–

Drága Papa!

Érdekes, hogy amennyire őszinte és nyitott volt az egész kapcsolatunk, annyira belebonyolódtam mégis e levél megírásába. Legalább ötször kezdtem újra, és bár mindannyiszor sírásba fordult az igyekezet, nem éreztem egyiket sem megfelelőnek. Vagy túl hideg, tárgyilagos volt, vagy visszatértem a kiskorom gyerekes kifejezésmódjához, és közel sem találtam hozzád méltónak az egészet.

Az utolsó, majdnem háromoldalas írásomat, úgy, ahogy volt, kitöröltem. Hogyan is tudnám hitelesen visszaadni az érzéseimet irántad? Meglepően nehéz ezekről a nagyon mély érzésekről beszélni. Próbáltam mindenfélét: régi képeket nézegettem rólad, felelevenítettem magamban a közös kalandjainkat. Mindezek alatt pedig szépen kiborultam, mert nincsenek igazából szavaim arra, hogy mennyire hiányzol…

Aludtam egyet, elmentem edzeni, Te jártál a fejemben végig. Cikáztak a gondolataim, és végül arra jutottam, hogy lesz, ami lesz. Leülök, és kiírom magamból, ami jön… Elindultam a kocsimmal, és bekapcsoltam a rádiót. Sosem szoktam a régi zenék csatornáját hallgatni, de most valahogy mégis odakapcsoltam. Elindult a zene, és döbbenet, de épp a kedvenc számod, a Sound of Silence szólalt meg a Simon and Garfunkeltől. Elmosolyodtam, és folyt a könnyem… itt vagy, velem vagy, még mindig, akkor is hogyha nem látlak már, és most is, ahogyan mindig tetted, biztosítasz arról, hogy nincsen semmi baj.

Tudom, hogy mit kell írnom.

Az emberek számára mindig is bálvány, követendő példa voltál. Az eredményeid, a tetteid és a kisugárzásod miatt. Rengeteget adtál az életedben a hazánknak, a sportodnak, a családodnak. Igazából mindennek és mindenkinek, amihez és akihez közöd volt.

Felnéznek a mai napig rád, és szinte nem telik el nap, hogy ne hallanám valahol említeni a neved.

Viszont azt, hogy nekem ki voltál, senki sem tudja, csupán én. A nagypapám voltál, akit kaptam. Sokszor elmondtam, mennyire szeretlek, és a kettőnk viszonya mindig is különleges volt.

Amikor elmentél, tizenhat éves voltam.

Egészen a kezdetektől fel tudom idézni az emlékeket, amelyek hozzád köthetők. Ezek csak a mieink, senki másé. Emlékszel arra, Papa, amikor a házatoktól vezető titkos út megtétele után kiültünk a dombtetőre? Próbáltál a lelkemre beszélni, de mindig félbeszakítottalak azzal, hogy füvet szórtam a fejedre. Kicsit méltatlankodva, de elfogadtad, hogy valószínűleg ezek nem lesznek nyugodt percek, mert hamarosan birkózni fogunk fogunk…

…És amikor behívtak egy tévéműsorba, te pedig elvittél magaddal? Bár én még alig látszottam ki a földből, te nagyon komoly voltál, mégis nagyon „rosszak voltunk” együtt. Amíg várni kellett, elkezdtünk unatkozni. Nos, ez volt általában mindkettőnk veszte, és egy srófra járt az agyunk, kreatív terveket kezdtünk el szőni a rendbontásra. Ez olyan jól sikerült, hogy amikor már adásban voltál, betettek az öledbe a szerkesztők (mondván, mennyire aranyosan vagyunk), és ország-világ előtt leomlott a komoly, összeszedett éned, és előjött az az örök gyerek, aki velem voltál.

