Nádudvari Péter: Minden kilométeren ott leszek veled

–

Miután eldöntöttem, hogy harcba szállok Szofiért, felhívtam az édesanyját, hogy a lehető legrészletesebben megismerjem a kislány történetét. A beszélgetésünk elején kiderült, hogy már találkoztam korábban Szofival: 2018. május végén a debreceni gyermekklinika hemato-onkológiai osztályán adtam egy gyereknapi koncertet, és ő volt az a tüneményes kislány, aki egy plüssmacit szorongatva, édesanyja ölében ülve hallgatta az előadásomat.

Szofi akkor éppen a leukémia ellen küzdött. Az édesanya elmondta, hogy a kislány szervezetét megviselték a hosszan tartó, erős kezelések, komplikációk is felléptek, de egy idő után úgy tűnt, csak egy múló rémálom lesz ez a gyötrelmes időszak.

Szofi elkezdhette az iskolát, táncolt, zongorázott, majd hegedült – úgy élt, mint az egészséges társai.

Idén januárban azonban újra baljós jelek mutatkoztak: a kislánynak fájt a feje, hányt, tudatkiesése is volt, később pedig nem mozgott megfelelően a szája, majd az egyik karja sem. Az MR-vizsgálat után a család megkapta a lesújtó diagnózist: azután, hogy Szofi legyőzte a leukémiát, most az agydaganat ellen kell harcba szállnia.

A tumor nagy részét műtéti úton eltávolították, majd a kislány sugárterápiát és daganatellenes gyógyszert kapott, de további kezelésére Magyarországon nem volt lehetőség. Az édesanya külföldi lehetőségek után kutatott, és végül egy németországi magánklinikára esett a választása, ahol a hő-, vírus- és immunterápia dendritikus sejtterápiával kiegészülve adhat reményt a kislány gyógyulására.

Versenyfutás az idővel

A kezeléssorozat azonban sok millió forintba kerül. A korábbi gyűjtéseknek hála az első néhány alkalomra el tudott utazni Szofi, de a folytatásra már nem volt meg a fedezet. Az édesanya a beszélgetésünk végén hangsúlyozta, hogy versenyt futnak az idővel, hiszen novemberben vár rájuk a dendritikus sejtterápia első része, és a kislánynak néhány hét múlva részt kellene vennie a második kúrán is – aminek a költsége meghaladja a tízmillió forintot.

Miközben hallgattam az édesanya megrázó szavait, egyszerre éreztem szomorúságot és dühöt. Hogy lehet az élet ennyire kegyetlen egy kislánnyal, hogy miután elhiteti vele: legyőzte az útjába kerülő „szörnyeteget”, és végre gondtalan gyerekként élhet, újra következnek a gyötrelmes kezelések?

Miért kell egy szülőnek nap mint nap abban a tudatban kelnie, hogy fogy az idő, és ha nem gyűlik össze a pénz, a gyereke esélyei a gyógyulásra jelentősen csökkennek? Milyen világ az, amelyben egy gyerek egészsége és élete a pénzen, ráadásul súlyos milliókon múlik? Ezek a kérdések zakatoltak a fejemben.

Miután megígértem az édesanyának, hogy hamarosan adománygyűjtő futókampányba kezdek Szofi gyógyulásáért, és mindent elkövetek, hogy a lehető legnagyobb összeget előteremtsem, hosszú percekig csak néztem magam elé. Majd miután kezdetét vette az esti rutin (én aznap vacsorát főztem), továbbra is Szofi körül forogtak a gondolataim. Megtört és szomorú voltam: mindössze másfél hónap alatt kellene összegyűlnie legalább tízmillió forintnak, hogy a kislány kijuthasson a kezelés második részére.

