Ahelyett, hogy megtanítanák nekünk, kinevelik belőlünk a könnyeket

„Ma este, lelkem, ülj mellém az ágyra,
s sirass meg engem, mint régi jót,
amelyről kétes: volt-e, vagy sosem volt,
mint nap az álmot, partok a folyót.”

Megsiratni valamit. Elsiratni. Kisírni magad. Elsírni a bánatod. Elsírni magad. Sejtjük valahogy, mennyiféle okból, módon és intenzitással sírunk (vagy épp sírnánk, de nem megy), mégis azt tapasztalom, hogy a legritkább esetben van arra felkészülve a társadalom, ha valaki nyilvánosan sírva fakad.

Fakad – ez is milyen szép, nem? Fakad, mint a rügy, visszatarthatatlanul, a természet törvényei szerint. Még az elnevezésében is ott van, hogy a sírás alapvető természete volna, hogy az ember ne akarja visszatartani, ehhez képest mi mást sem csinálunk, csak mindenféle eszement indokokkal ki akarjuk nevelni a gyerekeinkből a sírást. 

A fiúk nem sírnak. Ne sírj, katonadolog. Túl nagy vagy már a síráshoz. Nem érdemli meg, hogy könnyet ejts miatta. Síró-picsogó, óvodába nem való. Szinte hallom, ahogy a többi óvodás – aki nyilván nem magától találta ki, hogy sírni szégyenteljes dolog – kórusban gúnyolja azt, akinél eltört a mécses a csoportszobában. Megtanítjuk társadalmilag a gyerekeinknek, hogy tessék csak megalázni azt, aki nyilvánosan sírni mer. 

Mert gyenge. Mert hisztis. Mert idegesítő. Mert gyerekes. Mit tudom én már, hányféle vád ért életem során emiatt. A kedvencem egy régi-régi főnököm, aki, miután perceken át kiabált velem minősíthetetlen hangnemben (bevett szokása volt), szabályosan pánikba esett a könnyeimtől, és azt mondta:

ne akarjam már őt manipulálni, hát én minden apróságon elsírom magam. Mintha az volna a probléma, hogy vannak érzelmeim – nem pedig az, hogy ő vezető létére képtelen képtelen kezelni őket.

Hányféle könny létezik?

A nagyszüleim halála után hosszú időre elapadtak a könnyeim. Mintha kisírtam volna mindenem, és nem maradt volna belőlem semmi más, csak a gyász és a hiány. Aztán valami egészen váratlan és banális helyzetben megeredtek újra a könnyeim, és végre kiereszthettem volna magamból a fájdalom maradékát. Általában dühömben szoktam sírni, ha, mondjuk, úgy érzem, egy igazságtalan helyzetben tehetetlen vagyok, esetleg valami nem sikerül, hiába próbálom nagyon – vagy valamifajta szomorú meghatottságtól, amit egy kedves szó vagy egy cuki videó is kiválthat. Jó kis szélsőségek, mi? 

Puszinak, a kutyámnak egy régi, és a szaporítótelepen teljesen elhanyagolt szembetegsége miatt alig van könnytermelése, emiatt folyamatosan csepegtetni kell a szemébe, hogy ne sérüljön a szaruhártyája. Egy ideig poénkodtunk is vele, hogy ugyanazt a műkönnyet használja, mint Nagymamám – nem árulom el inkább, melyikük tűri fegyelmezettebben, hogy cseppentek a szemébe…

A tudomány jelenlegi állása szerint funkcióját tekintve háromféle könny létezik.

Vannak

• reflexkönnyek (amelyek külső inger hatására, például hagymapucoláskor keletkeznek, vagy amikor a szél a szemünkbe fújja a port; céljuk, hogy megtisztítsák a szem felületét);
• úgynevezett bazális könnyek (ezeket folyamatosan termeli a szervezetünk, hogy védjék és táplálják a szemgolyóink felszínét, valamint kiegyenlítsék annak egyenetlenségeit; a benne található fehérjék pedig a fertőzésekkel szemben védenek;) és
• az érzelmi reakció nyomán termelődő könnyek – azaz a sírás folyamata (ezeknek a könnyeknek más az összetételük, mint az előzőeké, fájdalomcsillapító és hangulatjavító hatásuk is van!).

És hogy ez utóbbiak milyen sokféle okból tudnak termelődni ­– vagy milyen sokféle ok ellenére sem, arról lenyűgöző körképet kaptam a minap.

És te mikor sírtál utoljára?

Az Instagram-oldalamon néha társasozni szoktunk. Megosztok egy feladványt a családi Imagine-játszmából, és megnézzük, hányan találják ki, amin mi vérre menő küzdelmet vívtunk odahaza. Vagy húzok egy Körvonal-kártyát, és az azon szereplő kérdésre gyűjtöm be a válaszokat a követőimtől. Meg persze én is megírom a magamét.

Egy ilyen Körvonal-kérdés fordult át nemrégiben egy olyan megejtően őszinte beszélgetésbe többtucatnyi ember között, hogy abból még azok is sok mindent hazavihettek gondolatban, akik nem vettek részt benne, csak véletlenül botlottak bele a sztorimban. 

A kérdés megosztásával együtt leírtam, hogy

épp néhány órával korábban sírtam utoljára, amikor egy másik kártya (nevezetesen egy tarot-lap) rátapintott valami mélységes mély fájdalmamra, amiről azt hittem, már túl vagyok rajta. 

Hogy ez az én keresetlen őszinteségem indított-e el valamit a lelkekben, vagy egyszerűen csak ennyire jólesett sokaknak erről beszélni, nem tudom, de záporozni kezdtek a válaszok.

Mindenfélék. Nézzétek:

Tragédiák két mondatban.

Apró és felfoghatatlanul nagy boldog események. Hormonok. Viták. Kibékülések. Kimerültség. 

Amikor játszunk, a válaszokat anonim módon szoktam megosztani, az azonban, aki ír a kérdésmatricába, tudja, hogy látom a nevét, arcát, és mellette látom a történetét. Ez talán a legszebb ebben az egészben: hogy megtisztelnek valami nagyon intimmel cserébe azért, hogy én is adok magamból, a lelkemből valamit a közösségi médiában.

Az jutott eszembe, ahogy posztoltam a válaszokat, hogy vajon nem ilyeneket kellene-e „játszanunk” inkább a gyerekeinkkel. Őszintén beszéltetni őket és beszélni előttük arról, hogy például mikor sírtunk utoljára. Hogy tudják: sírni nemhogy nem szégyen, de egyenesen szükséges is néha. Természetszerű, mint a rügyfakadás.

Azt pedig már egy olyan követőm írta, aki nem vett részt a játékban, hogy hálásan köszöni ezt a kérdezz-feleleket, mert soha ennyire nem érezte még át, mit jelent, hogy nem tudhatjuk, mi zajlik a másik lelkében. 

„Ne sajnáld hát siratni ezt a percet,
most, görcsösen, mert egy és illanó:
kezem a párnán, kint lilák az árnyak
és barackvirág-illatú a hó.”

Nemes Nagy Ágnes: A test beszéde a lélekhez (részletek)

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / yamasan

Csepelyi Adrienn