Rammstein és a többiek: szerethetjük-e a művet, ha elítéljük a művészt?
Ismét megtörtént: olyan művészek, akik gyakorlatilag gyerekkoromtól kísérik az életemet, súlyos vádakkal néznek szembe. Hogy ezek igazak vagy hamisak, részben vagy egészben? A nyomozás időbe telik, az igazságszolgáltatás gyakran épp csak igazságot nem szolgáltat, és ahogy arra annyi példát láttunk már, az ügyvédek és a rajongók dühös tömege könnyedén elnyomhatja az áldozatok hangját. Úgyhogy a megérzéseimre kell hagyatkoznom, amikor felteszem magamnak a kérdést: oké-e hallgatni a Rammsteint, sőt koncertre menni az énekes körül egyre terebélyesedő szexuáliszaklatás-botrány kirobbanása után? Mózes Zsófi írása.
–
Az utóbbi napokban számtalan európai lap megírta már, hogy a Rammstein német rock-metal formáció énekese, a hatvanéves Till Lindemann számára rendszeresen szállítottak fiatal rajongólányokat a koncertek után. Először a csapat egy ír rajongója, Shelby számolt be a vele történtekről – hangsúlyozva, hogy nem nemi erőszakkal vádolja a frontembert, azonban hiába ivott keveset, az afterpartiból egy idő után mégsem emlékszik semmire, testét pedig hatalmas zúzódások borították –, majd újabb és újabb lányok meséltek az úgynevezett „nulladik soros” élményeikről. A mostani botrány kirobbanásáig ugyanis rendszeresen előfordult, hogy fiatal nőkkel töltötték fel a színpadhoz legközelebbi sort, akik részt vehettek a fellépés előtti partin, illetve a koncert után a frontemberrel tarthattak a hotelbe.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A Rammstein még egy casting directort is alkalmazott: Alina Makejevet, aki gyakran a közösségi médián keresztül invitálta a fiatal nőket az elő- és utóbulikra. Néhányuk beszámolói szerint a ruháikat előzetesen ellenőrizték, a szereplőválogató pedig egyértelműen utalt arra, hogy a frontemberrel való szexuális együttlétre való nyitottság pluszpont. Ugyanakkor a privát események előtt elkobozták a telefonokat – miközben több beszámoló szerint Lindemann a lányok beleegyezése nélkül készített róluk videókat, és osztotta meg azokat barátaival.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ahogy az lenni szokott, a vádak hallatán számtalan Rammstein-rajongó állt a zenekar mellé. Nők a #istandwithrammstein használatával osztották meg pozitív élményeiket – ők is meghívást kaptak a „nulladik sorba”, illetve az elő- vagy afterpartikra. Ünnepelték a casting directort, amiért valóra váltotta a rajongók álmait. A zenekar közleményben kéri az embereket, hogy ne legyenek előítéleteik, európai turnéjuk – aminek keretein belül a zenekar július 11-én és 12-én játszik Budapesten – folytatódik, de egy berlini turnéállomáson már beszüntették az afterpartikat. A német sajtó szerint a casting directort kitiltották a koncertekről, a Rammstein kijelentette, hogy saját, belső vizsgálatot kezdeményez, a berlini ügyészség pedig szexuális és kábítószerrel való visszaélés miatt indított nyomozást Lindemann-nal szemben.
Egyelőre ennyit tudunk biztosan
Hogy mennyiben igazak a vádak, mióta zajlott a dolog, és hány áldozat van? Ezek azok a kérdések, amelyekre ha kapunk is választ, biztosan csak idővel. Mindazonáltal a kételyek felmerültek – és remélem, nem csak bennem. Én ugyanis eddig úgy tekintettem a zenekar durva és szexualizált stílusára, mint a művészet ironikus és provokatív irányára –
de mi van, ha mindez több ennél?
