A legjobb barát mítosza az óvodától kísér(t) minket

–

Kevés dologtól fél annyira az ember, mint az elszigeteltségtől. Félelme pedig nem alaptalan, akkor sem, ha rendszerint sokan vannak körülötte.

Miközben fajunk sikerét, fennmaradását a kommunikáció biztosította, az a képesség, hogy össze tudunk dolgozni közös ügyek érdekében, előfordul, hogy rémisztően magányosnak érezzük magunkat, és bele kell törődnünk, hogy hiába vesznek minket körül odaadó segítők, bizonyos pillanatokban mégis magunkra maradunk. Tudjuk ezt, mégis szeretnénk valahogy bebiztosítani magunkat, hinni benne, hogy a nehéz percekben lesz, aki legalább fogja a kezünket, ha terheinket átvenni nem is tudja.

A stressz ellen bizonyítottan véd minket a tudat, hogy lenne kit felhívni a bajban

Igen, elégséges védőfaktor már a „lenne kit” is, ami talán csak illúzió, talán nem az, tulajdonképpen mindegy is a hatás szempontjából. Ezt Albert Fruzsina szociológustól tudom, aki a Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézetében kutatóprofesszor. Ő azt mondja, a célzott kutatásokból az derül ki, hogy „a társas támogatás lehetőségébe vetett hit és bizalom erősebb mentálhigiénés védelmet jelent, mint a támogatás konkrét ténye, és a tényleges támogató kapcsolatok száma. Ez azt jelenti, hogy önmagában a képzet erősebb védőfaktort jelent, mint maga a megvalósult támogatás.”

Ezek szerint a legjobb barát emlegetése, létének tudatosítása valójában egy biztonságérzetünket szolgáló varázsige drámákkal teli életünkben?

Arról is beszél a professzor az idézett interjúban, hogy a barátságnak nagyon fontos szerepe van a mentális-pszichés jóllétet illetően, hiszen a jó barát lelki támaszt nyújt, hozzájárul az énkép kialakulásához, és a fizikai egészség védelmében is szerepe van.

Az embernek tehát egyértelműen szüksége van barátokra.

De szüksége van legjobb barátra is?

Olyanra, aki deklaráltan mindenki felett áll?

Talán induljunk ki onnan, hogy a „legjobb barát” a modern kor terméke. Akárcsak a szerelmi házasság. 

(A baráttól is valami hasonlót várunk ma, mint a házastárstól: tartson ki mellettünk valamennyi minőségében jól teljesítve és hűségesen évtizedeken át. És mélyen lesújt minket, ha valaki menet közben lecsatlakozik. Vagy mi válunk meg tőle valamely csalódás okán. Igen, hajlamosak vagyunk azt gondolni, minél hosszabb egy kapcsolat, annál tartalmasabb. Holott könnyen előfordulhat, egy tiszavirág-életű szerelem vagy barátság egy életre nyomot hagy bennünk és sorsfordító jelentőségű. Szerintem valamennyien tudjuk ezt, mégis rózsaszín színezetet kap automatikusan egy történet, ha meghalljuk, évtizedeket ölel fel. Pedig fogalmunk sincs, hogy szerencsére vagy sajnos.)     

Ha régi szövegeket olvasunk, nem találunk benne legjobb barátokat, inkább csak „kebelbarátnőket”, „szívbéli, drága barátokat”.

De álljunk itt meg egy pillanatra!

Ma már magától értendő, hogy nekünk, nőknek is lehetnek barátaink. Holott egészen a közelmúltig inkább csak a férfiaknak voltak barátaik, hiszen ahhoz, hogy barátkozhass, függetlenségre van szükséged, arra, hogy szabadon ismerkedhess, és megválogathasd, kivel töltöd szívesen a szabadidődet. Efféle szabadságban a nőknek nem igazán volt része régebben.

