Hé, anyák! Ti is kimerültetek?

Hé, anyák, itt vagytok? Ti is érzitek?

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én most kifingtam. Nem látom, merre az arra.

Egyszerűen úgy érzem,

mintha a gyereknevelés másról se szólna, mint stratégiai válságtanácskozásokról

önmagammal, a férjemmel, anyatársakkal, szakértőkkel és mindenkivel, aki él és mozog. Mit tegyünk, hogy ne csesszük el? Hogy csinálhatnánk jobban? Miként kéne kezelni az épp problémás helyzetet? Kérdések sora cikázik a fejemben éjjel és nappal. És az a helyzet, hogy mostanra már elbizonytalanodtam: van-e ennek értelme.

Elsőgyerekes, kicsi babás anyaként szivacsként szippantottam magamba mindenféle praktikát, elméletet, és úgy aludtam együtt a kicsivel, szoptattam hosszan, igény szerint, hordoztam, válaszkészen neveltem, mintha ez garancia lenne az egészséges, kiegyensúlyozott élet megalapozásához. Büszkén döngettem a mellem, hogy az én gyerekem biztos azért olyan barátkozós, mert a hordozó biztonságában úgy ismerkedett meg a külvilággal, hogy közben a közelségem vigaszt nyújtott, ha bármi, vagy bárki megijesztette. Mintha a pici korban meghozott döntésekkel kiváltottam volna a jegyünket a nyugodt, békés életre.

De immáron kilenc éve vagyok anya

Jó érzéssel gondolok arra, hogy egyik gyerekemet se törtük be, nem alkalmaztunk semmilyen alvástréninget, gyengéd módszerekkel választottam el őket, amikor eljött az idő, és alapvetően azt tanulták meg életük első éveiben, hogy a környezetük reagál, ha valami bajuk van.

Viszont most már

nem hiszek az instant belépőkártyákban. Nincs olyan módszer, amivel tutira lehet menni. Pláne, hogy egyikünk mellett sincs egy állandó kontrollcsoport, akiken ellenőrizhetnénk, hogy mi lenne, ha másképp döntenénk/döntöttünk volna egy adott gyereknevelési kérdésben.

Nincs tuti recept, mondogatjuk, ízlelgetjük, de valójában nem hiszünk benne. Az utolsó pillanatig kapaszkodunk az aktuális fejlesztőjátékba, gyerekkönyvbe, szakirodalomba, bevezetünk újabb és újabb szokásokat a hétköznapokba, próbálkozunk mindenfélével, csak hogy elmondhassuk: mindent megteszünk a gyerekünk egészségéért és boldogságáért. Jó, más nevében inkább nem beszélek, szóval én a fél karomat odaadnám egy kézikönyvért, amit ha betűről betűre követnék, garanciát nyújtana arra, hogy nem fogom elbaszni a gyerekeimet. 

Tudom, szeretünk azzal poénkodni, hogy előbb-utóbb úgyis mind pszichológusnál kötünk ki, hadd panaszkodhassanak majd a gyerekeink is, de azért ez cseppet sem vicces. Nem az, mert igaziból mi, akik most vagyunk szülők, már pontosan tudjuk, a bőrünkön érezzük, hogy milyen következményei lehetnek bizonyos családi mintáknak.

Semmi nem lekottázható a gyereknevelésben

Megállás nélkül ilyen kifejezések cikáznak a fejünkben, mint kötődő, válaszkész nevelés, asszertív kommunikáció, biztonságos, elkerülő kötődés és társai. Mintha a gyereknevelés olyan lenne, mint a lapozgatós könyvek: ha szeretnéd, hogy a gyereked biztonságosan kötődjön, akkor lapozz a hatvanadik oldalra, ha önmagában bizonytalan, szorongó gyereket szeretnél (mert ne adj' isten, te is ilyen vagy, és ezt a típust legalább ismered), akkor a nyolcvanötödikre.

De sajnos a gyereknevelésben az égvilágon semmi nincs, ami előre lekottázható lenne. Még akkor sem mehetünk biztosra, hogy ha minden létező ismert és nem ismert hibát elkövetünk, nem lehet azt mondani, hogy „na, hát így kell kinevelni a jövő világháborúinak kirobbantóit”.

Ha ilyen egyszerű lenne, az újdonsült anyáknak nem bébiétel-termékmintát adnának a csecsemőosztályon, hanem egy katalógust, amiből x számú módszert és elvet listáznának a lehetséges kimenetelekkel, amiből a szülők szépen kiválaszthatnák, milyen gyereket (és felnőttet) szeretnének látni a folyamat végén.

Ám – szerencsés esetben – a szülőknek mindössze egy vágya van: hogy boldog legyen a gyereke. Az viszont, hogy kinek mi(lyen) a boldogság, mire vágyik, ugyebár, teljesen egyéni, ráadásul ez napszakonként változhat is.

Nem tudhatjuk, mitől lesz boldog a gyerekünk. Nem tudhatjuk, milyen megküzdésekre van és lesz szüksége ahhoz, hogy boldog lehessen.