Till Lindemann, a Rammstein karizmatikus énekese többek között arról vált ismertté, hogy előszeretettel feszegeti a határokat: szexet imitál a színpadon, óriási falloszokon lovagol, és gyakorlatilag pornót forgatott klipként a Till the End és a Pussy című dalaihoz – a vágatlan verziók csak felnőtt tartalmakat megosztó oldalakon érhetők el. A Wenn du schläfst (Amikor alszol) című dal szövegében arról áradozik, milyen csodás élmény, amikor a nemierőszak-drogként elhíresült nyugtatót, Rohypnolt kever partnere italába, így az mozdulni sem tud mellőle, a zenekar Ich tu dir weh (Bántalak téged) című számát pedig kezdetben betiltották a plasztikusan leírt szadista cselekmények és az album borítóján található brutális fotók miatt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ez azonban önmagában még nem mutat túl a művészet határain – az pedig, hogy kinek nyeri el a tetszését, ízlés kérdése.
A művészet elválasztása a művésztől
Nem egyszer tettem fel magamnak ezt a kérdést, és nem Till Lindemann az első, akivel kapcsolatban felmerül a dilemma.
Hogy hazai vizeken kezdjek: a Hupikék Törpikék mellett a P. Mobil és a Zeffer András-féle RockBand zenéje is megkerülhetetlen része volt a gyerekkoromnak. A mai napig emlékszem, mennyire izgatott voltam a 2005-ös, Petőfi Csarnokban adott koncertjük előtt (nekem ez volt az első igazi, rendes, nagy koncertem), Zeffer zongorázott a tizennyolcadik születésnapomon, miután pedig elváltak a szüleim, apámmal rendszeresen jártunk kettesben RockBand-bulikra. Megvan az érzelmi kötődés, a nosztalgia, Horváth Attila dalszövegei pedig, nem kérdés, zseniálisak. Amikor azonban néhány éve a koncertek szerves részévé vált a számok közti módszeres buzizás – akárcsak a Beatrice esetében –, nemcsak azért nem mentem több koncertre (és vettem CD-t, DVD-t vagy könyvet), mert nem erre váltottam jegyet, hanem mert az én lelkiismeretem úgy tiszta, ha semmilyen szinten és módon nem támogatom az ilyen jellegű megnyilvánulásokat.
De nem vagyunk egyformák, mindenki a saját vérmérséklete szerint húzza meg azt a bizonyos vörös vonalat, és persze vannak ennél jóval súlyosabb esetek is.
Marilyn Mansonról például egy egész idővonal létezik, amely a szexuális és mentális visszaélésekkel kapcsolatos vádakat követi nyomon egykori partnere, Evan Rachel Wood elmondása alapján. A művészetében megjelenő fantáziák látszólag átfedésben vannak a valós személyiségével, ahhoz pedig, hogy a rajongók továbbra is képesek legyenek hallgatni Manson zenéjét, a problémás magánéletét el kell választaniuk a művészetétől. De lehetséges ez egyáltalán?
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Amikor igen…
A művészetnek szabadnak kell lennie a korlátoktól, hogy betölthesse a célját: mindig kifejezni, néha irányt mutatni, inspirálni vagy provokálni. A „művészi én”, vagyis egy kreatív alteregó segítségével a művész túl tud tekinteni a mindennapi élet korlátain, kritizálni tudja a társadalmat, mélyre merülhet az emberiség sötét bugyraiban, és alternatív valóságokat alkothat. A valós személyeket tehát nem szabad összemosni a művészetükkel.
Legalábbis nem mindig.
A kritikusok rendszeresen kiemelik, hogy a művészi minőséget objektíven kell megítélni: egy műalkotás zsenialitását nem változtatják meg az alkotó tettei. A nagyszerű zene az nagyszerű zene. És ez működne is, amikor valaki úgy hallgat meg egy dalt, hogy semmit sem tud a zenekarról. Mi azonban sok szempontból nem ideális világban élünk, az internet térnyerésével pedig voltaképpen kivitelezhetetlen, hogy elzárjuk magunkat az információtól.
