Sosem felejtem el életem egyik legfontosabb emberét, a nagyapámat

Nem felejtem el a karizmáját, azt, hogy mindig sportolt, fitt volt, és jókedvű, dalolt, imádta a kertjét, a nagyanyámat, és bennünket, az unokáit. Eldugta nekünk a csokit, sutyiban adott, hogy apám meg ne lássa, megmutatta, hogyan kell barackfát oltani, télen epret nevelt a fóliában, és volt szőlője Tokajban – egész nyáron ott voltunk, sosem felejtem az onnan hozott illatot.

Sosem felejtem el azt a szeretetet, amit tőle kaptam, jó ennek az emlékében elmerülni. Azt hiszem, ő tanított meg arra, hogyan kell szeretni.

Sosem felejtem el a gyerekkoromat, életem meghatározó első tizennégy évét

Mennyire jó volt kisgyereknek, gondtalannak lenni, milyen volt szeretetteljes légkörben élni, kerek családban, anyával, apával, tesókkal. Mennyit játszottunk a húgommal nagyapa pincetetőjén, milyen volt almafára mászni, onnan nézni messzire, és vágyni valami nagy dologra. Milyen volt anya kezét fogni, kirándulni menni a vajszínű Daciánkkal, ami mindig tiszta volt apám perfekcionizmusa miatt. Milyen volt a karácsony, a hintaló, a fa illata, a kókuszlabda, a mézes krémes, mama vasárnapi ebédei, milyen volt, amikor apát vártuk haza munkából, milyen volt, amikor anya biciklivel jött meg, milyen volt minden farsangkor királylánynak öltözni (mert örökké királylány voltam), és anya lelkesen varrta a jelmezeket.

A szeretetet nem lehet elfelejteni, és rettenetesen tud fájni, ha egyszer csak nincs belőle.

Sosem felejtem el, milyen volt a művészeti szakközép

Mennyi fontos tapasztalás és tanulás, mennyi fontos ember és emlék! Milyen volt kamasznak lenni egy szabad, alkotó közegben, mennyire másképpen indultam az életnek így, hogy nem határozták meg, milyennek kellene lennem, csak hagyták, hogy kísérletezzünk önmagunkkal, a kreativitásunkkal, a kinézetünkkel. Fogalmunk sem volt arról, mi az az uniformis, sőt elvárás volt, hogy ne legyünk egyformák. Életem legmeghatározóbb tanulási folyamata volt –

megtanultunk szabadok lenni, kreatívak, önkifejezők.

Sosem felejtem el, milyen volt Pestre költözni, nélkülözni, sokat melózni, veszélyesebben élni

Milyen volt bulizni, kipróbálni olyan dolgokat is, amikről azt hittem, sosem teszem majd meg. Milyen volt önmagammal küzdeni, és harcban állni a világgal, milyen volt egyik napról a másikra élni, milyen volt napi tizenhat órákat állni a pultban, milyen volt megtanulni, mi az a meló. Milyen volt önmagam keresni, és közben a legvadabb álomban sem gondolni arra, hova jutok majd el.

Sosem felejtem el, milyen volt életem első irodalmi estje, ahová fellépő vendégként hívtak, pedig akkor még könyvem se volt, csak egy blogom, amire felfigyeltek.

Sosem felejtem el az érzést, milyen volt örülni a kedves meghívásnak egy fontos embertől, milyen volt akkor már nagynevű művészekkel egy színpadon ülni, milyen volt készülődni az estére, izgalommal fordulni a közönség felé, és milyen érzés volt, amikor egy ismert színésznő először olvasta fel az írásomat abban az impozáns kávéházban.

Sosem felejtem el, mit jelent barátokat szerezni,

hogy azok az emberek, akik tizenkét évvel ezelőtt velem voltak, ismertek a sikereim előtt, ismertek úgy, hogy semmim nincsem, csak az elhatározásom meg a vágyaim a szívemben, látták az életem fontos fordulópontjait, végig kísértek, fogták a kezem, és nem engedték el akkor sem, amikor úgy tűnt, el kellene hagyni engem.

Sosem felejtem el a kétségek között töltött, bizonytalan éveket, amik hasznomra váltak, és szolgáltak engem. Sosem felejtem el, honnan jöttem, mennyit dolgoztam, és milyen bizonytalan voltam, bár ezt kiválóan tudtam álcázni.

Sosem felejtem el, amikor megkaptam az áttétes rákról szóló diagnózisom

Hogy mit éreztem abban a pillanatban, milyen volt zuhanni, megtudni, hogy valami nagyon kemény, fájdalmas dolog történik, és most megváltozik az életem. Sosem felejtem el, milyen volt lejönni a rendelőből a lépcsőn, hogy telefonáltam a családomnak, mit éreztem, amikor feljöttek vidékről, és láttam a félelmet a szemükben, és milyen volt elkezdeni a kezelést. 

Milyen volt, amikor kihullott a hajam, kivették a méhem, felvágtak még egyszer, sugaraztak százszor, kemóztak ezerszer. Milyen volt a rehabilitáció, rájönni, hogy bár a rák eltűnik, de soha nem lesz vége. És milyen keményen megtanultam, hogy önmagunk elől nem lehet elmenekülni. 

Sosem felejtem el, milyen felállni a padlóról, milyen családra lelni, közösségre

Milyen az, ha szeretnek önmagamért. Milyen megtalálni a szerelmet, az igazi szerelmet, nem csak azt, amiről azt hiszem, valóságos. Milyen elérni igazi sikereket, milyen megbecsülve lenni, milyen learatni a munka gyümölcsét, és milyen megveregetni a saját vállad.

Sosem felejtem el, hogy soha nem szabad elfelejteni: a tanulásnak nincs vége, a célegyenes a végtelenbe fut tovább, és én futok vele. 

A „sosem leszek elég jó” nem azt jelenti, hogy kevés vagyok, hanem hogy ne felejtsek el hálásnak lenni, és életem végéig tanulni kell. Szóval sosem felejtek el hálásnak lenni a mestereimért, akiktől szakmailag rengeteget tanulok, és azoknak is, akik a magánéletemben nevelnek arra, hogy jobb ember legyek.

Anya is varrt nekem hasonló, „királylányos” jelmezt. Ugye milyen szép lett ez is, anya?

Sosem felejtem el, milyen megigazítani a ruhát, leporolni róla a koszt, és ha elestem is, felállni, továbbmenni, felemelt fejjel, büszkén arra, aki lettem, aki vagyok, és tudni közben, hogy aki leszek majd, az kizárólag rajtam múlik.


Szentesi Éva

 A képek a szerző tulajdonában vannak