Emlékszel a nyaraláson az éjszakákba nyúló sakk- és kártyapartikra? Te tanítottál meg az összes szabályra és az összes kiskapura… Egyikünk sem tudott soha veszteni, ezért pofátlanul próbáltunk túljárni egymás eszén. Esetleges figyelemelterelések és színjátékok persze hozzájárultak a sikerhez.

Ilyen volt például sakkozás közben a „nézd csak, milyen szép az ég” kezdetű mondat a bábuk elmozdítása érdekében, avagy a póker közben a megtévesztések tárháza.

Ezeket a nyári estéket még megfűszerezték a meséid. Mostanáig sem tudom, hogyan jutottak eszedbe azok a képtelen történetek, amiken majd bepisiltem a nevetéstől.

Na és a hercegnős játékunk? Én – mint bajba jutott hercegnő – vártam a lovagot, aki megment… A végén nem maradhatott ki természetesen a karjaidba való ájulás, amin nem tudom, miért, de mindig nagyon jól szórakoztál… pedig szerintem teljesen komoly volt a helyzet.

Te egy selyemköntösben, aranykoronával fejeden és alkalomadtán sodrófával a kezedben, hogy a sárkánnyal szemben legyen esélyed, én pedig kis puffancs fejemmel a szűk tütümben és a műanyag magas sarkúmban tipegve.

Az egyik kedvenc történetem veled kapcsolatban, hogy amikor a hajadat frissen fésülted (tudom… mindig nagyon kényes voltál a hajadra), én mögéd lopózva újra és újra szétborzoltam, persze ez az egész folyamat vagy tízszer lejátszódott, és csupán a tizenegyediknél fogyott el a türelmed, amikor is elkezdtél kergetni az egész házon keresztül a fésűvel a kezedben, de mire elkaptál, addigra kifutottad a mérgedet, és egymás nyakába borulva hatalmasat nevettünk…

Tudod-e, milyen jó visszagondolni a bújócskázásokra, az együtt olvasásokra, az erdőben való kincskeresésekre, a tavon való csónakázásokra és a varangyos békák meglesésére?

Te jó ég… nem tudom befejezni a sort, a történetek egyre csak jönnek és jönnek, ami ráébreszt arra, hogy tulajdonképpen te formáltad az egész gyerekkoromat. Az alapokat tőled kaptam.

Később, ahogyan serdülőkorba léptem, átformálódott a kapcsolatunk, felnőttesebb lett, és komolyabb. Mindig azt éreztetted velem, hogy egy szinten vagyunk, hiába a korkülönbség vagy a tapasztalataink eltérő mennyisége, bármikor, amikor beszélgettünk, éreztem, hogy értesz. Biztonságot és nyugalmat kaptam, ha arra volt szükségem. Ugyanakkor, ha motiváció kellett, úgy felvillanyoztál, hogy megállíthatatlannak éreztem magam.

Ahogyan nőttem, a mi kapcsolatunk is nőtt, egyre szerteágazóbb témákban találtuk meg a hangot. Amit nagyon értékelek, mert valóban sokat tanultam tőled az emberekről, a világról… mindenről.

Ezek a boldog emlékek. De elmesélném azt is, hogy mi volt, amikor elmentél 2013 nyarán. Éppen egy versenyre készültem. Edzőtáborból jöttem haza egy hétvégére, hogy meglátogassalak. Már beteg voltál nagyon, és kórházban feküdtél. Nem volt bennem semmiféle aggodalom afelől, hogy nemsokára kijössz, mert mindig így volt az utóbbi időben. Erősebbnek láttalak mindenféle betegségnél és bajnál… két napja beszéltünk telefonon, és nagyon kérleltél, hogy jöjjek haza rögtön, de nem lehetett, mert folyt a felkészülés.

