A hit tart életben, de a kétely óv meg – Így keveredik a tudomány és a vallás az emberi elmében

–

Mindenki hisz valamiben 

„Hinni nem csak egy természetfeletti Istenben, egy legfelsőbb lényben, vagy a szellemekben lehet” – hívja fel a figyelmet a Big Thinken megjelent izgalmas cikkében Marcelo Gleiser. A filozófiaprofesszor szerint a hit különleges, csak az emberre jellemző sajátosság: mindannyiunk alapszükséglete annak ellenére, hogy a természete és a tartalma eléggé sokféle lett a szekularizmus térhódításával. Van, aki egy igazságos világban hisz, mások jóságában, vagy éppen saját magában, abban, hogy képes megvalósítani az álmait. Van egy ötlete, amelyet már akkor is fontosnak tart, amikor még csak halványan körvonalazódik benne. Hisz abban, hogy létrehozhat valamit, változást érhet el, gyógyulhat és gyógyíthat, van értelme annak, amit tesz. Hit nélkül soha nem csinálnánk semmit, hit nélkül stagnálnánk. 

A meggyőződéses ateisták is hisznek. Már csak azért is, mert „a bizonyítékok hiánya nem bizonyíték a hiányra” – mondja Gleiser.

Tehát ha valaki úgy véli, egy természetfeletti lény létezése bizonyíték hiányában teljességgel kizárható, bizonyos értelemben ez is hit kérdése. Ha úgy tetszik, az ateizmus a nemhitben való hit. Hinni egyébként a tudományban is lehet, akár megszállott lelkesedéssel, fanatikusan is. Mindenhatóvá emelni a tudományos megismerést, pedig kétségkívül megvannak a maga korlátai. De a hit célja végtére is, hogy betöltsük a tudásunkban lévő hézagokat, és jelentőségteljesnek éljük meg a világot.

Flörtölés az ismeretlennel

Amikor arról gondolkodunk, ütközik-e a tudomány és a vallás, a válasz nagyrészt azon múlik, hogyan definiáljuk egyiket, másikat. A tudomány meghatározásának problémáját a tudományfilozófiában demarkációs problémának nevezik. Régóta központi kérdés ez, de soha nem sikerült teljesen megoldani. Ez persze nem gátolta meg a tudósokat abban, hogy értékes munkát végezzenek. 

A tudomány és a vallás is az ismeretlennel flörtöl, a különbség leginkább abban áll, hogyan teszik ezt. A tudomány alapja a tudományos módszer, az empíria, alkalmazhatóságát pedig a természeti világra, a megfigyelhető törvényszerűségekre korlátozza. Az 1960-as években Karl Popper nyomán terjedt el az a nézet, hogy egy hipotézisnek, azaz egy vizsgálandó állításnak cáfolhatónak (falszifikálhatónak) kell lennie. Bár ez az elmélet máig erőteljes hatást gyakorol a kutatásokra, akadtak kritikusai is. Szerintük a gond az, hogy egy kísérlet során egy csomó mindent alapnak veszünk, amit épp nem tesztelünk, így jóformán a tudós módszertani döntésén múlik, mit tart ellenőrizendő elméletnek, míg más körülményeket kérdés nélkül elfogad, pedig lehet, hogy pont ezek a háttértényezők befolyásolják a kapott eredményeket. 

A demarkációs problémára adott másik, gyakran hivatkozott válasz Thomas Kuhn paradigmaváltásokról szóló elmélete. Ő azt mondja, hogy a tudósok bizonyos időszakonként konszenzusra jutnak egy-egy ismeretanyaggal, vagy módszertannal kapcsolatban. Ezután minden olyan vizsgálat, amelyet a paradigma előtti állapotban végeztek, meghaladottnak, ily módon tudománytalannak minősül.

Ezzel szemben Lakatos Imre matematika- és tudományfilozófus úgy gondolta, a tudományt nem egy lineárisan növekvő tudáshalmazként, illetve forradalmi időszakok váltakozásaként kellene elképzelnünk, hanem egymással párhuzamosan működő elméleti keretek előrehaladásaként.

Ezek állnak egyrészt egy cáfolhatatlan kemény magból, másrészt egy azt körülvevő, folyamatosan változó védőövből, ahol több a mozgástér. Lakatos azt is hangsúlyozta, egy tudományos elmélet igazságát csak az utókor, a jövő kutatásai tudják eldönteni.

