Drága Papa! 

Mindjárt itt a február, és ezzel együtt a születésnapod is. 86 éves lennél most, ha nincs a rák meg ez az egész betegség. Ma éjjel veled álmodtam, és csuromvizesen keltem fel, már megint, sokadjára. Mindenki azt mondta, „az idő majd segíteni fog”, „meglátod, könnyebb lesz”. Hát, kurvára nem lett könnyebb. Elmesélem neked, mi történt az elmúlt születésnapjaid óta, amióta nem találkoztunk, hátha segít. 

Az első nap nem volt olyan nehéz, mint gondoltam. Valahogy átvészeltük, sokat beszéltünk rólad. Biztosan tudod, mindig kérem apáékat, hogy meséljenek sokat, milyen voltál régen. Aznap éjjel is veled álmodtam, és valamiért valóságosabb volt, mint addig bármikor. Az ágyam szélén ültél, én meg, mint valami bolond, levegő után kapkodtam reggel, hogy hol vagy, hova tűntél, miért nem vagy mellettem. Kimentünk a temetőbe, együtt, de nem igazán tudtunk mit mondani.

Eljött a nyár, én pedig nagyon mélyre kerültem. Nem egyik percről a másikra, hanem lassan, és egyre erősebben. Volt olyan nap, amikor azt kérdeztem, miért nem te vagy itt és én vagyok ott, szenvednél inkább te attól, hogy meghaltam, akkor nekem könnyebb lenne. Haragudtam rád, mert azt éreztem, becsaptál.

Minden titkomat, minden örömömet, minden bánatomat veled osztottam meg, te meg se szó, se beszéd, elmentél. 

Teltek a hónapok, a depresszióból lassan kikecmeregtem, túl voltam egy hosszú önismereti úton, és rájöttem, hogy önző vagyok. Pont olyan önző, mint négyévesen a nagy túránk után, amikor azt kérted, most már hadd tegyél le az öledből, mert megszakadsz. „Hát csak szakadjál!” – mondtam akkor, mit sem tudva arról, te tényleg megszakadtál, és nem csak akkor. Talán sosem fogjuk tudni elképzelni, mennyire nehéz élet jutott neked, és valójában mennyire magányos voltál legbelül.  

 

A tavalyi születésnapod már nehezebben ment. Nem jött az az érzés, amit annyian ígértek, hogy „majd könnyebb lesz”. A könnyek nem fogytak. Aznap nagyon hideg volt, ónos eső esett, és egy hatalmasat estem a ház előtt. Ahogy a földről feltápászkodtam, nevetni kezdtem, annyira, hogy alig bírtam abbahagyni.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Emlékszel, amikor azon a meleg nyári napon ültél a széken, az udvaron? Anya átvitt hozzád, és már hetek óta nem találkoztunk, pedig ilyen nem igazán szokott előfordulni. Kiugrottam az autóból, és óriási lendülettel futottam feléd, pont úgy, mint egy ötéves kislány, aki újra látja az imádott nagypapáját. Át akartalak ölelni, de akkora lendülettel ugrottam az öledbe, hogy mindketten hanyatt estünk, rá a fűre. A szék lába eltört, te pedig a magasba emeltél engem, hogy a hajam szála se görbüljön. Nevetni kezdtél, csak azért, hogy ne lássam, mennyire megijedtél és ne kezdjek éktelen ordításba. Sikerült. Vajon megkérdezte valaki, hogy neked fájt-e akkor? 

Megint itt a február eleje, és megint eltelt egy év nélküled.

Én nem a halálod évfordulóját számolom. Én a születésnapodét. Azt mondtad nekem mindig, mi vagyunk a „tizenegyesek”, csak te február 11, én meg március 11. Milyen érdekes! 

Papám! A fülemben csengett az a mondatod, amit akkor nyáron, a hintaágyban ülve mondtál: „Most már elmehetek, felvettek az egyetemre, minden rendben lesz veled. Innentől egyedül is menni fog.” Hát, Papa, nem megy. Mindenhonnan hiányzol. Azóta, hogy meghaltál, alig járok haza. Gyomorgörcsöm van, amikor a vonat befut, mert tudom, már nem vársz a kapuban, nem kérdezed meg, „Na, mi van, kis joghallgatóm, hát megjöttél? Mesélj, milyen ott a nagy Pesten? Jól viselkednek a tanárok?” Üres az utca nélküled, a házba pedig egyenesen gyűlölök belépni. Csak a kakukkos óra emlékeztet rád, de még annak a hangja is fülsiketítőn hat. 

Nagyon sokszor szeretnék beszélni veled: tanácsot kérni egy-egy döntés meghozatalánál, megnyugtatást a vizsgák előtt, felhívni, amíg várom a metrót. Elmondanám, hogy már másodéves vagyok kommunikáció-média szakon is, és talán egyszer újságíró lesz belőlem. Elmondanám, mennyire utálom a jogot tanulni, hogy ebben a világban nem szeretnék ügyvéd lenni. Együtt mérgelődnénk a Covid meg az árak emelkedése miatt, aztán megbeszélnénk, hogy igazából nekünk mindegy is, a lényeg, hogy itt vagyunk egymásnak. És hallgatnék. Nem panaszkodnék, csak hallgatnálak.

Kérném, hogy te mesélj, amire sosem került sor, mert mindig, mindenki fontosabb volt neked, mint te saját magad. 

Február 11-én otthon leszek. Nem menekülök el üdülni, nem keresek kifogást, hogy miért nem megy. Nem nyugtatom magam azzal, hogy még nem vagyok rá készen, még idő kell, és amúgy sem ott vagy a sírban. Hazamegyek. Elmegyek a temetőbe, de nem gyújtok gyertyát. Tudod, Papa, a fényt nem lehet megvilágítani. 

Születésnapodra. 

Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Oliver Rossi