Azt mondják, akkor növünk fel végérvényesen, ha az utolsó olyan ember is távozik a földről, aki még szemtanúja volt a gyermekkorunknak.

Azt is mondják, hogy az öröklődés egy-egy generációt átívelve szembetűnő. Hordozom magamban nagyapáim önkéntelen mozdulatait és nagyanyáim természetéből egy-egy rejtett vonást.

Hordozom magamban a vétkeiket is. A  dédelgetett álmaikat. A tekintetüket. Olykor rájövök, hogy néha sorsszerűen, titkos kódolással ugyanazokat a botlásokat követem el. Jó lenne többet tudni róluk, azokról az emberekről, akik miatt az vagyok, aki vagyok.

Nem óvatosságból, az elkövetett hibák miatt. Csak felismerésből és megismerésből, no meg végtelen tiszteletből és hálából, amit irántuk érzek.

Talán nagyapáim természetéből gyűlt bennem össze a legtöbb.

Az egyik nagyapám igen korán eltávozott. Gyermek voltam még, és örök hiány maradt az életemben. Nincs is éles emlékem róla, de a házról, ahol élt, s a tárgyakról, amik körülvették, igen. Ő az a fajta lélek lehetett, akit nagyobb korában becsül csak igazán az ember. Jó tanító volt és mindenki szerette. Neve volt a faluban. Derűsnek mesélték, de én tudom, hogy volt benne valami erősen melankolikus is, mélybe hajló belenyugvás, ami énbennem is motoz és olykor csitítanom kell. A szépiára fakult képről, ami az asztal fölött lógott a tisztaszobában, a tapétás falon, s amin a napba hunyorogva néz vissza rám, egy meghurcolt kor emberének a képe volt. A szeméről lefutó mély ráncok a mosolya mögött is ennek a kornak a szomorú vonalai.

Ő mosott, ő főzött, ő látta el a háztartást. Kenyeret dagasztott fatekenőben, és a kóróval megrakott kemencében megsütötte szombatonként. Érzékeny volt és sokat olvasott, mint ahogy a szülei és nagyszülei is, s közben az udvara, istállója élettel tele, kukoricaföldje a héthatárban.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Szerette a bort és megtagadta a vallást. Amíg nagyanyám templomba járt rendületlenül, addig ő a kocsmába. 

 

Azt beszélték a családban, hogy nem tudott jól románul, és, hogy ez őt nagyon megviselte, bélyegként ült rajta a rendszerváltás előtti időkben. Abban a házban, ahol élt, minden zöld és barna volt. Zöld volt a padló, a konyhabútor, az ajtók, és az ablakkeretek. Barnára fakult képek a falon, barna asztalterítő az asztalon. Még a felesége lánykori neve is: Barna. A kamrában, mi régen éléskamra volt, porosodva árválkodtak a könyvek és egy írógép. Nagyanyám évekig nem is bolygatta a szobát, mintha kerülte volna, az emlékezés miatt. Karácsony volt, amikor úgy döntött, hogy elég, és úgy szállt ki az életből, hirtelen. Csak egy mondatot hagyott maga után, egy cetlin és az ünneptelen karácsonyokat. Már nem sütött senki kalácsot.

A másik nagyapám a mindenem volt.

Az ősei egyszerű, parasztemberek, ő meg városra költözött, asztalos lett. Hét osztályt járt, inaskodott. Járt volna többet is, de ott volt a föld, a gazdaság, amit vinni kellett. Főszereplő volt azon a vásznon, amit az életemnek nevezek. Úgy hívott mindig, hogy: bogaram. És úgy is, hogy tubicám. Emlékszem rá, hogy apró kezem elvész a tenyerében.

A bútorgyárban éles volt a zaj. Nagyanyám lakkal kente a bútorlapokat, ő meg formázta a fát, és körülötte kavargott a porral teli fénynyaláb. Néha kitekintett rám és félmosollyal újra a munkába merült. Reggelenként, amikor óvodába baktattam anyámmal a kisutcán, szolgálatot teljesített, ott állt az egyenruhájában és integetett nekem. Emlékszem, bal kezét mindig a füléhez rakta, hogy jobban halljon engem.

Húzott egy szánkón télen, amit ő faragott. Nemrég darabjaira esett a hintaló, harmincöt év után, akárhogy ragasztgattam és csavaroztam. Amikor lapjaira szedtem, megláttam az alján a kacska betűit, rajta nevemmel és az évszámot, hogy 1984, augusztus 16.

Motorral járt fel a hegyre, a szőlőbe. Volt egy Babettája. Megengedte, hogy felüljek rá, vitt mindig magával. Nagyanyám zöld bukósisakja betakart egészen, övé volt a piros. Lobogott a fehér ruhám a szélben, kapaszkodtam belé, és én voltam nagyanyámon kívül az egyetlen, akit elvitt magával. Mindig ezt mondta: „Te vagy az én kincsem, a szemem fénye, a mindenem” – és én el is hittem, hogy úgy van. A rigolyáira is emlékszem, a borra az asztalon, meg, ahogy nagyanyámat ugrasztja: „Julis! Konyhakendőt.” Emlékszem, ahogy szertartásosan ült az asztalnál, egyenes háttal, erős vállal.