A vallás ott kezdődik, ahol a tudomány véget ér?

Számos további érvrendszer született arra vonatkozóan, mennyire egyeztethető össze a tudomány és a vallás. Egyesek úgy gondolják, semennyire, hiszen a tudomány empirikus bizonyítékokkal dolgozik, míg a vallást átszövik a csodák és a kinyilatkoztatások. Sokan úgy gondolják, bár a hivatásos tudósok is lehetnek hívők, ez leginkább csak azt bizonyítja, hogy bárkinek lehetnek ellentmondásos nézetei. 

Ma már az is egyre gyakrabban előfordul, hogy spirituális élményeket kezdenek a tudomány eszközeivel vizsgálni. Ennek hatására egy sor, korábban megmagyarázhatatlannak tűnő, vagy egyenesen félremagyarázott tapasztalatról derül ki, hogy idegrendszeri okai vannak. Ezt példázza Oliver Sacks neurológus egyik híres esete is, amelyet Az antropológus a Marson című könyvben foglalt össze. Sacks egy olyan férfival találkozott, aki élete során egyre passzívabbá, csendesebbé, befelé fordulóbbá vált.

Végtelen nyugodtság, emberen túli érzelemmentesség sugárzott róla. A magatartásán kívül a külsejét tekintve is Buddhára hasonlított. A krisnások, akik között élt, ezeket a változásokat a megvilágosodás jeleként értelmezték, holott a férfinak agytumora volt, ami miatt úgy vált vakká, egyéb tünetei mellett, hogy nem is tudott róla. 

Ahogy a tudomány fejlődik, a tudomány és a vallás közötti határvonal is tolódik. Legalábbis abban a felosztásban, amelyet a népszerű evolúciós biológus, Stephen Jay Gould jelölt ki. A nem átfedő szakterületek (non-overlapping magisteria, röviden: NOMA) koncepciója szerint míg a tudomány feladata, hogy adatokat gyűjtsön a természeti világról, addig a vallás szerepe, hogy a természetfelettiről mondjon valamit. Mivel teljesen más dolgokat írnak le, nem teremtődik konfliktus köztük. A tudomány például magyarázatot adhat arra, mi az evolúció vagy a gravitáció, de ha azt akarjuk tudni, miért léteznek ezek a jelenségek, akkor a vallás felé érdemes fordulnunk.

Ez a helyzet a világ létrejöttéről szóló teóriákkal is. Ott van, mondjuk, a multiverzum elmélete, amely a legtöbbünknek a szuperhősös filmekből ismerős. De a tudományban is létezik, az 1980-as évek elején kezdte kifejteni egy orosz fizikus, Andrej Linde. Enyhén szólva nem fogadták tárt karokkal, ehhez képest ma már tudóskörökben is egyre többen igazat adnak neki, és azt gondolják, 

„az általunk ismert univerzum mellett számos más univerzum is van, és ezek együttesen tartalmazzák mindazt, ami létezik, és ami létezhet: a világűrt, az időt, az energiát és a teret éppúgy, mint a fizika törvényeit”. 

Az érdekes viszont az, hogy ezek a fantasztikusan bonyolult elméletek, bármennyi előismeretet igényel is a megértésük, valójában nem tesztelhetők. Tehát a tudomány néha azon az áron igyekszik megmagyarázni a természetfelettit, hogy közben a tudományosságából veszít. Határátlépések persze fordítva is történnek, amikor a vallás az anyagi világ dolgairól fogalmaz meg állításokat, ami Gould szerint nem az ő hatáskörébe tartozna.

Az „így van” és az „így kellene lennie” problémája

Figyelemre méltó az a mód is, ahogyan a Nobel-díjas elméleti fizikus, Albert Einstein igyekezett elsimítani a tudomány és a vallás közti szembenállást. Úgy gondolta, a tudomány azzal foglalkozik, ami „van”, a vallás pedig azzal, aminek „lennie kellene”. Szerinte a tudomány az arra való évszázados törekvés, hogy leírjuk, illetve szisztematikus gondolkodás segítségével összekapcsoljuk a világ jelenségeit, gyakorlatilag rekonstruáljuk a létezést. A vallás tárgykörébe ezzel szemben az egyéni és közösségi élet eszményei tartoznak, azok az értékek, amelyek alapján élni kellene. Ez a kategorizáció abból a felismerésből fakad, hogy attól még, hogy ismerjük a világot, nem feltétlenül tudjuk, milyennek kellene lennie. 

