Kozma Lilla Rita: Már nem félek! – Bántalmazásom története
Hodász Andrásnak, az ismert katolikus papnak tíz napja jelent meg egy gyönyörű írása arról, hogy gyerekkorában szexuálisan zaklatta egy pap. Sokat gondolkoztam azon, helyes-e ennek apropóján a saját történetemről írni, de úgy döntöttem, igen. Mert a barátait az ember ne hagyja cserben. Soha. Pláne ilyen ínséges időkben. Vendégszerzőnk, Kozma Lilla Rita író, szociális munkás írása.
András az egyik olyan ember az életemben, aki rámutatott, miért érdemes élni. Ő az, aki a leginkább mellettem volt. Csodálom őt. A bátorságát, az alázatát, a hitét. Mindent, ami ő maga. Mélyen érint a története is, mert én magam is túlélő vagyok. Többször beszéltem már erről korábbi írásaimban, mindannyiszor meg is kaptam, hogy ha nem mondok konkrétumokat, akkor hiába az egész. Ezzel nem értek egyet. Mert abúzustörténetekkel előállni irtó nehéz, pláne ma, Magyarországon.
Bántalmazott vagyok
2009-ben (amikor tizenöt éves voltam) egy máig hivatalban lévő politikus áldozata voltam. Tizennégy év telt el. Ennyi időbe telt leírni ezt a két mondatot. Remegő kézzel.
Szeretném megelőzni azokat a mondatokat, hogy: „miért most?”, „hagyjuk már, szólt volna előbb”, és a többi áldozathibáztató megjegyzést: Bárcsak tudtam volna korábban szólni, azonnal, ott, abban a pillanatban.
De megbénított a félelem és az undor magamtól. Megbénít néha még most is. A különbség az, hogy már nem félek.
Ha vége van valaminek, általában szomorúak vagyunk. Mert az elmúlás félelmet és szorongást hoz magával. Ha vége van valaminek, ordítunk, sírunk és nem értjük, miért velünk történik mindez.
Viszont, amikor évtizedes hallgatást törünk meg, azon nyomban elkezdődik egy új élet is. Mindent másként látunk, másként érzünk. Mert a kimondással tudjuk: vége van, többé nem érinthet meg olyan kéz, amitől a testünk viszolyog. Ennek a végnek felszabadulás és szabadság a jutalma. A legnagyobb dolog, amit egész életünkben adhatunk saját magunknak.
Drága András,
lehet, hogy sokkal nagyobb ajándék lenne, ha kiradírozhatnám a valóságot. Kiszínezném a nap összes pillanatát mindenféle rikító színnel; sárgával, pirossal, zölddel, kékkel, megtenném, hogy jobb legyen a világ, amiben élünk. Ha kisatírozhatnám a rosszat a jóból, addig nyomnám a papírra a tollat, hogy az kiszakadna. Tudom, hogy akkor sem tűnne el, lyukas üresség töltené meg a helyét. De inkább az üresség, mint a semmi.
Ha kiradírozhatnám a valóságot, hogy helyette filcekkel rajzoljak életet örömmel, békével és hasonló jóval, hogy aztán végül mosolyt fessek mindenki arcára, te lennél az első, utána folytatnám csak magammal. Megtenném, ha varázsló lennék. De sajnos nem vagyok.
***
A csendet sosem szabad összekeverni a hallgatással!
Csendre mindenkinek szüksége van.
A csend nem okoz lelkifurdalást. Nem köt gúzsba, nem akarja uralni az életedet.
A csend ajándék. Olyan, amit választhatsz magadnak.
A csend olykor beszédre biztat.
A csend a barátod.
De tizennégy évvel ezelőtt, te, ott a kukoricamező közepén, hallgatásra intettél, amivel bűntudatot keltettél bennem. Szégyelltem magam előtt a testemet: roncsoltam, miattad. Amikor hallgatásra intettél, uraltad az életemet. Nem magam választottam a hallgatást, te kényszerítettél bele.
Egy nap, amikor azt mondtam, ennyi és nem tovább, féltem a bosszúdtól és a haragodtól. Emlékszem a napra: nagyszünet volt a suliban, és kizavart az udvarra a tanár. Akkor küldtél nekem egy sms-t, amiben azt írtad: „Nem teheted ezt!”
Mégis megtettem.
Nem volt igazad semmiben velem kapcsolatban. Mert képzeld, igenis értékes vagyok. És sokkal többre vittem, mint a szüleim. Abban sem volt igazad, hogy csúnyácska vagyok. Ahogyan abban sem, hogy sosem lesznek barátaim, és hogy nem talál majd meg a szerelem, mert engem így nem lehet szeretni.
Képzeld, vannak barátaim.
Képzeld, van szerelmem, aki képes bármit megtenni értem. Megtanultam szembenézni magammal. A hibáimmal, a gyengeségeimmel. Mindennel, ami vagyok. Megtanultam nem félni. Már nem nézek minden lépésem után percekig hátra, hogy ott vagy-e. Már nem zavar, ha csak egy harisnyát viselek a farmer alatt és nem négyet. Már nem az vagyok, aki akkor voltam, mert az a kislány ott a mezőn megszűnt létezni. Mára az a nő vagyok, aki a szíve összes szeretetével öleli azt a kislányt, aki miattad sosem tudott önfeledt lenni.
Nem szabad sosem összetéveszteni a csendet a hallgatással.
A csend szép, a hallgatás pokoli
A terápián egyre jobban tudok érzéseket kimutatni a pszichológusom előtt. Az évek alatt rájöttem, milyen sok elfojtás van bennem, amit sosem mertem vagy akartam kimutatni. Féltem, hogy az érzéseimmel másoknak okozok gondot, és közben nem vettem észre, hogy magamnak okoztam a legtöbb bajt. Rájöttem, hogy beszélni kell ahhoz, hogy minden könnyebb legyen. Sok tehertől szabadultam meg, és ezért nem tudom elégszer megölelni saját magamat. Hogy sikerült tovább gondolni magam annál, amit évekig képzeltem: hogy a világ rossza vagyok. Nem vagyok az. Csak valaki, akit hallgatásra intettek.Az első lépések a legnehezebbek. Mert felállni, az még hagyján, de elindulni olyan, mint sötétben tapogatózva ügyetlenkedni, és leverni mindent magad körül. Elindulni olyan, hogy megállni szinte lehetetlen.
Az első lépések teli vannak bizonytalansággal: mi van ha elesünk, és senki nem segít fel minket? Vagy mi van, ha megsérülünk? De mégis rávesszük magunkat, felemeljük a lábunkat, és megyünk előre az ismeretlenbe. És közben végig arra gondolunk, hogy csak lesz valaki, aki megment, amikor zuhanunk.
Szembenézni a valósággal, jobban mondva azzal, ami a múltad, de sosem múlik el igazán, mert nem lehet eltüntetni, mert mindig, minden pillanatban veled lesz, bárhová mész, az olyan, mintha lehúznád magadról szépen lassan a bőrt.
Szembenézni a valósággal csak az első pillanatokban kínzó. Mert eljön az a perc, amikor elégedetten átöleled magadat, mosolyogsz, és kimondod hangosan: megcsináltam. Ez a bátorság meg az erő. Ami mindannyiunkban ott van, csak meg kell találni.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Tim Robberts