Mielőtt elintéznénk annyival, hogy a doktor hozzáállása volt kész őrültség, gondoljunk bele, napjainkban is milyen gyakran fordul elő, hogy valakit – akár egész embercsoportokat – politikai, üzleti vagy személyes érdekből címkéznek betegnek. Azonban minden és mindenki, aki a „kóros”, „abnormális”, „deviáns” dobozba kerül, azonnal alacsonyabbrendűvé, kezelendővé, adott esetben büntetendővé válik. A patologizáció tehát egyszerre igazolhatja és be is betonozhatja a fennálló hierarchiát, a túlhatalommal bírók értékrendjét. 

Samuel Cartwright például úgy gondolta, a rabszolgaság az afrikai emberek természetes állapota. Szerinte a feketék Kánaán leszármazottai voltak, „engedelmes térdhajlítók”, akiket a Jóisten is szolgaságra teremtett, elég csak egy pillantást vetni a testfelépítésükre. Lélekben viszont olyanok, mint a gyerekek, egyenesen imádják (?!) a tekintélyt, csak akkor boldogok, ha egy jóindulatú gazda gondoskodik róluk, és állandóan feladatokkal látja el őket. A szabadságtól ellenben nyomorultul érzik magukat, ha erre törekszenek, az csakis valamilyen mentális instabilitás eredménye lehet. 

Külön érdekes, hogy ez az érvelés, talán nem kis részben az infantilizáló jellege miatt, már a XIX. századi kortársakat is egy másik betegségre emlékeztette.

Az effugium discipulorum állítólag gyakori pszichés zavar volt északon: azokat a fiúkat érintette, akiknek hajlama volt arra, hogy az iskolapad helyett inkább a mezőn vagy a gyümölcsösben játsszanak.

A lógás vagy az arról való fantáziálás betegesnek minősült a korban, ahogyan a maszturbáció, és még annyi minden más is. 

De hát ő akar megváltozni! 

Kevés emberi sajátosságnak van olyan bonyolult története a diagnosztikai rendszerekben, mint a melegségnek, a leszbikusságnak. Míg kezdetben az Amerikai Pszichiátriai Társaság a szociopata személyiségzavar kategóriájába sorolta a többségitől eltérő orientációkat, később inkább a másik nemtől való kóros félelmet, illetve a traumatikus szülő-gyermek kapcsolatot hangsúlyozták az állapot létrejöttében. Hosszan lehetne írni arról, hogyan változtak az azonos nemű vonzalomról alkotott pszichiátriai (és laikus) koncepciók, Alfred Kinsey és Evelyn Hooker úttörő szexológiai kutatásait is bizonyára többen ismerik. 

Itt most csak annyit szeretnék kiemelni: bár sokan azt gondolják, a melegség depatologizációja 1973-ban megtörtént, ez koránt sincs így.

A Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM) 2013-ig, a Betegségek Nemzetközi Osztályozása (BNO) egészen 2021 januárjáig tartalmazott olyan diagnózisokat, amelyeket egyedülálló módon – és helytelenül – a „homoszexualitáshoz” kapcsolt.

Ilyen volt például a nem meghatározott pszichoszexuális fejlődészavar kategóriája, ami konkrétumokra nemigen tért ki, vagy az úgynevezett ego-disztóniás szexuális orientáció nevű tünetegyüttes. Utóbbi az az eset, amikor „az egyén a társuló pszichológiai vagy viselkedési zavar miatt szeretné megváltoztatni az irányultságát és emiatt segítséget is keres”. Kérdés persze, hogy az érintett melegséghez, leszbikussághoz való (kezdeti) én-idegen viszonyulása egyáltalán elkerülhető-e egy olyan társadalomban, amely máig normaként jelöli ki a heteroszexualitást. Egy ilyen közegben teljesen természetes első reakció, hogy valaki azt kívánja, „bárcsak heteró lehetne”, hiszen joggal tart attól, hogy elveszíti mások szeretetét, megbecsülését, nehezebben boldogul majd az életben a joghátrányok, az előítéletek, a kirekesztés miatt.  