Gyakori gondolkodási hiba például a következő. Emberek tudják, hogy a szex a szaporodást szolgálja, ezért automatikusan elítélik a házasságon kívüli, az azonos nemű emberek közötti, vagy a behatolással nem járó aktusokat. Bár az az állítás, hogy a szex a szaporodást szolgálja, technikailag helyes, nem zárja ki, hogy a szex ne szolgálhatna más célokat is, az intimitást, vagy az örömszerzést. Azt látjuk tehát, hogy az „így van”-ból elhamarkodott következtetés történik az „így kellene lennie”-re.

Ehhez hasonlóan, attól még, hogy valami gyakran előfordul, nem biztos, hogy kívánatos is. Az emberek mindig is loptak, csaltak, háborúztak, de ezek a viselkedések akkor sem válnak helyessé. 

Abban viszont ma is érvényes az einsteini megközelítés, hogy a tudománynak nem terepe az erkölcs, a tudósok igyekeznek értéksemlegesek maradni. Amikor például egy kórokozót vizsgálnak, kíváncsisággal fordulnak felé, nem felfokozott indulatokkal. Ugyanakkor az, hogy a tudomány ne mondjon semmit arról, milyennek kellene lennie a világnak, talán az elméleti fizikában megvalósítható, de, mondjuk, a pszichológiában aligha. A legtöbb lélektani kutatást igenis azért végzik, hogy a megszerzett tudásnak legyen gyakorlati haszna: egészségesebbé, kiegyensúlyozottabbá, boldogabbá tegye az embereket, békésebbé, egyenlőbbé, biztonságosabbá a társadalmakat. Aki a tudományos semlegesség és az apolitikusság leplébe burkolózik, valójában felelősséget hárít, és a fennálló rendszert erősíti, azaz végtére is politikát folytat.

Halászni a zavarosban

A tudománynak persze nemcsak a vallástól kellene tudni megkülönböztetnie magát, hanem az áltudománytól is. Ez napjainkban, amikor az internetet elárasztják az összeesküvés-elméletek és az álhírek, különösen aktuális kérdés. A Princeton tudománytörténésze, Michael Gordin veti fel nagyszerű esszéjében, mennyire tévedünk, amikor azt hisszük, szakadék tátong a tudomány és az áltudomány között. Nem ellentétekről van szó, hanem arról, hogy a tudomány szükségszerűen árnyékot vet, és ebben az árnyékban virágzik az áltudomány.

Úgy is mondhatnánk, ha van egy központi mag, annak van pereme is: ez az a hely, ahol a félrevezető és a veszélyes ötletek születnek, de ez az a hely is, ahonnan izgalmas és újszerű perspektívák bukkanhatnak fel. 

Minél nagyobb a fény, annál élesebb körülötte az árnyék. Gordin szerint a peremdoktrínák népszerűsége mindig akkor növekszik meg, amikor a tudomány presztízse is magas. Minél vonzóbb a tudomány, annál több, unortodox eszmékkel bíró ember sereglik a területre. Így volt ez az 1820-as években, amikor elterjedt a koponyadudorokat vizsgáló frenológia, de gondolhatunk az 1870-es évek spiritualizmusára (asztalkopogtatás, szeánszok), vagy ahogyan az 1950-es évektől teret nyert az ufológia. Jöttek a horoszkópok, a különböző gyógyászati eljárások, az oltástagadás, és talán a legújabb, a klímaválság totális megkérdőjelezése.

Gordin azt javasolja, fel kéne adnunk azt a nézetet, amely szerint az áltudomány egyetlen dolog lenne. A fogalom egységes meghatározását jóformán lehetetlen megfogalmazni. Érdemes lenne inkább peremtudományokról beszélni, amelyeket több demarkációs vonal választ el a tudománytól. Ha így járunk el, jobban megérthetjük az áltudományok természetét, és nagyobb sikerrel kezelhetjük őket.