Tudtam, hogy Szofinak más forrásból is gyűjtenek, és azzal is tisztában voltam, hogy az én futásomnak köszönhetően is összejöhet több millió forintnyi adomány – de az idő rövidsége ijesztő volt. Egy idő után viszont arra gondoltam: számtalanszor bebizonyosodott már, hogy a legkilátástalanabb helyzetből is ki lehet kerülni győztesen – ha észrevesszük, majd követjük azt a reménysugarat, ami az alagút végén pislákol. Feltettem magamnak a kérdést: miért ne lehetne az én akcióm is reménysugár a kis Szofi gyógyulásához?

A Hősök teréről a Hősök terére

A szomorúságot tehát felváltotta a tettrekészség: ki kellett találnom egy olyan útvonalat a futáshoz, amely egyrészt a legjobban jelképezi Szofi küzdelmét, másrészt sokak figyelmét felhívhatja az ügyre. Gyorsan jött az ötlet: a kislány, nem vitás, egy hős. Egy halálos kórt már legyőzött, és most a másodikkal is hihetetlen akaraterővel száll szembe.

Méltó lenne hozzá, ha budapesti Hősök terén lenne a rajt vagy a cél, gondoltam, és azt is kiderítettem, hogy a kislány lakóhelyén, Nyíregyházán is van egy Hősök tere, arra gondoltam, oda is jó lenne elfutni.

Megosztottam az elképzelésemet a családommal és néhány barátommal, majd tovább gondolkodtam, és ki is alakultak a kezdeményezéseim részletei. A kampány nyitófutásán lakóhelyemről, Debrecenből Nyíregyházára futok el 49 kilométert megtéve, november végén pedig a budapesti Hősök teréről a nyíregyházi Hősök terére – összesen 245 kilométert lefutva, négy egymást követő szakaszban, napi 60 kilométer körüli etapokat teljesítve. Emellett pedig 205 edzéskilométert is áruba bocsátok, összesen tehát 500 kilométert lehet „megvásárolni” tőlem Szofika gyógyulásáért, amelyek egységára tízezer forint, így jött ki az ötmillió forintos adománygyűjtési cél. Tudtam, hogy nagy fába vágom a fejszémet, de az említett néhány barát – akik filmet készítenek a kezdeményezésről és a sajtókommunikációban is segítenek –, valamint a családom is a támogatásáról biztosított, így bátran álltam bele a „küldetésbe”. 

Mivel néhány hét alatt kellett előteremtenem ezt az összeget, a cél az volt, hogy rövid időn belül a lehető legtöbben szerezzenek tudomást a vállalásomról. Maximális fordulatszámon pörgettem a kommunikációs gépezetet: posztoltam a közösségi médiában, rengeteg e-mailt írtam, kerestem a kapcsolatot a sajtóval. És természetesen sokat edzettem. Volt, hogy heti 100 kilométert futottam, és tudatosan készültem arra is, hogy a november végi négynapos futáson a táv mellett a hideggel is meg kell majd küzdenem: reggelente – amikor fagypont körüli volt a hőmérséklet – rendszeresen befutottam a munkahelyemre.

A legfontosabb edzésem pedig az említett Debrecen–Nyíregyháza ultramaraton 49 kilométere volt, amelynek végén – hat év után – újra megláttam Szofit, aki egy saját készítésű rajzzal várt. Soha nem érzékenyültem el egyetlen befutóm után sem, de akkor megeredtek a könnyeim.

Az edzéskilométerek mellett az adomány is gyűlt: két hét után már egymillió, három hét után pedig kétmillió forinton állt a számláló. A kezdeményezésem iránti médiafigyelem pedig nagyobb lett a vártnál: egyre több lap írt az akcióról, és rádió-, valamint tévéinterjúkat is adtam. Igyekeztem minden lehetőséget megragadni, hogy a kezdeményezés hírét vigyem, hiszen vészesen fogyott az idő. „Elkezdődött a versenyfutás a kis Szofi életéért, nincs mire várni” – írtam és mondtam számtalan alkalommal.

