Szeretjük a sztárokat. Szükségünk van rájuk. Ők azok, akiket csodálhatunk, akiknek a küzdelméért szurkolhatunk, akiknek a bukásán szörnyülködhetünk. Az olümposzi istenek mai változatai, akik többek nálunk, mégis visszatükrözik a mi gyarlóságainkat. Felnagyítva, kiélesítve, színesben. És ebbe beletartozik az is, hogy időnként lerántjuk őket a porba és jól megtapossuk – a valós bűneikért és vétkeikért, de azért lássuk be, némi élvezettel, vagy minimum kárörvendéssel. És nem veszünk róla tudomást, hogy mi, közemberek is tehetünk arról, ha elveszítették a kontrollt, ha azt hitték, a törvények felett állnak. Mert egy darabig tényleg többet engedtünk meg nekik – ez volt az ő hatalmuk.   

Feljutni a csúcsra: krízishelyzet

„A hatalom része az életünknek, sőt, a hatalom szükséges. Nélküle szétesne az emberi társadalom” – kezdjük a beszélgetést Bánki György pszichiáterrel, akit azért kerestem meg, hogy a jelenség másik oldalát is megértsem. „Azt viszont gyakran nem vesszük észre, hogy a hatalom nemcsak ott nyilvánul meg, ahol látványos: nemcsak a politikusoknak, a rendőrnek vagy a vezérigazgatónak van hatalma, hanem néha csendesen van jelen, mint amikor egy apa gyakorol hatalmat a négy fal között. Az ismert emberek hatalma egyszerűen csak jobban a szemünk előtt van.

A hatalom olyasmi, amibe bele is lehet tanulni – bár persze mindenképp hat a személyiségre.

Van, aki egészen szépen elboldogul vele. Másnak meg kapóra jön, mert eleve volt egy indíttatása az uralkodásra és a bántásra, és olyan is akad, aki csak ennek hatására indul el abba az irányba, hogy saját magával szemben extra megbocsátó lesz, és ettől vakfoltjai alakulnak ki. De ezt a környezet is meg tudja támogatni.”

Szeretjük azt várni az ismert, vagy komoly pozícióba jutott emberektől, hogy „ne szálljanak el”, maradjanak olyanok, mint azelőtt voltak, csak azt felejtjük el, hogy mi magunk is másképp kezdünk el rájuk tekinteni, és másképp viselkedünk velük. Ezt az ellentmondást vajon hogy lehet feloldani?

„Tekinthetjük krízishelyzetnek, amikor valaki hirtelen feljebb kerül a társadalmi ranglétrán” – folytatja Bánki György. „Ilyenkor nem csak ő kerül más helyzetbe, de hozzá is másképp kezdenek el viszonyulni. Hirtelen több figyelem, több alázat és több kérés is övezi. Az ember ilyenkor minden irányból próbára van téve, és eközben olyan nyomás keletkezik, amiben még az a kérdés is felmerülhet benne, hogy joggal birtokolja-e ezt a pozíciót.

Létezik egy mondás – amiben van némi igazság –, amely szerint mindenki olyan magasra kerül az életében, ahol már épp inkompetenssé válik,

és szoronghat, hogy ez neki már nem komfortos, miközben teljesítenie kell, és ki van téve mások figyelmének és elvárásainak. Ha erre nem talál jó válaszokat, akkor egyrészt elszigetelődik, másrészt akár agresszív válaszokat is adhat. De, ami a fontos: egy ideiglenes kibillenés után akár bele is tanulhat az új szerepébe.”  

 

Keszonbetegség: súlyos nyomáskülönbség 

Mindkettőnknek számtalan példa jut eszébe arról, milyen felfordulást okozhat egy ember életében, ha hirtelen egész más pozícióba kerül, és az égbe emelik. Az utóbbi időszakban sorra jönnek ki a dokumentumfilmek olyan hírességekről, akiket ez nagyon megviselt Diana hercegnőtől Billy Eilishen keresztül Britney Spearsig.

„Aki fönt van – legyen az vezető vagy híresség –, az sok pozitív impulzust kap (például idealizálják), és sok bírálatot is egyszerre. Ott van például Diana hercegnő, aki nagyon fiatalon volt kitéve hatalmas rajongásnak és extrémen megterhelő elvárásoknak, amikkel nem tudott megbirkózni. Az is teher, ha túlzottan idealizálnak, de emellett ott van az is, hogy azt érzem: állandóan használnak. Harmadrészt pedig célpontja leszek mindenféle rosszindulatnak és pletykának. Mindeközben kellene jól működni és példaképpé válni. Ezek nagy erőpróbák.