A peremtudományok felosztása

Gordin szerint az első csoportot az úgynevezett vesztigiális (használaton kívüli) tanok jelentik. Idetartoznak azok a gondolatrendszerek, amelyeket korábban tudománynak tekintettek, a hivatásos tudósok viszont idővel eltávolodtak tőle, és ki is zárták a képviselőiket. Ilyen például az asztronómia és az alkímia, amelyből a reneszánsz végére kialakult az asztrológia és a kémia. Vagy az eugenika, amely magába tömörítette az első genetikusokat, és amelyet később többször felhasználtak a fajelméletek igazolására.

A mára meghaladottnak minősülő elméleteknek továbbra is vannak követőik, gondoljunk csak a horoszkópok népszerűségére, vagy a laposföld-hívőkre.

Gordin szerint a második perem az ideológiák terepén helyezkedik el. Mindig gyanús, amikor egy elmélet célja a tudomány és az ideológia összehangolása. Sajnos szép számmal juthatnak eszünkbe példák a hitleri tanoktól kezdve a sztálini doktrínákon át azokig a nézetekig, amelyek a szabadpiac működésére hivatkozva ellenzik a klímatudatosabb életmód kialakítását, vagy a dohányipar állami szabályozását.

Az ideológiai határvonalakon kívül létezik egy harmadik, mentalista perem is, amely az elme állítólagosan fel nem ismert, vagy alulértékelt erőire összpontosít. Idesorolható például a mesmerizmus, amelyet egy német orvosról, Franz A. Mesmerről neveztek el: egy olyan 18. századi gyógykezelésről van szó, amely az élő szervezet mágneses kisugárzásának téves elméletén alapult. De mondhatnánk a pszichoanalízist is, amelyet sokan egy szép, és a gyakorlati munkában meglehetősen hasznos szimbólumrendszernek tartanak, de nem gondolják róla, hogy tudományosan tesztelhető állításokat tartalmazna a tudattalan működéséről. 

Végül Gordin meghatározza a negyedik demarkációs vonalat, a viták peremét. Ezek potenciálisan úttörő munkák, amelyeket kétkedve fogad a tudományos közösség. A vita aztán vagy igazolja a radikális javaslatot, ami az adott tudományterület gyökeres változásaihoz vezet, vagy elutasítják az állítást, és mindazok, akik kitartanak a teória mellett, marginalizálódnak. Egy új ötlet elfogadása azon is múlik, mennyire inspiráló, milyen könnyen tud beépülni a kutatási célokba, módszerekbe, vezet-e új felfedezésekhez, befolyásolja-e a már meglévő modelleket.

Kételkedem, tehát vagyok

„A világtörténelem során még soha senki nem azonosította magát áltudósnak. Nincs olyan ember, aki reggel felkel, és azt gondolná magában, most bemegyek az állaboratóriumomba, és elvégzek néhány álkísérletet, hogy áltényekkel igazoljam az álelméleteimet” – írja Gordin arra utalva, hogy az emberek hajlamosak simán csak tudósként tekinteni magukra akkor is, ha épp áltudományt művelnek. Sőt minél biztosabb a dolgában valaki, annál távolabb sodródik a tudománytól, mert a tudományos hozzáállás szerves része a kritikai gondolkodás. A már említett Lakatos Imre ezt így fogalmazta meg:

„Ha egy hiedelem erőssége a tudás ismertetőjegyei közé tartozna, akkor a démonokról, az angyalokról, az ördögökről, valamint a mennyről és a pokolról szóló meséket is a tudás kategóriájába kellene sorolnunk. […]

Valójában a tudományos magatartás jellemzője éppen a szkepticizmus még a legbecsesebb elméletekkel szemben is. Az elmélet melletti vak elkötelezettség nem intellektuális erény, hanem intellektuális bűn.”

Ha tehát valaki túlságosan biztos a dolgában, és nem kalkulál a hiba lehetőségével, gyanakodj, hogy nem tudós az illető. Ettől függetlenül az áltudományok követőit nem megvetni kellene, hanem meghallani azt a kritikát, amelyet a sikereik üzennek a fősodornak. Mert általában arról van szó, hogy a tudomány nem elég emberközpontú, megközelíthető, barátságos, vagy érthető, az alternatív tanok viszont igen. Annyi mindenben hiszünk, miért ne hinnénk a párbeszédben is? 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Tara Moore