Állati jó ez a nászút! – Szex közben lecsapó gekkók és denevérek a Paradicsomban

WMN Life – 2023. január 31. – KC

 

Ugyanakkor az, hogy ennyire sokáig létezett ez a diagnosztikus kategória, sajnálatos módon hozzájárult az úgynevezett reparatív (átnevelő) terápiák virágzásához (a témában érdemes elolvasni korábbi interjúnkat). Ezekről az eljárásokról mára már kiderült, hogy nemcsak áltudományosak és eredménytelenek, hanem rendkívül károsak is, olyannyira, hogy az ENSZ 2013-ban a kínzás és az embertelen bánásmód egy formájaként ismerte el őket, és a betiltásukra szólította fel a részes államokat.  

Az egyén beteg vagy a társadalom?

Az, hogy marginalizált csoportok sérülékenyebbek, jobban ki vannak téve a pszichés nehézségek veszélyének, elsősorban annak tudható be, hogy több elnyomás, kisebbségi stressz éri őket, ezzel párhuzamosan pedig rendszerint kevesebb anyagi, társas és lelki erőforrásuk van a lelki jóllétük megteremtéséhez, fenntartásához. „Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat” – írja József Attila, amit ebben az összefüggésben úgy is értelmezhetünk, hogy

nem attól szenvedünk, amilyen emberek vagyunk (melegek, nők, transzneműek, stb.), hanem a minket ért igazságtalanságoktól és a kívülről jövő, de nemritkán belsővé tett, önmagunkra vonatkoztatott előítéletektől – és hidd el, ez óriási különbség.  

De ha még eggyel hátrébb lépünk, és rátekintünk a társadalom állapotára, már-már az tűnik bravúros teljesítménynek, ha valaki képes megőrizni a pszichés egészségét. Körbenézünk, és azt látjuk, hogy emberek milliói küszködnek kiégéssel, depresszióval, szorongással, a beavatkozások túlnyomó többsége mégis kizárólag az egyénekre, maximum a mikrokörnyezetre (párokra, családokra, munkahelyi csoportokra) fókuszál, de jóformán teljesen érintetlenül hagyja az embereket tömegével megnyomorító rendszereket. Mi ebben a logika? És meddig lehet még ezt csinálni?

Diagnózisok pro és kontra 

A mentális betegségek fogalmát korábban is, az 1960-as évektől kezdve komoly kritika érte. Thomas Szasz például úgy gondolta, a pszichés zavarok mítosza sokszor inkább erkölcsi konfliktusok elleplezésére szolgál, a szociológus Erving Goffman szerint pedig a diagnózisalkotás csak egy újabb módja annak, ahogyan a társadalom felcímkézi és ellenőrzi azokat, akik valamilyen szempontból nem állnak be a sorba. Valóban, minél fejlettebb szűrőprogramjaink vannak a lélek dolgait illetően, ráadásul mindezt a mesterséges intelligenciával, a telefonok technológiai lehetőségeivel megtámogatva, annál könnyebben valósulhat meg az a disztópia, hogy a saját biztonságunkra hivatkozva totálisan és folyamatosan monitorozni fognak minket. 

Ambivalens fejleménynek tűnhet az is, hogy

míg az 1952-es DSM-I 130 oldalon 106 diagnózist tartalmazott, addig a 2013-as DSM-5 992 oldalra duzzadt, és 298 diagnózist vonultat fel.

Ennek nyilvánvalóan pozitív oldala is van, hiszen jelzi, mennyit bővült a pszichológiai-pszichiátriai tudásunk. Ugyanakkor a túldiagnosztizálás veszélyeire is felhívhatja a figyelmet arra, hogy nem tekintünk-e néha relatíve természetes (még ha szélsőséges) állapotokat is patológiásnak. Mások inkább azt mondják, az emberek létállapotai, a minket érintő pszichológiai kérdések annyira komplexek, hogy holisztikus megközelítést igényelnek, ezért kevesebb értelme van az amúgy is rendkívül stigmatizáló címkék használatának.  

