Töredékek egy emberről

Nagyon kevés olyan fotót láttam a nagyapámról, amin még egészséges. Most ismerkedünk hát. Előttem az útlevele, a vonásait vizsgálom és kutatom őket saját magamon. Miben hasonlítunk külsőre? És miben belsőre?

Azt, hogy milyen ember lehetett, sokáig a nagymamám régi történetei alapján próbáltam meghatározni. Már amennyire emlékeztem rájuk, mert amikor mesélte őket, túl kicsi voltam, a figyelmem élénk és szertelen, folyton elkalandozott. Most pedig, amikor már kérdezném, nem kaphatok válaszokat. Édesapámnak, aki kései, egyke gyerek, néhány tekintetben ugyanolyan vakfoltjai vannak vele kapcsolatban, mint nekem. Tizennégy évesen hagyta el a családi házat – ahogy később én is –, hogy Pécsett tanuljon tovább, és tizenkilenc éves volt, amikor a nagyapám agyvérzést kapott, ami a mozgását és a beszédközpontját is érintette. A szavak elfogytak, amiről nem beszéltek addig, arról később, a fizikai korlátok miatt, még nehezebben lehetett. Édesapám nem is olyan sokkal utána végleg hazatért a faluba. A nagyanyámat meg kellett műteni, így otthagyta az újságírói állását Pécsett, amit a főiskola alatt dolgozott, hogy részt vehessen a nagyapám ápolásában, és tehermentesítse nagyanyámat a fizikailag is megterhelő feladatokban. A főiskola utolsó évét levelezőn végezte el, nem tért vissza sem Pécsre, sem az íráshoz.

Szavak kavarognak a fejemben, próbálom mondatokká formálni őket, hátha kiadnak egy alakot

Tudom, hogy Deda szerette az életet, tudott igazán vidám lenni és mulatni. Hogy apukámhoz és hozzám hasonlóan újságíróként is dolgozott. Hogy megjárta a munkatábort, ahová épp a szerkesztőségből hurcolták el.

Hogy öt évig volt rabosítva, és a nagyanyám mindvégig várta, hogy hazatérjen. Hogy később szó nélkül kivonult a szobából, ha a tévében börtönjelenetet mutattak. Hogy bármennyire szeretett volna unokát, nem találkozhattunk.

Hogy a szomszéd unokáját viszont, a legrégebbi és a mai napig egyik legjobb barátnőmet sokszor vitték át a betegágyához, hogy dajkálhassa.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

De azt most, az útleveléből tudom meg, hogy magas volt. A nekrológjából pedig – amit egy régi ismerőse írt – azt, hogy bátor volt, és mindvégig kiállt az elveiért.

Szegény földműves családból származott, arra vágyott, hogy továbbtanulhasson, a dédszüleim anyagi helyzete azonban ezt nem tette lehetővé, így egy tejgazdaságban helyezkedett el.

Már egészen fiatalon megismerkedett az akkori haladó eszmékkel, ami miatt a hatóságok megfigyelés alá helyezték. Innentől pedig folyamatosak voltak a retorziók. A Horthy-rendszerben a börtönt is megjárta, 1942-ben pedig antifasiszta nézetei miatt indult ellene nyomozás. A hagyományőrzése, illetve a délszláv közösségben végzett aktív tevékenysége miatt nacionalistának bélyegezték, a további következményektől tartva pedig inkább elhagyta a szülőfaluját. 1944-ben katonai szolgálatra kötelezték, 1945-ben pedig amerikai hadifogságba esett.

Filákovity Mátyás

Hitt egy más, egy jobb jövőben, így miután felszabadult, néhány barátjával létrehozta a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontját, újságíróként cikkeket írt, értekezéseket és verseket jelentetett meg szerb nyelven. Nagyapám az elsők között volt a magyarországi szerb újságírók körében, aki aktív politikai és közéleti szerepet is vállalt a Magyarországon élő délszlávok életében. Így nemkívánatos elem lett, a rendszer ellensége, az ellenségeket pedig nem tolerálták.

Koholt politikai vádak alapján – hogy Jugoszláviának kémkedik – évekre bebörtönözték, majd két és fél évre Recskre, munkatáborba került. Összesen öt évig volt rabosítva.

Öt év távol mindenkitől, akit ismert és szeretett. Öt év kínban és kilátástalanságban.

1954. február 4-én hagyta el Recsket – egy nap híján pontosan negyvenöt évvel azelőtt, hogy megszülettem. Felszabadult. Milyen szép ez szó. Kár, hogy a lélekre egy ilyen megrázkódtatás után nem várhatott felszabadulás.

Miután visszatért a szülőfalujába, Hercegszántóra, nagyapámat rehabilitálták, és a helyi téesznél helyezkedett el. Elvette nagyanyámat, aki kitartóan várt rá, és negyvenöt éves korában megszületett első és egyetlen gyermeke, az apukám.

