Az elkövetők arca öt évvel a metoo után, főműsoridőben

„Öt éve indult a metoo-kampány, az áldozatoknak lett hangjuk, az elkövetőknek lett arcuk. Néhány, különböző súlyú és következményű ügy nálunk is feltűnést keltett ugyan, de kétséges, végül mire jutott vele a társadalom. Akiknek a neve viszont szóba került, ők kétségkívül megbélyegzettek lettek. Egy közülük bátran áll a nyilvánosság elé, kétségkívül kockázatot vállalva. Ő a ma esti vendégem…”  (Részlet az ATV és Rónai Egon Húzós című műsorának 2022. november 18-i adásából)

Nézem az interjút, és arra gondolok, hogy ennek a bevezetőnek minden része milyen… érdekes. Tényleg az történt, hogy a szexuális zaklatás áldozatainak lett hangjuk, és az elkövetőknek arcuk? A metoo-mozgalom vajon csak feltűnést keltett, vagy lett bármilyen más eredménye is? Vajon hányan azonosítják a metoo-t a megbélyegzéssel? És a „bátor kiállás” és a „kockázatvállalás” miként lehet érvényes a zaklatás és bántalmazás témájában arra, aki maga is elismeri, hogy átlépett határokat?

Szeretném rögtön az elején leszögezni, hogy semmilyen megszégyenítéssel nem értek egyet. Kiállok amellett, hogy a tabusítás (akármit érint; egy személyt vagy egy jelenséget) sosem vezet jóra. 

És hiszem, hogy az áldozatok szégyenérzetét nem gyógyítja az elkövetők megszégyenítése. Viszont szeretnék egy olyan világban élni, ahol nincs erőszak és bántalmazás, és ahol az elkövetőknek mindig felelősséget kell vállalniuk a tetteikért. 

Ezért azt érzem, jó lenne ezeket a kérdéseket megválaszolni, mert sokkal fontosabbak, mint egyetlen ember ügye. Ez rólunk, az egész magyar társadalomról szól. Nem az a kérdés, hogy a metoo mit ért el, vagy hogyan zajlik ma a tévé nyilvánosságában egy interjú egy metoo-botrányban érintett emberrel, hanem az, hogy a magyar társadalom miként viszonyul most, öt évvel az első hazai ügy (Sárosdi Lilla kiállása) után a szexuális erőszak és a zaklatás problémájához. 

A szexuális zaklatás a becslések szerint a nők harmadát, és a férfiak ötödét érinti. Pontos adataink nincsenek, abban azonban minden szakember egyetért, hogy a bűnügyi statisztikában szereplő számok többszöröse lehet a valós adat. Többek között ezért is kelthet hamis biztonságérzetet a „pedofil-regiszter” idei bevezetése (amibe csak a jogerősen elítélt elkövetők kerülnek be, és csak akkor, ha gyerekkel szembeni követtek el visszaélést). 

Az elkövetők többsége sosem kerül se bíróság elé, és az ügye sem jut nyilvánosságra. Azt tehát kimondhatjuk: nem igaz, hogy az elkövetőknek lett arcuk. 

Ha az áldozatok hangját keressük, azt látjuk, hogy a nőknek mintegy 45–56 százaléka, a férfiaknak körülbelül 9–15 százaléka beszél valakinek élete során arról, amit átélt. Minél korábbi életkorban történt a bántalmazás, és minél inkább úgy élte meg az áldozat, hogy hatalmi pozícióban volt vele szemben az elkövető, annál nagyobb az esélye annak, hogy csak hosszú évekkel, évtizedekkel később jut oda, hogy beszél a saját élményeiről, és jellemzően akkor sem a nagy nyilvánosság előtt. 

Az áldozatok hangja tehát továbbra is elfojtott. A metoo-mozgalom itthon sem mozgatta meg ezeket a struktúrákat.  

A színházak többségében (ahogy más intézményekben) sincs a bántalmazásokra, visszaélésekre vonatkozóan átfogó megelőzési program vagy olyan eljárási protokoll, ami nyilvános, pontos határidőket, felelősöket és jogkövetkezményeket határoz meg, ahogy hiányoznak a rendszeres képzések, érzékenyítő tréningek is.  

A színházi közegben az érzésekkel, helyzetekkel, az intimitás határaival dolgoznak az emberek. Elképesztően fontos lenne ezt tisztába tenni, hogy ilyen helyzetekben hogyan tudnak jól vigyázni egymásra a színészek, rendezők és egyéb segítők. Olyan helyzetben, amikor a határok ennyire képlékenyek, hogyan ismerhető fel, amikor valaki tényleg átlépi azt. Amikor erős szavakkal dolgoznak, és intenzív érzésekkel, akkor a verbális erőszak és érzelmi bántalmazás hogyan mutatja meg igazi arcát? Amikor a fizikai intenzitás átlépi a normál élet határait, mikért ismerhető fel a testi erőszak? 

Ezek nem költői kérdések. Mindegyikre van válasz, és mindegyik helyzetben megtanulható az erőszakmentes kommunikáció, ahogy az együttműködés is. Merthogy az erőszak minden formája megelőzhető – és egyetlen formája sem megengedhető. 

