7 szülő vallomása, akik megbánták, hogy gyerekük lett (plusz egy)

–

1.

Örökbe fogadtunk egy négyéves kislányt, akiről kiderült, igen komoly problémák vannak vele. Míg távolról sem bánom, hogy kimenekítettük egy feltételezhetően nagyon kemény élethelyzetből, az első húsz év durva volt, különösen az első hét esztendő. A mindent elsöprő igényei szétrobbantották a házasságomat, a nem sokkal idősebb fiam pedig azt mondta: „vissza akarom kapni a gyerekkoromat”. Ma már a lányom egy aranyos huszonnyolc éves felnőtt, de pokoli volt eljutni idáig.

2.

Imádom a gyerekeimet, de okosabb lett volna, ha várok még, és egy jobb embert választok anyának.

3.

Gyakran előfordul, hogy megbánom a gyerekeimet. Számos okom van rá. Sosem éreztem a sürgető kényszert, hogy anyává váljak, de a férjem nagyon szeretett volna gyerekeket. Nem gondoltam át, hogyan érzek valójában ezzel kapcsolatban, csak csináltam, amit elvártak tőlem. Visszagondolva úgy látom, hallgatnom kellett volna a hezitálásomra. Bár karrierre vágytam, mégis beadtam a derekam annak, amit valójában csak a férjem szeretett volna. A lányom egy tündéri kilencéves, diszlexiás és ADHD-s. A fiam négyéves és autizmussal él. Szívből szeretem őket, de akkor is rohadt nehéz. A férjem a munkája miatt gyakran van távol, így egyedül kell megküzdenem két nehéz gyerekkel. Fáradt vagyok, és néha úgy érzem, az őrület határán táncolok. Próbálom ezt a gyerekek elől elrejteni, de nem könnyű. 

 

4.

A gyerekekkel rengeteg meló jár. Sohasem voltam igazán rápörögve a szülőségre, de belementem, hogy a feleségemmel együtt örökbe fogadjunk. Hiányzik, hogy reggel tovább alhassak, és hogy ne kelljen az esti programjaim miatt aggódni. Hiányzik a szabadság, hogy azt csinálhassak, amit akarok. Ráadásul elég introvertált is vagyok, a csevegés nem kenyerem. A gyerekekkel való beszélgetés iszonyatosan lefáraszt.

5.

Senki nem készít fel azokra a helyzetekre, amik nem tökéletesek: gyerekek különleges igényekkel vagy mentális betegséggel. Szeretjük romantizálni a családokat, a velük járó nehézségeket, az érzelmi fájdalmat pedig lekicsinyítjük. És senki nem beszél ezekről, mielőtt gyereked születne. Igen, lehet, hogy csodás gyerekeid lesznek, akik remekül megállják a helyüket az életben. És lehet, hogy nem. Nem olyan a vérmérsékletem, hogy jó szülő váljon belőlem, jobb lett volna, ha inkább arra bátorítottak volna, hogy ezt azelőtt felfedezzem, mielőtt gyereket vállalok.

6.

A gyerekeim erőszakból fogantak. A párom extrém módon abuzív volt, én pedig túlságosan féltem ahhoz, hogy elhagyjam. A gyerekek születésével minden csak még rosszabb lett. Az pedig, hogy nem volt választási lehetőségem a gyerekvállalással kapcsolatban, egyenesen borzalmas. Nem is nagyon tudok erről nyíltan beszélni. Ha gyereked van a bántalmazódtól, igazából sohasem szabadulsz. Tudom, hogy sokan úgy gondolják, egy ilyen helyzetből egyszerűen csak tovább kell lépni. De nem mindig lehet. Nekem például egyik szülőm sem él, a többi rokonom pedig nagyon-nagyon távol.

7.

Azt nem bánom, hogy gyerekeim születtek. Azt igen, hogy mit adtam nekik át a tudtomon kívül.

Ha tisztában lettem volna a mentális betegség súlyosságával, ami a családomban lappang, sohasem vállaltam volna gyerekeket. Bár nekem is van egy enyhe depresszióm és szorongásom, nem gondoltam volna, hogy hatással lesz a gyerekeimre. De lett, nem is kicsit. Akkor tudtam meg, hogy a családomban mennyire súlyosak a mentális zavarok, amikor a fiamnál jelentkeztek az első tünetek. Addig titkolták előlem. 

Ötéves kora óta hall hangokat, vagdossa magát, és több öngyilkossági kísérlete is volt. Most tizenöt éves, és már tíz éve lebeg élet és halál között. Ám a családom végig hallgatott. 

Mindennap iszonyú lelkiismeret-furdalásom van, amiért ekkora szenvedést okozott az, hogy gyerekeket hoztam erre a világra. És ha tudtam volna a hátterünket, a fiam sokkal hamarabb is kaphatott volna segítséget.

+1.

Én vagyok az a gyerek, akit a szülei megbántak. Teljesen nyilvánvaló, hogy tönkretettem anyám életét. Nagyanyám meggyőzte tizenkilenc éves korában, hogy menjen hozzá apámhoz. Az meg lelépett, amikor még az öcsémmel nagyon kicsik voltunk. Alig tudtuk a felszínen tartani magunkat, anyám az alkoholhoz nyúlt, az irántam való megvetését meg sem próbálta elrejteni. A dolgok végül jól alakultak, újraházasodott, megharcolt a karrierjéért is. De én akkor is mindig érezni fogom, hogy nem akartak. Nehéz teher. Negyvenöt éves vagyok, és igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy a gyerekeim érezzék, mennyire akartam őket, és milyen hatalmas kincs nekem az, hogy vannak.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Vera Livchak

Fiala Borcsa