Minél konzervatívabb egy társadalom, a nők annál kevésbé szakadnak el a családi élet színtereitől, és kapcsolatrendszerüket annál jellemzőbben csak a rokonaik alkotják.  

Az ipari fejlődés, az urbanizáció és a nők egyenjogúságért vívott küzdelmének köszönhetően egyre több nő kezdett dolgozni a nyugati társadalmakban, tanulni, az otthoni életen kívül más fórumokon is kapcsolatokat ápolni. A „sisterhood”, azaz az egymást támogató, vállvetve harcoló nők barátsága a feminizmusnak fontos fegyvere.

Érdemes arról is szót ejteni, hogy ha tompultak is az éles különbségek, még ma is megfigyelhető különbség a nők és férfiak barátságértelmezése között. A nőknek a barátságban a legfontosabb tényező általában az intimitás (a támogatás és a bizalom), a férfiak esetében hagyományosan a közös tevékenységek állnak a középpontban.

Mitől lesz valakiből legjobb barát?

Kezdjük azzal, hogy bár a reklámok, a sorozatok és az ajándékboltok bögréi mást üzennek, a legtöbb embernek nincs legjobb barátja.

Hanem barátai vannak, átlagosan három-négy. (Fiataloknak általában több, idősebbeknek kevesebb.) Mégis, miként a nagy ő mítosza, úgy a legjobb baráté is él bennünk. És rosszul érezhetjük magunkat, ha nem tudjuk megmondani, melyik barátunk a legfontosabb számunkra vagy nem tudunk felmutatni senkit, aki minket preferál. (Holott ez teljesen rendben van, ahogyan az is, ha valakik kölcsönösen és kizárólagosan ragaszkodnak egymáshoz.) 

Kimondani, hogy „te vagy a legjobb barátom”, hasonló gesztus, mint mikor bejelentjük valakinek: szerelmes vagyok beléd. Vagy: járunk. Egyéb hasonlóságok is vannak a legjobb barát kijelölése és a romantikus párválasztás közt. Bizonyára mindenkinek jólesik hallani, hogy valaki unikálisként emlegeti őt, ám féltékenységet is szülhet: ha jobban belegondolunk, bántó lehet mindazoknak, akik bár szintén barátok, de csak „futottak még” kategóriásnak érzik magukat „a legjobb” árnyékában.

Talán nem bántana minket, ha egy barátunk, akit igen közel érzünk magunkhoz, ha nem a legközelebb, folyton legjobb barátként hivatkozna egy harmadik személyre? Ugye, hogy nem csak az oviban sértő ez?  

Miért szeretünk mi, emberek annyira párban gondolkodni?

Miért érezzük úgy, hogy a szerelem és a barátság is akkor igazi, ha monogám?

Sebastian Ocklenburg agykutató idéz a Psychology Today oldalán található írásában egy kutatást, amely rávilágít: az emberek leginkább ketten – azaz párban szeretnek lenni. (Erről ITT írtam bővebben.) Ha válogathattak a résztvevők (négyezren voltak), kikkel menjenek moziba, vacsorázni, sportolni, kikkel dolgoznának együtt egy feladaton, vagy kikkel csevegnének szívesen, jobbára egy embert neveztek meg, nem pedig többet. A válaszok kétharmada egyetlen név volt. (Férfiak gyakrabban neveztek meg több személyt, mint a nők.)   

Ocklenburg azt írja, azért szeretünk inkább ketten lenni, mintsem többen, mert így kölcsönösen védelmet biztosítunk egymásnak a közösségben. Aztán párban lenni azt is jelenti, csak egymásra figyelünk. Nem kell osztozni másokkal, könnyebb kontroll alatt tartani a helyzetet, komfortosabb így nekünk, hisz kevesebb energiabefektetést kíván a kommunikáció, mint mikor sokan vagyunk.

