet, amelyeket az ország legnagyobb arénájába, a Népstadionba vett, hogy elvigyen életem első focimeccsére. Amikor áthaladtam az egyik tribün alatt, úgy éreztem, mintha a hatalmas falak az ő hangján mesélnének nekem Puskás és Albert zseniális megmozdulásairól, gyönyörű góljairól. Ami pedig az aznapi mérkőzést illeti, az öreg többször is megjegyezte néhány ügyetlen megmozdulás láttán, hogy az ő idejében sokkal jobb volt a magyar foci, és sajnálja, hogy egy ilyen színvonalú meccset nézünk – viszont nekem az az este így is maradandó élményt adott.
Egy másik pillanatban pedig láttam magam előtt, ahogy a kotyogó tyúkjai követik minden lépését, miközben a telkén dolgozik. Megelevenedtek előttem a történetei, amelyeket a kerti munkák szünetében mesélt, ugyanis nagy kalandor volt: Európa több országában is dolgozott, szabadidejében pedig a fél kontinenst beutazta; egy vaskos könyvbe se férne bele az a rengeteg tapasztalat, amit hihetetlen élete során szerzett.
Amikor pedig szükségem volt rá, néhány mondatban össze is tudta foglalni a sok-sok évtized bölcsességét.
Néhány pillanattal később pedig szinte újra éreztem, ahogy megpaskolja a vállam, miközben a következőt mondja egy kisbolt előtt: „Sört veszek neked, nem csokit vagy jégkrémet, felnőtt vagy már.” Majd ismét átéltem a rémületet, amit akkor éreztem, amikor – már jóval túl a nyolcvanon – pakolászás közben a szívéhez kapott. „Nem történt semmi, csak túlerőltettem magam, nem való már nekem a bútortologatás” – nyugtatgatott ekkor, majd a lelkére kötöttem, hogy többet ne csináljon ilyet: itt van a fiatal, jó erőben lévő unokája, bízza csak rá a nehéz fizikai munkát.
Beugrott az is, hogy egy-egy lelki fröccse milyen hamar visszaadta az önbecsülésemet, miután elmeséltem neki valamelyik szerelmi csalódásom. Lepergett előttem a többi fontos beszélgetésünk is, amelyek során egyszer erélyes feddéssel, másszor pedig szelíd, simogató szavakkal hatott rám, mikor melyikre volt szükség. Újra megállapítottam, hogy hozzá hasonlóan én is folyton járom a világot: egyszer a munkám, másszor a zenélés, vagy valamelyik jótékonysági célú vállalásom szólít az otthonomtól távolra. Hallottam is, amint mondogatja a családom:
„A nagyapád vére folyik benned, le sem tagadhatnád.”
Annyira elmerültem a keserédes múltidézésben, hogy szinte észre sem vettem, hogy megérkezett a villamos. A peron zaja visszarántott a jelenbe: még sok mindent el kellett intéznem aznap, és a következő napokat is telezsúfoltam mindenféle programmal, hogy a lehető legkevesebbet gondoljak arra, amit már hetek óta sejteni lehetett.
Aztán március 8-án, egy újabb zord, fagyos napon, miközben azon gondolkodtam, milyen édességgel lepem meg a kolléganőimet nőnap alkalmából, megcsörrent a telefonom. Anya volt az, tudtam, miért hív. A nagy kalandor korán reggel még egyszer, utoljára útra kelt, és amikor sorra került a vasútállomás pénztáránál, a következőt mondta: „Egy jegyet kérek – csak oda.”
–
A minap ránéztem a naptárra, és megállapítottam, ideje beszerezni a szokásos kis meglepetéseket a családom és ismerősi köröm nőtagjainak. Miután kiléptem az ajtón, és a bolt felé vettem az irányt, egyből megcsapott a hideg, az arcomat pedig egész úton marta a jeges szél.
„Idén is egy átkozott hidegfronttal indul a március” – jegyeztem meg fájdalmasan.
A képek a szerző tulajdonában vannak