Michael Jackson jó példa a helyzet bonyolultságára: egyrészről egy szerencsétlen sorsú ember volt hányattatott gyerekkorral, közben irigyelt világsztár, harmadrészt súlyos bántalmazó és szörnyeteg. Mindhárom érvényes rá.”

Szemben az említettekkel, Jackson nem egyik napról a másikra lett világhírű – volt ideje hozzászokni, sőt, mivel gyerekként csöppent a show businessbe, nem is ismert mást, mint a reflektorfényt. A bántalmazáshoz vezető útja is valószínűleg hosszabb lehetett.

„Ahogy az illetőnek gyarapszik a hatalma, átalakulnak a kapcsolatai, és egyre inkább elnéznek neki dolgokat” – elemzi Bánki György a stációkat. „Történik valami, aminek nincs következménye, aztán valami súlyosabb, és még annak sem, a környezete pedig felmenti, mert más területen kiemelkedő, és azzal magyarázza a ballépéseit, hogy ez »vele jár« – vagyis az ő részvételével, de nem kizárólag csak általa kiiktatódnak azok a vissżacsatolások, amik figyelmeztetnék, hogy áthágott szabályokat és kártékonnyá vált a viselkedése. Ehhez mindig kellenek partnerek is, nem megy egyedül.

Nincs olyan király, aki egyedül fejeztet le embereket, vagy zárat be újságokat, rádiókat – játszópajtások nélkül ez nem megy. Mindig van mögötte egy rendszer, egy intézmény, egy társadalom és egy kultúra, ami táptalajt ad neki. Szóval sosem független a környező világtól, és ha a rendszert nem nézzük, akkor nem értjük meg a jelenséget.”

Bánki György - Fotó: Bulla Bea

Felemeljük, leejtjük…

A pszichiáter itt Philip Zimbardo híres börtönkísérletére emlékeztet, amiből kiderült, hogy sokunkból előjöhet a természetünk sötét oldala, ha megkapjuk hozzá a megfelelő eszközöket. Érdemes tehát feltenni a kérdést magunknak: mi vajon ellen tudnánk állni a kísértésnek, ha mások bármit hajlandók lennének megtenni értünk? Mi vajon képesek lennénk ép elmével elviselni, hogy hol az ájult rajongás, hol meg a kegyetlen kritika vesz körül minket? Mi vajon nem zavarodnánk bele, ha minden lépésünket követnék? És ami talán még fontosabb: mindezt, részben legalábbis, nem mi magunk okozzuk-e a kiemelt figyelemmel, a túl nagy hatalommal, amit egyeseknek megszavazunk?    

„Valójában azt játsszuk le újra meg újra, hogy kitermeljük a hőseinket, aztán elbuktatjuk őket” – mondja Bánki. „Mert hát, addig-addig toljuk fel őket az Olümposz csúcsára, míg a túloldalon le nem esnek. 

Ha valakivel ez fiatalon történik, akkor vagy elhiszi, hogy ez jár neki, vagy nem veszi észre, hogy használják. Úgy véli, hogy az élet csúcsán van, miközben a közösség »kijelöli« valamire. Ami segíthet neki abban, hogy ne kerüljön bajba: ha a valós teljesítményéért emelik fel, és ha a lelki érettségének megfelelő szintre, státuszba kerül. Ehhez persze kellő önismeret és jó barátok kellenek, akik visszafogják a veszélyektől. Ebben sokat számíthat az iskolázottság és a szociokulturális háttér is, tehát vannak tényezők, amik védhetik az embert.” 

Aztán sok esetben semmi sem védi meg, mint láthatjuk például most Armie Hammernél, aki szociokulturális szempontból elég védett környezetből érkezett (olajmágnás felmenővel, vagyonos családba született), a gyorsan jött hírnév mégis „megbolondította”, és most az egész karrierje forog kockán, újságok latolgatják, hogy egyáltalán van-e még esélye folytatni. Ennek persze az is feltétele, hogy megfelelően viselkedik-e a lelepleződése pillanatában, sikerül-e jól reagálnia a vádakra, mert ez kell ahhoz, hogy a közönség megbocsásson neki.

Instant vezekelés?!

De milyen egy hiteles bocsánatkérés, és miért nem láttunk ilyet jóformán még soha? Mit várunk ilyenkor a bántalmazást elkövetőktől, és mi az, ami ebből reális elvárás?

