A magyar zsidók megmentője élete végéig hitt a békében – 48 éve hunyt el Carl Lutz

Raoul Wallenberg nevét szinte mindenki ismeri itthon, azt azonban már jóval kevesebben tudják, hogy a második világháború idején élt Budapesten egy Carl Lutz nevű svájci diplomata is, aki szintén rengeteg magyar zsidót mentett meg, és hasonlóan sokat kockáztatott vele: nem kevesebbet, mint az életét.

Hosszú utat tett meg a diplomáciáig

Carl Lutz 1895. március 30-án született a svájci Walzenhausenben, ahol apjának saját kőfejtője volt. Ő maga egy textilgyárban tanult, és szerzett gyakorlatot, majd a kalandvágyó ifjú tizennyolc éves korában kivándorolt Amerikába. Ahhoz, hogy eltartsa magát, keményen dolgozott, kezdetben kétkezi munkásként kereste kenyerét, majd egy idő után beiratkozott a George Washington Egyetemre, ahol jogot és történelmet hallgatott. Még tanulmányai alatt felvették dolgozni hazája washingtoni nagykövetségére – így kezdődött diplomatakarrierje. Alighogy megszerezte a diplomáját, megtették a St. Louis-i, majd a philadelphiai svájci konzulátus tanácsosának, aztán 1935-ben Palesztinába, Jaffa városába helyezték át.

Itt pedig jelentős változáson ment keresztül, ami fontos mérföldkőnek számít a történet későbbi alakulását tekintve.

Lutz ugyanis antiszemita nevelést kapott, nézeteit a Palesztinában töltött idő kezdte el felülírni. Látva ugyanis, hogy az arabok általi pogromok milyen szenvedésekbe taszítják az ottani zsidóságot, felébredt benne az együttérzés irántuk.

1942. január 2-án helyezték át Budapestre. Ebben az időben Svájc látta el a Magyarországgal hadban álló tizennégy ország, köztük Nagy-Britannia képviseletét. Lutz feladata többek közt az volt, hogy a Zsidó Ügynökséggel együttműködésben korlátozott számban magyar zsidó gyerekeknek állítson ki svájci papírokat, amelyek segítségével kivándorolhatnak Palesztinába. Ekkor talált rá személyes missziójára.

Így vált több tízezer magyar zsidó megmentőjévé

Látva, hogy a német megszállás után Adolf Eichmann a budapesti zsidóság teljes deportálására készül, Lutz elhatározta, hogy megpróbál minél több embert megmenteni. Kihasználva, hogy a palesztinai brit hatóságok engedélyezték nyolcezer zsidó beutazását,

szándékosan félreértelmezte a megállapodást, és nyolcezer személy helyett nyolcezer családnak állított ki védlevelet, amely meggátolta, hogy deportálják vagy kényszermunkára hurcolják őket.

Annak érdekében, hogy az iratokat biztonságban kiállíthassa és eloszthassa, svájci védelem alá helyezte a Vadász utca 29. alatt található Üvegházat, Weiss Artúr üvegkereskedő raktárát és bemutatótermét. Ezzel az épület semleges területté vált, ahová nem léphettek be sem a magyar, sem a német hatóságok. A svájci kivándorlási osztály a budapesti zsidók menedékháza is lett, itt kezdetben nyolcszáz, majd több mint kétezer ember zsúfolódott össze, miközben tízezerszámra állították ki a védleveleket. Lutz a többi semleges ország képviselőit is arra ösztönözte, hogy hasonlóan járjanak el.

1944 novemberében, amikor elindultak Nyugat-Magyarországra a gyalogmenetek, munkatársaival a gyalogos deportálásból is többeket kimentett. Bátorságáról és kötelességtudatáról újabb tanúbizonyságot téve Lutz a főváros ostroma alatt is a helyén maradt; a követség alatti bunkerben rejtőzött el több, általa segített zsidó csoporttal. A háború után a szovjet megszálló erők nemkívánatos személynek kiáltották ki, és kiutasították. Visszatérve hazájába azonban súlyos traumát kellett elszenvednie.

A hősök egyik tragédiája, hogy olykor nem becsülik őket eléggé 

Aki ilyen, valóban önzetlen, emberbarát cselekedeteket hajt végre, az legritkábban teszi az elismerés reményében. És annak ellenére, hogy Carl Lutz minden szempontból megérdemelte volna, hazájába visszatérve mégsem hősként fogadták.

Sőt, a svájci kormány megrovásban részesítette, amiért a kollektív útlevelek kiadásával túllépett a hatáskörén és ezzel veszélyeztette az állam kényesen óvott semlegességét.

Cselekedete majdnem a karrierjébe került.

Lutz a történtek hatására idegösszeomlást kapott, és szanatóriumba került. Hazájában csak 1958-ban kapta meg a neki kijáró elismerést, de tevékenységéért szélesebb körben csak a halála után kezdték el igazán értékelni.

A diplomáciai szolgálattól 1961-ben vonult vissza, 1975. február 13-án – vagyis napra pontosan harminc évvel Budapest ostromának vége után –, hetvenkilenc éves korában hunyt el Bernben. 

Végrendelete fájóan tükrözi az évekig tartó mellőzés miatt érzett szenvedést: „Ha már egész életemben hallgatnom kellett (hivatalos esküm miatt), legalább halálom után kerüljön nyilvánosságra mindaz a jó és rossz, amit átéltem, hogy következtetéseket vonjanak le belőle hazámban a következő nemzedékek számára. Hiszek abban, hogy végül a békés és humanitárius törekvések kerekednek felül, mind gazdasági, mind pedig politikai és kulturális téren.”

Szenvedélyes fotós és mélyen vallásos ember volt

Az üldözött magyar zsidók megmentőjét azonban nem kizárólag a bátorsága felől határozhatjuk meg.

Lutz nemcsak a humanitárius eszmék, hanem a művészetek iránt is elkötelezett volt, szenvedélyes fotográfusként számtalan felvétel maradt ránk tőle: Budapesten készült képei egy részét – amelyek az 1940-es évek első felébe nyújtanak betekintést – a Fortepan archívuma őrzi.

Lutz emellett mélyen vallásos ember volt, akit hitvallása, az emberek iránti szeretete vezetett. Ahogy a néhány éve hazánkba látogató mostohalánya, Agnes Hirschi elmondta:

„Nem tudta nézni az emberek szenvedését, így később a zsidók sorsát látva nem tudott nem cselekedni. Vallása, etikája, embersége volt a motivációja.” 

Becslések szerint Carl Lutz az összességében 200 ezres fővárosi zsidóság harmada, 62 ezer ember megmentéséhez járult hozzá.

Kiemelt kép: Getty Images / RDB / ullstein bild

Filákovity Radojka