-

Trichotillomania. Nincs is rá magyar szó. Akinek el akarom magyarázni, mi is ez, annak a körömrágáshoz hasonlítom. Nem értik. Hogy lehet, hogy kihúzkodod a hajad egyesével... és nem fáj? De fáj, épp ezért teszem.

Büntetem magam. Fájdalmat okozok magamnak. Én így dolgozom fel a stresszt. Persze 13 év alatt hozzászoktam a fájdalomhoz, már nem fáj, csak nyugtat.

Szóval létezik ez a betegség, ami keveseket érint. Nem öl meg, de megkeseríti a mindennapokat. Én odáig jutottam, hogy a szép, hosszú hajamat egyesével, szisztematikusan kihúzkodtam a fejem legtetejéről – nem ettem meg a hajszálakat, az egy még durvább betegség.

Viszont pepit (parókát, csatokkal rögzítve a fejtetőn) kellett hordanom, mert megnéztek az utcán, azt hitték komolyabb bajom van. El is neveztem a parókámat: Mókus. Kellett neki név, hiszen mindig velem van. Persze azzal, hogy nevet adtam neki, megszemélyesítettem, és még közelebb engedtem magamhoz, engedtem, hogy ő és a betegségem még erősebben uralkodjon felettem...

„Mókus

Minden egyes kitépett hajszál után bűntudat mardosott, de ez sem volt elég ahhoz, hogy abbahagyjam. Jöttek a pszichiáternél, kineziológusnál töltött órák, a különféle gyógyszerek (amelyektől álmosnak kellett volna lennem, de az álom is elkerült)... de

semmi nem használt a függőségemre. Merthogy ez bizony az. Függőség, kényszeres viselkedés.

Íme, néhány mindennapi küzdelmem:

– Felkelek, de a Mókus nélkül egy lépést sem tehetek a külvilágban. Tudjátok, milyen rossz érzés, amikor még a pizzafutárnak se tudod kinyitni az ajtót anélkül, hogy valamit a fejedre vegyél? Például egy törülközőt, mintha épp most mostál volna hajat, vagy egy baseballsapkát, mintha épp mennél valahova. Lássuk be, ezek otthoni környezetben elég furán hatnak, főleg akkor, ha már sokadjára nyitod ki így az ajtót.

– A Mókus nyáron melegít (nagyon), de menni kell dolgozni, az utcára, a kutyát le kell vinni sétálni, és ha kerülgetem a napot, akkor sem jobb. (Igaz, télen viszont nem kell sapka.)

– Nem sportolhatok, csak baseballsapkában, és akkor is furán érzem magam. Tudtátok, hogy baseballsapkában nem lehet hasra feküdni arccal lefelé?

– Ha nincs a Mókus, akkor kell egy sapka, bármilyen sapka. Sapka nélkül már fel sem ismernek. Szinte összenőttem a rózsaszín baseballsapkámmal. A cipő után a baseballsapka után nyúlok. Állandó kiegészítő.

Na jó, megállok. Nem panasznapot akarok tartani, csak elmesélni, milyen így élni.

18 évesen lettem trichotillomániás, de ez akkor még nem hátráltatott semmiben. Éltem a tinik, főiskolások, majd pályakezdők életét. Komoly munkám is lett. A legmeglepőbb az életembe lépett férfiak reakciója volt: nem zavarta őket. Igaz, a kapcsolatoknak vége szakadt, de állításuk szerint nem emiatt. Hiszek nekik.

Eljött a 2014-es év, és megkérték a kezem. Hirtelen kaptam egy célt, amely ott lebegett az orrom előtt: addigra abba kell hagyni!

Végül nem gyógyszer, nem pszichiáter, nem mások ráhatása segített. Hanem én magam. Így keltem fel egy reggel: abba kell hagynom, hogy gyönyörű hajjal mehessek férjhez. Persze ez az indok egy 13 éve függőségben szenvedőnek önmagában nem elég, tudjuk jól. Úgyhogy kidolgoztam egy saját módszert.

Sárga post-it-eket ragasztok a szekrényre. Pontosan tudom, hogy hány darab. A vőlegényem nézi, kérdezi, hogy mik azok, elmagyarázom, tetszik neki az ötlet, figyel, számol velem. Minden olyan napon, amikor nem tépkedem a hajamat, kidobok egyet. Az a cél, hogy mind elfogyjon. Ha mégis kihúzok egyetlen szál hajat, mindet vissza kell tennem, és kezdhetem az egészet elölről. Elölről!

Maximalista vagyok, így tudom, hogy ez használni fog, mert el akarom érni, hogy ne legyen cetli a szekrényen. A párom segít: rám szól. Hol a kezed? Mit csinálsz?

Fogynak a cetlik, egyre feszültebb vagyok. Néha úgy érzem, feladom. Ordítok, üvöltök, sírok a tehetetlenségtől. De szép menyasszony szeretnék lenni.

Telnek a napok, és nagyon hamar látszik az eredmény – hiszen nekem van hajam! Ez még jobban megerősít. Kinőtt, tehát a hajam is nőni szeretne, hagynom kell.

Minden nap szenvedés. Ráülök, ráfekszem a kezemre. 90 nap után (!) keresek egy fodrászt. Fodrászt, ahol 13 éve nem voltam. Csak a rövid haj jöhet szóba, nem baj, rövid hajat szeretnék, kócosat, rövidet örökre. Izgulok. Kész. Sose voltam ilyen boldog, és sose voltam ennyire büszke magamra, sose voltam ennyire én. 13 év küzdés, amit három hónap alatt hoztam helyre.

A mai napig nem tudom, hogy igazán miért és hogyan? Kellett hozzá egy éjszaka, amikor nem tudom, mi történt, de reggel úgy keltem fel, hogy belevágok. Nekem a sárga kis cetlik segítettek – és a férjem  – hogy küzdjek, és ne a beletörődés, a betegség uralkodjon az életem felett. Másnak más fog. De küzdeni kell.

Nehéz. Most is az. De minden nappal kicsit könnyebb. 13 év után se volt késő elkezdeni. Soha nincs késő.

Sokat gondolkodtam, hogy mit tanácsolnék azoknak, akik hasonló problémával küzdenek. Hogyan segíthetnék nekik? Nem tudom. Talán az, hogy leírtam a történetemet, segít. Talán az, hogy tudják, nincsenek egyedül, erősebbé teszi őket. Talán csak ez kellett, hogy merjenek hinni abban, hogy Mókusok és baseballsapkák nélkül is létezhet a világ.

K. Éva

A képek a szerző tulajdonában vannak