…és amikor nem
A művész nem alkothat anélkül, hogy azt ne formálná a társadalmi és szociális háttere, tudása és gondolkodásmódja. A személyiség mindig nyomot fog hagyni az ember alkotásán. Mindannyian tudjuk, hogy a csalódás és a szívfájdalom írja a legnagyobb szerelmes dalokat, és sokszor egy meggyötört, megküzdött életből születnek a legnagyobb alkotások – háttérbe szorítva a mentális egészség fontosságát.
A művészet lehetővé teszi számunkra, hogy elmeneküljünk a valóság elől –
hacsak az alkotó magánélete nem kerül a címlapokra, és nem kényszerít minket arra, hogy meglássuk a mű mögött álló valós személyt.
Ráadásul a hivatásos művészek pénzt keresnek vele, így a kreativitásuk termékké válik, a keresletet és a kínálatot pedig nem lehet szétválasztani. Mindenki, aki anyagilag támogatja a művészeket azzal, hogy streameli vagy megvásárolja a zenéjüket, követi őket a közösségi médiában, és ellátogat a koncertjeikre, közvetve az eszméiket is szponzorálja.
A hatalom ezáltal a fogyasztók kezébe kerül?
A ghosting nem csak a randiappokon van jelen – a rajongók manapság ugyanezt tehetik (egykori) kedvenc előadójukkal is faji, homofób vagy transzfób megnyilvánulások, szexuális visszaélésekkel kapcsolatos vádak, vagy bármilyen etikátlan és erkölcstelen viselkedésre utaló jelek láttán.
De vajon tényleg a cancel culture a legjobb reakció, ha a művészek hibáznak? Érzik-e egyáltalán a társadalmi és gazdasági nyomását annak, ha a követőik egy része elfordul tőlük, miközben a hatalmas és elkötelezett rajongótáboruk többsége hűséges marad, történjen bármi is?
Ebben az esetben a művészek könnyen szemet hunyhatnak minden vádaskodás felett – hiszen nincs nyomás, hogy magyarázkodjanak, szembenézzenek önmagukkal és a tetteikkel, úgyhogy maradhat minden, ahogy volt.
Kiállni a nyilvánosság elé és felhívni a figyelmet a helytelen viselkedésre nehéz és ijesztő – még akkor is, ha nem ismert emberről van szó. Mégis azt gondolom, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit az erőszak felszámolásáért tehetünk. És meg is kell tennünk.
Miközben már magyar rajongók is meséltek a tapasztalataikról, Kayla Shyx, egy német influenszer feltöltött egy YouTube-videót – Mi történik valójában a Rammstein afterpartikon? címmel –, amelyben elmondja, hogy korábban a casting director meghívta egy Rammstein-buliba, ott milyen hátborzongató dolgokat látott és hallott, és hogyan menekült meg az utolsó pillanatban. Röviden: megerősíti a vádakat, és bocsánatot kér, amiért nem emelte fel a hangját korábban.
El lehet-e ismerni, hogy valaki tehetséges és jó művész, miközben felismerjük a hibáit és felelősségre vonjuk a tetteiért?
Azt gondolom, hogy a tényeket nem lehet tagadni (mert bizony attól, hogy egyes rajongók nem tapasztaltak határátlépést, másokkal még megtörténhetett mindez), azonban meg kell adnunk az elismerést ott, ahol az jár. A Rammstein tette fel a német industrial metalt a nemzetközi zenei térképre, tagjai továbbra is szuper tehetséges és sikeres zenészek, pirotechnikájukkal és provokatív színpadi elemeikkel pedig újradefiniálták az élő show-kat.
Ugyanakkor foglalkoznunk kell a frontembert és a menedzsmentet ért vádakkal. Meg kell hallanunk a kritikus hangokat, a potenciális áldozatokat, további vizsgálatokat, hiteles és őszinte párbeszédet és valós következményeket kell követelnünk. El kell döntenünk, milyen értékrend szerint tüntetünk ki embereket a figyelmünkkel (és a pénzünkkel), mert
végső soron az, hogy „külön kell választanunk a művészetet a művésztől”, egyik fél számára sem válhat kifogássá.
Kiemelt képünk forrása: Getty Images / picture alliance / Contributor