Ha meg kell győznünk a társunkat valamiről, két ember egyszerűbben jut közös nevezőre, mint több. Bármilyen alkotási folyamatban ideális résztvevőszám a kettő, összedolgoznak, kiegészítik egymást. Igaz ez akkor is, amikor családalapításról van szó vagy gyereknevelésről. A hármas barátságok (sőt szerelmek) veszte sokszor az, hogy egyvalaki kiszorul, a másik kettő tömörül frakcióba bizonyos kérdésekben.      

Elvárjuk-e az exkluzivitást egy barátságban?

Nagyon úgy tűnik, hogy igen.

Emlékszem mindenféle drámákra iskolás koromból. A fájdalomra, amikor az „öribarim” elkezdett másfelé járni haza, nem arra, amerre addig együtt jártunk, hanem egy új, vágyott barátnő lakhelye felé kerülve. Számtalan csalódott arcot, könnyes tekintetet láttam, mikor valakit az addig „párja” (értsd: haverja, akivel mindig párban volt a suliban) cserben hagyta.

És nemcsak a gyerekek tudnak szenvedni efféle szituációkban, hanem mi, felnőttek is, amikor távolodni érezzük az addigi legkedvesebb cimborát. Vagy miközben mi mindig őt soroljuk az első helyre, nála esetleg csak bizonyos funkciókban van prioritásunk. Például színházba minket hív először, ha van egy szabad jegye, de utazni egy másik baráttal utazik inkább.      

Sokan a barátjuktól, akárcsak a szerelmüktől, mindenben elsődlegességet várnak. Mások felismerik, hogy egy párkapcsolatban sem kaphatunk meg mindent egy embertől, azaz nem lehet a társ minden helyzetben társ, nem tudja kielégíteni minden szükségletünket, nem osztozhatunk minden passzióban, és teljesen oké, ha tőle függetlenül, másokkal is jól tudjuk magunkat érezni, nem kell mindenáron bevonni (bekényszeríteni) minden tevékenységünkbe. Vannak, akik odáig mennek, hogy a szerelemben is elengedik a monogámia elvárását.

A barátságokról is sokféleképpen gondolkodhatunk. Mint már mondtuk, az emberek többségének eleve nem egy, hanem több közeli barátja van. Ennek ellenére vannak, akik rosszul érzik magukat amiatt, hogy nem tudnak megnevezni egyetlen személyt, akivel kölcsönösen azt vallják, legjobb barátok.

A gyakorikérdések.hu-n például efféle kérdéseket találni:

„Én vagyok az egyetlen, akinek nincs legjobb barátja/barátnője?”

„Mikor megismerkedtél a mostani legjobb barátnőddel, még más volt a legjobb barátnője, vagy nem volt neki? És neked?”

„Annyira szeretnék a legjobb barátnője lenni, de nem tudom, mit tehetnék? Adjam fel, igaz?”

„Mit csináljak, ha a legjobb barátnőmnek nem én vagyok a legjobb barátnője?”

„Hogyan legyek a legjobb barátnője?”

„Honnan tudod, hogy te vagy a legjobb barátnője?”

Egészen hasonló problémák, mint amiket párkapcsolatok esetén szoktak felvetni az emberek.

Bennünk van tehát a vágy valamiféle ideális, páros összetartozásra ezen a területen is, és ha nincs részünk benne, akkor lehet, magunkban keressük a hibát. Pedig, ha el tudunk szakadni a regényes elképzelésektől, rájöhetünk, hogy ha úgynevezett legjobb barátot nem is tudunk felmutatni, nagyon értékes emberi szövetségekkel rendelkezünk, amelyekből részleteiben kinyerhető mindaz, sőt talán több is, mint egyetlen, kizárólagosságon alapuló kapcsolatból, amely egyébként nem csak előnyökkel járhat, hanem bizony erős korlátokkal is.   

Mit gondoltok erről? Nektek van legjobb barátotok?

Források: theatlantic.com, wmn.hu, semmelweis.hu, psychologytoday.com

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Guido Mieth

Kurucz Adrienn