A kislány édesanyja egyszer aggódva mondta nekem: „Jaj, Peti, úgy félek, hogy nem lesz meg a pénz a második kezelésre”, én viszont egyre inkább úgy éreztem, hogy nemhogy összegyűlhet az adománygyűjtési célomnak megjelölt ötmillió forint, hanem túl is szárnyalható. És a többi kezdeményezésből befolyt összegekkel együtt meg lesz a fedezet a kezelés folytatására. 

„Minden kilométeren ott leszek veled”

Abban is reménykedtem, hogy a négynapos futásom alatt is sok adomány érkezik majd. A nagy kaland végül november 24-én vette kezdetét, egy fagyos vasárnap reggel.

Néhány interjút, valamint a bemelegítést követően nem sokkal 8 óra után indultam útnak a budapesti Hősök teréről. Nem volt könnyű az első szakasz: végig jeges szél fújt, sok emelkedővel kellett megküzdenem, viszont végig jó erőben voltam, köszönhetően Szofi üzenetének is: „Köszönöm, hogy futsz értem. Szeretnék neked erőt adni, lélekben ott leszek veled minden kilométeren” – írta a kislány a rajt előtt. Éreztem is a tőle kapott energiát, gond nélkül sikerült teljesítenem a 67 kilométert Budapest és Hort között.

Másnap sokkal szebb időben futottam: néhány fokkal melegebb volt a hőmérséklet és a nap is kisütött – úgy éreztem, mintha végig mosolygott volna rám Szofi. Az aznapra tervezett 64 kilométert is úgy futottam le Hort és Szihalom között, hogy közben nem voltak mélypontjaim. A harmadik napra 55,5 kilométer jutott, az idő újra zord lett, de ez sem akadályozott meg abban, hogy elfussak Szihalomtól Tiszaújvárosba. A negyedik, zárószakasz elején pedig fantasztikus hírt kaptam: „Peti, már több mint hétmillió forint folyt be, felemeljük tízmillióra az adománygyűjtési célt?” – írták a Kosztyu Ádám Emlékére Alapítványtól, amelynek a gyűjtéséhez csatlakoztam.

„Persze, legyen tízmillió, úgysem tudni még, hogy a jövőben milyen kezelések várnak Szofira, és azok mennyibe fognak kerülni, gyűljön csak a pénz” – válaszoltam, miközben a szakasz első kilométereit teljesítettem. Szárnyakat kaptam ettől a hírtől: a fáradtság ellenére úgy éreztem, a világ végéig is el tudnék futni.

És később is kaptam az erőt. Az országúton többen megálltak előttem, majd kiszóltak az autójuk ablakán: „Nagy hajrá, kitartás, utalni fogok Szofi gyógykezelésére.”

A célba érkezés előtt egy órával pedig váratlanul felhívott az egyik rég nem látott egyetemi jóbarátom: „Peti, mit szólnál hozzá, ha egy kisiskolás csapattal tennéd meg az utolsó pár száz métert?” „Hát ez csodálatos, soha nem éreztem még magam ennyire megtisztelve” – válaszoltam meghatottan.

És ugyanez a jóbarát bulihangulatot varázsolt az utolsó néhány kilométerre, amikor az autójával Nyíregyháza több pontján felbukkanva hangos dudaszóval biztatott. 

Az aznapi 58,5 kilométer végén aztán felbukkant a Szent Miklós Görögkatolikus Általános Iskola több mint 100 tanulója, akik először lepacsiztak velem, majd együtt futottunk be a célba. A nyíregyházi Hősök terén Szofi a karomba rohant, majd az édesanyja is megölelt. Az egész tér hangosan skandálta: „Szép volt, Peti! Hajrá, Szofi!” Megindító pillanatok voltak. Amikor pedig a gyerekek búcsúzóul egy énekkel kértek égi áldást a Szofiért való gyűjtésemre, úgy éreztem, az említett kis reménysugár már világító fáklyaként mutatja az utat a kislány gyógyulása felé.

Nádudvari Péter