„Úgy maradunk frissek, ha hidegvízben mosunk arcot reggelenként”.

Amikor mesélt, akkor sohasem a jelenről. A múltba tekintett vissza: „Azon volt a csizma, aki a szánt húzta. Málékenyeret ettünk, másnapra savanyú volt. Palatáblára írtunk”. Néha elvitt az anyjához, és a hűvös szobában szalmazsákra vetett ágyon aludtunk. „Ó fiam!” – mindig így szólította a feleségét. Még itt a hangja a fejemben. Téli időben, ha betoppantam hozzá, rohant tüzet rakni a kályhába, hogy „ne fázzon az én bogárkám”. Erős ember volt, makacs és keményfejű, egyenes tartással, de rám mindig szelíden nézett. Túlságosan érdekelte, hogy mit szól a világ, mit ítélnek az emberek róla, ezért mindig kimért volt. A konoksága bennem lakozik.

Felbaktattunk a hegyre, amikor 23 éves voltam. Mindketten tudtuk, hogy az lesz az utolsó sétánk. Kiértünk a tisztásra, belehunyorogtunk a tél eleji napba és csendesen hazaballagtunk. Aztán kiültünk az erkélyre, ő a székébe, én a ládára, és közölte, hogy elég volt. 

 

Hitetlenkedve néztem a távolban a dombokat, majd vádlón pillantottam rá. Lassan elkoptatott maga körül mindent. Előbb a Babettájától vált meg. Aztán kiesett a kezéből a munka. Aztán lassan a szokásaitól is megvált. Már nem ült szertartásosan, egyenes háttal az asztalfőn. Nem tudott csak úgy kilépni hirtelen, mint a másik nagyapám. Még évekig velünk volt a világban, ami már nem hívta, leginkább csak untatta. A testben, amiből már nem kért.

Májusban esküvőn voltam. Kiesett tíz év. Alig láttam. Ott a forgatagban, a vendégsereg közepében kutakodtam az alakja után. Hiányoltam. Hirtelen mindenkit otthagyva felszaladtam hozzá, és egy öregember feküdt a párnák között. Nem törődve nagyanyám intésével, felpattintottam az ablakot, elhúztam a sötétítőket, és felébredt. „Hát eljött az én tubicám, bogaram” – ébredt fel benne a tiszta tudat is, így szólt felém, én meg a mellkasára borulva zokogtam. Hol az én nagyapám? – kérdeztem akkor nem túl tapintatosan, kigomolygott belőlem, és mindketten tudtuk, hogy keresem az elmúlt harminc évünket, benne az én erős nagyapámat, az utolsó szemtanúját a gyerekkoromnak.

Január volt, tizenharmadika, amikor tudtam, hogy lassan elérkezett az idő. Akkor hazamentem búcsúzni. Várt már nagyon.

Hosszú út volt, kopárak voltak a fák, s hidegen szikrázott a nap a dombok fölött. Az útszéli villanyfák még jobban meghajoltak az évek súlya alatt.

Feküdt az ágyon párnákba süppedve, én meg mellé kucorodtam. Tudtuk, hogy ez lesz az utolsó napunk együtt. Nem sokat beszéltünk, csak néztük egymást, hosszan kapaszkodtunk egymás tekintetébe. Nagyon sírt bennem az elengedés, és azóta sem tudom, hogy kell szelíden, belenyugvóan elbúcsúzni. Gyorsan teltek az órák, fájt a januári nap. Félrehúztam a függönyt és ránéztem a dombra, ahol a szőlős volt egykoron. Kopáran állt, üresen, árván. Aznap voltam utoljára egy szeretett embernek az unokája, és úgy éreztem, hirtelen letelt az életem fele, és most kezdődik másik, és ez az első mély seb rajta. Elmondtam neki, hogy mindig hiányozni fog. Ő meg elmondta, hogy mindig velem marad.

Majd, amikor estébe hajlott a délután, olyan történt, amilyen már rég nem: minden erejét összeszedve felállt, és odaült az asztalfőre, ahogy régen. És akkor lefényképeztem magunkat.

Az a képsorozat azóta sincs meg. Egyre inkább azt hiszem, hogy nem véletlenül. Csak azért, hogy úgy emlékezzek rá, ahogy mindig ismertem: deltás vállú, egyenes hátú emberként, aki néha kitekint rám a poros fénynyaláb mögött... én meg hordozom tovább a mozdulatait. A vétkeit. És a dédelgetett álmokat.

 

 Magdás Emőke

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61

A szövegben szereplő fotók a szerző tulajdonában vannak