Két nap volt csupán…

…Szóval épp hazaértem, a családdal ültem, kávéztam, és mámorosan gondolkodtam a semmiről. Egy telefonhívás szakította meg az elmélkedésem, egy hívás, ami megfagyasztotta a hangulatot. Csönd lett, éreztem, hogy valami történt. Végül egy mondat hangzott el csupán: „Elment…”

Elmentél…

Nem tudtam feldolgozni, hogy mit is jelent ez, hisz az nem lehet, hogy „elment…”. „De hova? Miért? Mikor?”

Olyan nincs! Kizárt dolog, hogy nem vagy már! Hiszen megbeszéltük, hogy találkozunk! Hazajöttem, hogy lássalak. Azért, hogy beszéljünk és átöleljelek. Azért, hogy megkérdezzem, mit csináljak a versenyen… Hogy elmondj nekem mindent a világ dolgairól, és megnyugtass… Azért, hogy csak együtt legyünk, együtt…

Nem sikerült megértenem az érzést, amit ez az egyetlen mondat generált… Fájdalom mart a mellkasomba, és nehéz lett a légzésem. Szédültem. Úgy szerettem volna megkérdezni tőled, hogy mi történik bennem, de nem tudtalak… Már nem…

Vissza kellett menni az edzőtáborba. Az odaútból nem emlékszem semmire. Azt tudom, hogy egyetlen könnycsepp jött csak ki a szememből, egyetlenegy. Üres lettem, mert nem fogtam fel azt, hogy nem vagy többé…

Hat nap volt a versenyig, addig szépen letuszkoltam azt a szúró, mardosó érzést, amit a feldolgozatlan gyász adott.

Az volt bennem még mindig, hogy csak leúszom a versenyt, és véget ér ez az ismeretlen rémálom… igen… leúsztam, és az utolsó tempó után, ahogy véget ért a számom, kimásztam a medencéből, és rádöbbentem, nem tudom megosztani veled az élményt.

Ekkor törtem meg. Átszakadt a gát, és jött a felismerés, hogy az „elment” az mit is takar…

Napokkal később egy kimerülésig tartó sírás után végre elaludtam, és álmodtam. Veled. Megjelentél az álmomban, szikár, magas, erős voltál, amilyen mindig is. Tudtam, hogy meghaltál már a valóságban, de azt is tudtam, hogy nem véletlenül találkozunk itt. Hiszen megbeszéltük, hogy még látjuk egymást…

Egy vörös bársonypelerin volt rajtad, és sugárzóan mosolyogtál. Színházban voltunk, és miután leültél mellém, megszólaltál. Azon a hangon, amit annyira hiányoltam. Azt mondtad, hogy neked most menned kell tovább, de ne aggódjak, mert velem maradsz, vigyázol rám és irányítasz, ha szükséges. Azt mondtad, hogy nem volt neked sem könnyű utad soha, és mivel nagyon hasonlítunk egymásra, nekem sem lesz az. De hiszel bennem, és tudod, hogy képes vagyok bármire.

Majd lehajoltál, és a fülembe súgtál egyetlen mondatot, ami azóta is kísért: „Szeress nagyon! Mindent és mindenkit! A szeretet a legnagyobb erő és hatalom!”

Megöleltük ezután egymást, és te elindultál lefele a lépcsőn… Olyan méltóságteljesen, ahogyan csak Te tudtál járni, a bársonypelerinedben, királyként vonultál, majd egy utolsó pillantás után eltűntél.

Én pedig könnyektől áztatva ébredtem fel.

Ezt a történetet most osztom meg először bárkivel is… és arra a kérdésre, hogy mit is adtál nekem, nos, a válasz egyetlen szó, a legtisztább és legerősebb SZERETETET! Tudnék még ezer és ezer oldalt írni rólad, azt hiszem, ennyi most elegendő lesz…

Így lezárom azzal, hogy köszönöm Neked az összes pillanatot, amit megélhettem Veled! Nagyon-nagyon hiányzol nekem! Nagyon-nagyon szeretlek, Papa!

Lilu

Képek forrása: Szilágyi Liliána