Én is, Marie Kondo, én is – Köszönőlevél a rendetlenség közepéből

WMN Life – 2023. január 31. – CSA

 

Kérdéses lehet továbbá, mennyire érvényesek az egyes diagnózisok, általánosíthatók-e más kultúrákra, milyen mértékben értelmezik őket hasonlóan a szakemberek. Ebből a szempontból nagy port kavart David Rosenhan 1973-as tanulmánya, amely arról szólt, hogy minden további nélkül felvettek pszichiátriai intézményekbe olyan álbetegeket, akik azt hazudták magukról, hogy hangokat hallanak. Állítólag volt köztük olyan, akit 52 napig tartottak bent, és senkinek nem tűnt fel, hogy csak szimulál. Ugyanakkor egy oknyomozó újságíró, Susannah Cahalan pár éve megpróbálta felvenni a kapcsolatot az egykori önkéntesekkel, és egy sor furcsaságra bukkant.

Egyrészt többen közülük valószínűleg nem voltak létező személyek, de az is gyanús, hogy Rosenhan soha többé nem publikált a témában, a könyvét sem fejezte be, a kiadó pedig nemcsak szerződést bontott vele, hanem be is perelte. 

Bár eddig a diagnózisok veszélyeiről beszéltem inkább, tagadhatatlan előnyeik is vannak, sőt, nehezen elképzelhető, hogy működne nélkülük a pszichológia, a pszichiátria. Ezek a kategóriák teremtik meg ugyanis a lehetőségét annak, hogy a szakemberek, illetve a szélesebb közönség is, egyáltalán kommunikálni tudjon egymással ezekről az állapotokról, tapasztalatot cseréljen, tudást halmozzon fel (az öndiagnosztizálás veszélyeiről korábban írtam).

Az, hogy valaki kap egy diagnózist, gyakran fájdalmas pillanat, egyfajta gyászfolyamatot indít be, hiszen az egészsége átmeneti vagy tartós csökkenéséről van szó. Ugyanakkor felszabadító is lehet: tudja, mi van vele, utána tud olvasni az állapotának, képes kapcsolódni sorstársakhoz, akik hozzá hasonló dolgokon mennek keresztül. Úgy tűnik tehát, nem feltétlenül a diagnózisokat kell eltörölnünk, még egy olyan világban sem, ami végre kezd ellene menni a merev kategóriáknak

– csak jól kell tudnunk használni őket: rugalmasan, fenntartásokkal, nem redukcionista módon, úgy, hogy a tájékozódást, a gyógyulást, a fejlődést segítsék.   

Ritka és különös szindrómák

Léteznek olyan diagnózisok is, persze nem is mindegyik a kézikönyvekben, amelyek elgondolkodtatnak minket, és amelyek további betekintést nyújtanak az emberi működés rejtelmeibe. Ott van például a kufungisisa kifejezés, amely a zimbabwei shona nép körében használatos, azt jelenteni „túl sokat gondolkodni”. Ezt a fajta agyalást károsnak tartják az elmére és a testre nézve, úgy vélik, szédülést, fejfájást okoz. Az aggodalmakon való túlzott töprengés, a katasztrofizálásra való hajlam szerintük szorongáshoz, depresszióhoz vezet, illetve a szomatikus problémák kialakulásához is hozzájárul. 

Ha már a kulturális különbségeknél (vagy épp egyezéseknél) tartunk, érdekes jelenség az úgynevezett Párizs-szindróma, amelyet elsősorban japán turisták körében figyeltek meg. Tünetei közé tartozik a hányinger, a hányás, a hallucináció, a megnövekedett pulzusszám vagy a dezorientáció.

Amikor japán turisták a francia fővárosba érkeznek – Eiffel-torony, Notre-Dame, Louvre ide vagy oda –, néha akkora csalódást élnek meg, amely a szervezetüket is megviseli.