Nincs egy kezdőpont, amihez vissza lehetne térni. Szeretném azt hinni, hogy nem létezik már az a világ, ami a bántalmazást „motivációnak”, az érzelmi abúzust „készségfejlesztésnek”, a fizikai kényszerítést meg a másik ember szexuális kihasználását „szükségszerűnek” és valamiféle magasztos cél érdekében „elviselendőnek” tartja. 

A metoo elvitathatatlan érdeme, hogy a szellem kiszabadult a palackból, és ha mást nem is, ezeket a témákat felszínre hozta. Nem lehet meg nem történtté tenni az elmúlt öt évet. Abban kellene segíteni a magyar társadalmat, hogy együtt tudjon élni ezzel, és képes legyen elhordozni annak újdonságát. Sokkal többet kell beszélgetnünk ahhoz, hogy jól legyünk egymással, és jól tudjunk kapcsolódni. 

Se megtisztulni, se újjászületni nem fogunk abban a posványban, amit a bántalmazások fájdalma, a szégyen és kiszolgáltatottság okozott. 

Az idő nem old meg semmit. Az öt év önmagában nem jelent semmit. Amit mi „beleteszünk az időbe”, az erőfeszítéseink, a változtatásainak, önmagunk megváltoztatása vezethet csak eredményre. Ezt viszont nem tudja a metoo megtenni. A metoo egy mozgalom.  

Egy mozgalom pedig önmagában nem képes változást hozni. A társadalom tud változást előidézni, ami egyénekből áll, és amiben az egyének változnak és változtatnak. Ebbe mindenki beletartozik. Nélkülünk ez nem fog menni. Anélkül, hogy mindenki (vagy legalább a kritikus tömeg beleállna), nem fog történni semmi. 

Hiába van egy megélés a médiafogyasztó emberekben arról, hogy „mennyi ilyen ügy van”, és hangzatos bejelentésekről, hogy „nem tehetünk arról, ami korábban történt, de mostantól odafigyelünk”. A metoo tehát feltűnést keltett – ha lehet így fogalmazni. De ennél tovább nem jutott. 

Vannak botrányok a médiában (pár napig), és ebből a szempontból igaz, hogy nagyobb a feltűnés, mert az adatok szerint számszerűen több eset éri el a média nyilvánosságát. Miközben a valóság, a társadalom mély szövedékében zajló szexuális erőszak eseteinek megítélése semmit nem változott. 

Nem lett jelentősen több ügy (tehát nem csökken meghatározó módon a látencia, a rejtve maradás), nem születtek jogszabályok, amelyek rákényszerítenék az intézményeket, hogy komolyan vegyék a zaklatásos és bántalmazási ügyek megelőzését, és a közbeszédben változatlanul tetten érhetők az áldozathibáztató, az elkövető felelősségét elkenő, a „metoo miatt már udvarolni sem lehet rendesen” típusú nonszenszek. 

Bízom benne, hogy kevesen nevezik udvarlásnak és sírják vissza a fenékre csapkodós, kellemetlenül kétértelmű és szexualizálóan beszólogatós, falhoz nyomva tapizós időket. S szeretném mondani, hogy de…

Lehet udvarolni 2022-ben is. Tisztelve a másikat, és sokat beszélgetve arról, hogy akinek a tetszését és figyelmét szeretnéd elnyerni, minek örül, mit méltányol, neki mi fér bele.

Mondanám, hogy úgy, mint két felelős felnőtt ember. Valódi figyelemmel kapcsolódva egymáshoz.

A metoo az emberek egy részének szitokszó, másoknak referencia. A mozgalom valahol politikává vált, máshol teljes elutasítást kapott. Sokaknak fontosabb a metoo elutasítása és kizárása minden lehetséges módon a közbeszédből, mint az, amit ez a mozgalom képviselt. Még akkor is, ha egyébként magát a szexuális erőszakot ők maguk is megengedhetetlennek tartják. 

És hogy ebből a helyzetből hogyan lehetne kilépni? 

Az biztos, hogy segítene, ha a megszégyenítés helyett a felelősségvállalás lenne a hívószó.

Ha értenénk, hogy az erőszak milyen széles spektrumon mozog, és hogy nemcsak azok követnek el bántalmazást (bűnt), akikkel szemben büntetőeljárást lehet indítani, hanem mindenki, aki átlépi a határokat, és arra kényszerít másokat, hogy olyan dolgokat megtegyenek, vagy olyan dolgokat eltűrjenek, amiket nem akarnak. 

De talán a legfontosabb az lenne, hogy elkezdjünk beszélni. Azokkal is, akikkel lehet, hogy helyből nem értünk egyet. De csináljuk már végre azt, amitől egy társadalom igazi közösséggé válik: beszéljünk a társadalmi normáinkról, érezzünk együtt azokkal, akiknek fájdalmat okoztak, akiket bántalmaztak, és legyünk következetesek abban, hogy a bántalmazóknak mindig felelősséget kell vállalniuk tetteikért. 

Kiemelt kép: ATV Magyarország/ YouTube