„Általánosságban is nehéz beismerni, ha hibáztunk, de ha valaki évekig vagy akár évtizedekig űzött egy helytelen gyakorlatot, és valamiért úgy gondolta, hogy ez megengedhető, akkor végképp nem túl valószínű, hogy egy-két hét alatt belátja, és mást tud róla gondolni” – véli Bánki György. „Én úgy saccolom, akár évekig tartó folyamat is lehet, míg átértékeli magában, hiszen az első reakciója és érzelmi megélése az, hogy őt most megtámadták. Másodszor pedig a bántalmazók nagyon sokszor áldozatnak tüntetik fel magukat. Még a valódi áldozatok között is elvegyülnek predátorok, akik a bántalmazás elszenvedőinek álcázzák magukat.

Ahhoz tehát, hogy valaki képes legyen a lelepleződés pillanatában ne a támadással foglalkozni, hanem a saját felelősségét felülvizsgálni, olyan érett és erős személyiséggel kellene rendelkeznie, amivel ilyen tetteket talán el sem követett volna.”

De Bánki György szerint mi sem feltétlenül elégednénk meg vele, ha azonnal be tudná látni a bűnét.

„A közösségnek is szüksége van időre a megbocsátáshoz, mert ha valaki egy-két héttel a vádak után már kisimult arccal megkövet minket, és őszintén állítja, hogy sajnálja, akkor nem leszünk elégedettek. Még a filmekben is így van, hogy ha gyorsan kiiktatják a gonoszt, nem vagyunk túl boldogok.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Egyébként jellemzőbb a tagadás vagy a bagatellizálás, ahogyan például Kevin Spacey reagált a vádakra a maga által készített videóban, amiben gyakorlatilag azt üzente: »azonos vagyok a szerepeimmel, és ti éppen ezt szerettétek bennem!«. A bántalmazásra hajlamos személyiségek visszatérő érve: hogy hát épp azért szerettél, amilyen vagyok! És annyi igazság van is ebben, hogy ezeknek az embereknek vannak olyan tulajdonságai, amik kiemelik őket az átlagból – például, hogy amikor a »normális« ember lebénul és szorong, az ő képességeik akkor élesednek ki. Vagyis

társadalmi szinten szükségünk van a személyiségzavarokban meglévő egyes jellemvonásokra, amik a családi vagy párkapcsolati életben nem kedvezők, de a közösség szempontjából bizonyos területeken hasznosak.”

Mi vagyunk a „fékek és ellensúlyok rendszere”

A kérdés az, hogy az ilyen személyiségtípusnak a hátulütőire létezik-e a társadalomban szűrő, ami ezeket kiiktatja. Egy olyan társadalomban, ahol ezeket a fékeket megszüntetik, a csúcsra kerülhetnek olyan emberek, akik gátlástalanul visszaélnek a hatalmukkal, és „egyszer csak azon kaphatjuk magunkat, hogy egy pszichopata hajol a vakbelünk fölé társasház-kezelői végzettséggel, szikével a kezében” – figyelmeztet a pszichiáter. 

Nagyon fontos tehát, hogy mi magunk legyünk a kontroll – ezért kell napvilágra kerülnie a bántalmazási ügyeknek.

Mert ez természetesen nemcsak azokról szól, akik általa célkeresztbe kerülnek, hanem mindenkiről, aki odafigyelhetne, az intézményeink állapotáról és szemléletéről, és végső soron arról, milyennek álmodjuk meg, és milyenné engedjük válni a közösségeinket.

„Az emberiség életében viszonylag friss jelenség, hogy a rendszereinket megpróbáljuk a fékek és ellensúlyok, azaz egy viszonylag jó szabályozás mentén kialakítani, ezért általában ez még sokszor kudarcokhoz vezet” – zárja a gondolatsort Bánki György.

„Egyelőre úgy tűnik, nem ez a végcél, amit elérünk, és amitől megnyugodhatnánk, mert nem konstans állapot, hanem egy változó helyzet, amivel újra és újra meg kell küzdeni. A trumpizmus jó példa erre – még egy jól működő demokráciában is kitermelődhet az ellenerő, ami a csalódottságot meglovagolva az egész rendszert akarja hitelteleníteni, és nemcsak az van, hogy egy kevéssé egészséges személyisége válik idealizálttá, hanem hogy egy egész mozgalom épül köréje, ami a bukása után is hosszú évekig meghatározó lehet. Így küzdünk folyton ezzel a jelenséggel, és ennek valószínűleg sosem lesz vége.”

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/ Jason LaVeris/FilmMagic; Tim Graham Photo Library; Phil Dent/Redferns; Daniel Zuchnik/WireImage