Szakértők a Párizs-szindrómát a kultúrsokk egy szélsőséges formájának tekintik, amely abból ered, hogy a személy egy megszokott vagy egy elvárt valóságból egészen más realitásba csöppen. Zavarba jön egyrészt attól, hogy hirtelen olyan szimbólumok veszik körül, amelyek jelentősen eltérnek az otthonában tapasztaltaktól. Ugyanakkor az is kiderül számára, hogy Párizs korántsem olyan romantikus hely, mint amilyennek ő a filmek alapján elképzelte (ma már az interneten pontosabban tudunk tájékozódni). Csodás éttermekre, kifinomult beszélgetésekre, eleganciára számít, közben viszont a fények városa meglehetősen zsúfolt, és felmérések szerint nem is túl vendégszerető. 

Úgy tűnik, a múzeumok, galériák amúgy is kibillenthetnek minket a lelki egyensúlyunkból.

A Stendhal-szindrómát „a különösen szépnek érzékelt művészet váltja ki, vagy amikor az egyén nagy mennyiségű, egyetlen helyre koncentrált művészetnek van kitéve”. A Vörös és fekete írója állítólag egy 1817-es firenzei utazása során tapasztalta meg a tüneteket: a hirtelen jövő, szapora szívverést, a mindent elsöprő szorongást, a zavartságot, a hallucinációkat. Ilyenkor olyan esztétikai élmény éri a személyt, akár művészi, akár természeti értelemben, amelybe egyenesen beleszédül. Bár a diagnózis inkább történeti szempontból érdekes, izgalmas lehet belegondolni, képesek vagyunk-e ennyire zsigeri módon katarzist átélni, egyáltalán vágyunk-e arra, hogy ennyire hasson ránk valami.   

  

Sokáig rejtély volt a pszichológiában a félrevezető elnevezésű Diogenész-szindróma is. Diogenész maga meglehetősen minimalista volt, elutasította a hatalom, a hírnév, a vagyon iránti vágyat. A róla elnevezett tünetegyüttes viszont a kényszeres gyűjtögetést (hoarding) jelöli, amely főleg idősebb korban fordul elő, és gyakran demenciával, szélsőséges önelhanyagolással, apátiával, szociális visszahúzódással jár együtt. 

Kicsit a Wednesday című sorozat jutott eszembe, amikor az idegenkéz-szindrómáról olvastam. A párhuzam persze nem teljesen pontos, mert

az idegenkéz-szindróma esetén a személy azt éli meg, hogy míg az egyik keze az ő irányítása alatt áll, addig a másik keze tőle teljesen különálló entitás, amely fölött nincsen uralma.

Ez a kéz mintha máshoz tartozna, vagy önálló életet élne. A tünetegyüttes többnyire olyan embereknél fordul elő, akiknél az agy két féltekéjét összekötő corpus callosum sérül. 

Az egyes neurológiai zavarok mélységeiről, mindennapi életre, identitásra gyakorolt hatásairól, egyedi jelentéséről Oliver Sacks írt remek könyveket, például a prozopagnóziáról, az arcfelismerés zavaráról (A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét). Emellett a különböző típusú téveszméknek is gyakran külön-külön neve van, köztük a Capgras-szindrómának. Joseph Capgras francia pszichiáter 1923-ban írta le a betegséget. Megfigyelte, hogy az ebben a zavarban szenvedő azt hiszi, a házastársát, a közeli barátját, a családtagját egy szélhámos, egy robot vagy egy idegen helyettesíti. Ez a hiedelem előfordul például paranoid skizofrénia, demencia vagy agysérülés esetén. 

Amikor tehát egy-egy furcsa emberi állapottal találkozunk, még ha rá is csodálkozunk, ne felejtsünk el együttérzők maradni – sosem tudhatjuk, mennyi szenvedést okoz a személy, illetve a környezete számára az adott sajátosság vagy tünet, amit a hozzáállásunkkal tovább súlyosbíthatunk.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/SvetaZi

Milanovich Domi