Küzdelmek nélküli életet pedig nyilván fölösleges is vizionálnunk.

Eltolódott a hangsúly

Én, bevallom, rettegek attól, hogy elrontom. Folyton bűntudatom van valamiért, és mindez felemészti az időt, energiát, a teljes jelent, hogy olyannak élhessem meg, amilyen.

Amikor az egyik gyerek a kérés ellenére sem hagyja abba a másik csikizését, nem a jelenből kiindulva avatkozom közbe, hanem máris ilyen fogalmak tódulnak az agyamba, mint határhúzás, énhatár tiszteletben tartása, a nem az nem, és lelki szemeimmel máris rémeket látok, ahogy tíz évvel később egy házibuliban hogyan hasznosítják majd ezt a gyerekkorban szerzett tudást, ami vagy beépül addig, vagy nem.

Állandóan a jövőben és a következményekben gondolkodni pokoli módon kimerítő, és ez a fejemben túlpörgő perpeetum mobile rendre csak azt mormogja a fülembe, hogy lehetne jobban, még jobban, még többet, még, még, még!

Még többet menni friss levegőre, még jobb könyveket olvasni, még többet beszélgetni, még tudatosabban élni, még rövidebben fegyelmezni, de inkább példát mutatni, ugye, csak hogy pont elég nyomás lehessen rajtunk.

Én ezt tényleg nem bírom már.

Amíg a gyerekek picik voltak, addig el tudtam magam helyezni a térképen. Alapvetően boldogan éltem meg a kisgyerekes létet, a babázást. Bár természetesen fárasztó volt és veszélyesen könnyű volt elveszni a napi teendők, fenéktörlés és az unásig olvasott mesék között, mégis legalább önazonos voltam, magabiztosan hallgattam az ösztöneimre. Mára ez megváltozott. 

Az ösztöneim nem mindig konstruktívak, nem mindig segítenek, sokszor pont inkább elbizonytalanítanak. Eltelt annyi idő, hogy egy téma, pusztán azért, mert az anyasággal kapcsolatos, már nem biztos, hogy érdekelni fog. Már kinyílt a világom annyira, hogy tudom, más is megmozgathat, sőt, igazából már bármi jobban megmozgat, mint ez a téma, ami mostanában úgy istenigazából inkább agyonfrusztrál, mint inspirál.

Pedig egyébként nincs semmi nagy gubanc. A gyerekeim jófejek, okosak, cukik, kivéve, amikor az idegeimen táncolnak, mert egymást gyilkolják, vagy mert kiakadnak azon, hogy már megint vasárnap van, és vége a hétvégének. Vannak álomszerűen szuper napjaink és vannak rémesek, de tényleg olyan borzalmasak, hogy ránk lehetne húzni bármelyik óvszercég reklámkampányát, működne a dolog. Bizonyos időszakokban iszonyúan magam alá tudok kerülni, és úgy érzem, mindent elrontottam, máskor meg valami furcsa büszkeségszerű érzés kerít hatalmába, amikor látom, mennyire képesek elvarázsolni mindenkit maguk körül.

Semminek nincs értelme?

Arra kellett rájönnöm, hogy talán el kellene engednem ezt az ok-okozati összefüggésre építő gyereknevelést. Fingunk sincs arról, hogy ez a helikopterkedő szülőgeneráció milyen problémákat pakol a jövő felnőttjeinek batyujába, nem tudhatjuk, nekik milyen kihívásokkal kell majd megküzdeniük. Viszont azt már biztosan lehet tudni, hogy ha én mint anya kicsinálom magam az odaadás jegyében, azzal nemhogy hosszú távon, de rövid távon sem teszek az égvilágon semmi jót.

Ezt látom magam körül mindenhol. Testileg-lelkileg kimerült és bűntudattól görnyedő anyákat.

Ismételgetjük a hangzatos szlogeneket az „elég jó” anyaságról, önmagunk elfogadásáról, de félszemmel azért folyamatosan skubizunk, nehogy lemaradjunk a tuti tippről, módszerről, ami hátha mégiscsak létezik.

Nem azt mondom, hogy nincs értelme semminek, hogy tudatosan gyereket nevelni hülyeség. Na, jó, rosszabb napokon kiszalad a számon egy-egy ilyen rapszodikus gondolat is, de inkább afelé hajlok, hogy nem szabad mindent ennyire túlagyalni, ennyire félni attól, hogy mit hoz majd a jövő.

Ez most kiszakadt belőlem. Nemcsak azért, mert feszített belülről, hanem mert tényleg tudom, hogy nem vagyok egyedül. Kurva nehéz ennyi információval, ilyen zajban önazonosnak maradni, hinni magunkban, hogy minimális károkozással tudunk majd átevickélni a gyereknevelés hullámvölgyein. De bele kell nyugodni a ténybe, hogy nem tudunk minden hibát kiküszöbölni. Tudom, tudom, könnyű mondani.

Magamnak is mondom. Újra és újra, amíg fel nem fogom.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Szabó Anna Eszter