Élt, örült és szeretett.

De az, hogy mi történt vele, mit élt át, milyen folyamatok játszódtak le benne abban az öt évben, amíg távol volt, soha nem derült ki.

Radojka nagyszülei és édesapja

Ki oldja fel a hallgatást?

A nagyapám nem beszélt a vele történt szörnyűségekről. A munkatáborok túlélőit hallgatásra kényszerítették, ő pedig szófogadóan tartotta magát ehhez. Egyedül a rémálmai tudtak előhívni belőle néhány mondatfoszlányt – legalábbis a nagyanyám korábban ezt mesélte –, vagy a szándék, hogy másokat megkíméljen a vele történt borzalmaktól.

„Filákovity Mátyás Kossuth L. utcai lakos erdőgazdasági munkások előtt azt mondta, vigyázzatok nagyon, ha véletlenül fogdába kerültök, mert az ávó embereit beteszi közétek, kik mindent kihallgatnak és elárulnak, és úgy jártok, mint én, öt év alatt megvertek és kínoztak, még rá nem jöttem a gazemberségre, fene egye, hol egy is él. Különben úgy megszoktam, hogy nekem két-három hónap nem számít, fel sem veszem, pláne, ha egy-két személynek adhatnék egy-két pofont” – nagyapám szavait az Állambiztonsági Szolgálat Történeti Levéltára őrzi, amikor ugyanis erre figyelmeztette a társaságában lévő falubelieket, nem tudta, hogy egy közülük jó ideje jelent róla.

Hallgatási nyilatkozat

Fáj belegondolni, mennyi szenvedés rekedt benne kibeszéletlenül. Hogy bírt ekkora terhet egyedül cipelni? A hallgatása burkot szőtt a családunk történetébe is. Együtt cipeltük a traumáit tovább, csendben. De ha valamit a történetéből megtanultam, az az, hogy ezt ne tegyük tovább.

Minden elfojtott fájdalom vastag rétegként rakódik egymásra, átszáll apáról fiúra, és még tovább, míg végül azt sem tudjuk már, kié volt egyáltalán, és hogyan oldhatjuk fel.

Most pedig, amikor egy kollektív traumát élünk át, még fontosabb, hogy őszintén beszéljünk arról, ami bennünk van.

Többször abba kell hagynom az írást. Sírok az ő vesztesége, és a sajátunk miatt is.

Az örökségem, a részem

Meg lehet ismerni igazán egy embert úgy is, hogy már nincs? Hogy az életének egy fontos részét titok fedi?

Kezemben a nagyapámmal kapcsolatos iratok: a róla készült jelentések, az általa írt fellebbezés – amiben arra kéri az illetékes hivatalt, számítsák bele a nyugdíjéveibe a munkatáborban, kényszermunkával töltött éveket –, és a nekrológ, ami a magyarországi szerbek lapjának hasábjain jelent meg róla. Forgatom őket, olvasom, de egyikből sem derül ki, milyen nagyapa lett volna. És már nem is fog. 

Kitartóan keresem a kapcsolódást köztünk, mire rájövök: az én magam vagyok.

A felmenőim emlékei, mindaz, ami velük történt, mélyen a sejtjeimben él. Ami én lettem, belőlük nőtt ki – Dedából is. Bennem folytatódnak a vágyai, a küzdelmei és az örömei is. A sorsunk elválaszthatatlan. Évekig próbáltam megfejteni, miért ragaszkodom olyan görcsösen ahhoz, hogy újságíró lehessek, hogy miért nem érzem magam semmi másban a helyemen, csak akkor, ha írhatok. Aztán rájöttem: talán én teljesítem be a nagyapám és az édesapám álmát. A közös álmunkat.

Nagyapám a hónap végén lenne százhat éves. Azért vagyok itt, hogy elmeséljem a történetét. Hogy elmondjam, az élete és a gondolatai nem csupán száraz jelentések halmaza egy poros hivatali aktában. Hogy a nagyapám nem csupán egy sorszám vagy egy név a recski börtön feljegyzéseiben.

Hogy nem ellenség és nem áldozat volt – hanem túlélő.

A nagyapám emberséges volt, és erős. Valaki, aki kiállt azért, amiben hitt, még akkor is, ha nagy árat kellett fizetnie érte. Segítőkész volt, és a megpróbáltatások ellenére szerette az életet.

Az én nagyapám ma is itt van velem, és élni, örülni tanít. Arra, hogyan lehetek erős a nehézségekben.

Hogy sose veszítsem el a belső iránytűmet és a hitemet.

És hogy sose hallgassak.

Filákovity Radojka

A képek a szerző tulajdonában vannak