–

Krajnyik Cintia/WMN: A Mardos – A bűntudatról kilenc fejezetben az első önálló köteted. Miért épp a bűntudatra és a szégyenre esett a témaválasztásod?

Réz Anna: A könyvben az erkölcsfilozófiai és a feminista érdeklődésem találkozott. Anno, amikor megalapítottuk az Üvegplafon című feministablogot, nekem kiemelt jelentőséggel bírt az összes női ügyön belül is két téma: az egyik az anyaság – nem véletlenül, hiszen akkor volt pici az első gyerekem –, a másik pedig a testkép.

Az anyaság esetében a bűntudat volt az állandóan visszatérő motívum, a nők testéhez való viszonyában pedig a szégyen,

és ez vezetett a konkrét könyvötlet megszületéséhez 2020-ban. Egy idő után rajtam is erőt vett a karanténidőszak legtoxikusabb bullshitje, hogy „Ezt az időt ki kell használni valamire” (nevet). Én leginkább dühöngtem és frusztrálódtam, de aztán 2020 végén azt gondoltam, most már ki kell eszelnem valamit, és valamilyen értelemben nekem is muszáj új fejezetet nyitnom.

K. C./WMN: Érkezett bármilyen meglepő reakció a könyvvel kapcsolatban a megjelenés óta?

R. A.: Kaptam egy-két visszajelzést, aminek nem örültem, mert alapvetően ennek a könyvnek inkább az a célja, hogy oldja a különféle bűntudatainkat, szégyeneinket, mintsem, hogy újakat gerjesszem. Volt olyan barátnőm, akinek egészen mostanáig eszébe sem jutott, hogy bűntudatot kellene éreznie amiatt, mert eldobható betétet használ, egy másik pedig megjegyezte, hogy mióta leírtam, nem kéne annyit foglalkozni a testünkkel, azóta teljesen rá van fixálódva a sajátjára. Ez ellentétes volt az eredeti szándékaimmal (nevet). De egyébként minden csodálatosan alakul, furcsa megtapasztalni, hogy egy olyan elnyújtott folyamat után, mint a könyvírás, most van egy kis üresség. Teljesen más ritmusa van ennek, mint amikor például órát tartok a diákjaimnak. A munkám kikerült, én már tehetetlen vagyok, nem csinálok semmit, de a visszajelzések folyamatosan érkeznek, és a könyv más emberekben gondolatokat ébreszt. Nagyszerű, de szokatlan érzés ez.



K. C./WMN: Egy egész fejezetet szentelsz az úgynevezett világbűntudatnak, amit úgy írsz le, hogy a társadalmunk állandó bűntudatot vagy szégyent érez bizonyos dolgok miatt, és nagyon gyakran mindez indokolatlanul történik. Mit gondolsz, mi alapján lehet eldönteni, hogy indokolatlan-e az adott érzés, mi az, ami miatt szerinted jogosan ostorozhatjuk magunkat, és mi az, ami miatt viszont teljesen felesleges?

R. A.: Jó kérdés. Szerintem ezek az érzelmek alapvetően nem azt a célt szolgálják, hogy ebben az iszonyú mértékben globalizált világban valahogy lekövessék a közel nyolcmilliárd másik emberhez való viszonyainkat, vagy ezt a nagyon komplex szisztémát, amelyben rengetegen élünk együtt, így vagy úgy összekötve, hanem sokkal inkább arra, hogy a kisebb közösségekben helyre tegye azt, hogy épp min megyünk keresztül, mások miként látnak minket, hogyan bánhatunk másokkal. A bűntudatnak a legtisztább esetei ilyenek. Teljes joggal lehet bűntudatom, ha egy barátom maga alatt van, de nincs kedvem hallgatni a vernyogását, és emiatt inkább soha nem megyek át hozzá. Lehet bűntudatom azért, ha rosszul bánok a körülöttem élőkkel, ha kizsigerelem a munkatársaimat. Ezek mind olyan esetek, amikor szerintem tökéletesen indokolt bűntudatot érezni. A szégyen egy nehezebb kérdés. Legtöbbször azt szoktuk gondolni, hogy a szégyen elég szar dolog, és általában olyan típusú elvárásokból következik, amelyeket nyugodtan hagyhatnánk a fenébe. Például az, ha valaki a testünket nem látja elég esztétikusnak vagy vonzónak, nem kellene hogy hosszan tartó rossz érzéseket gerjesszen bennünk, de általában mégis ez történik.

A szégyen, azt hiszem, inkább csak egy szükséges rossz, ami együtt jár azzal, hogy közösségi lények vagyunk, és ezért nagyon fontosnak tartjuk, hogy mások milyennek látnak minket.

Én abból a gondolatból indultam ki, erre épül az egész könyv, hogy az érzelmeink mögött gondolatok vannak. Nemcsak úgy érzünk bele a világba, hanem az érzelmeink legtöbbször kifejezik azokat a társadalmi, erkölcsi szabályokat, előírásokat, amelyek most jellemzők a világunkra. A legjobb példa szerintem az indokolatlan, vagy legalábbis a túlzó bűntudatra az anyaság. Ez egyáltalán nem abból fakad, hogy az anyák hülyék, és mindent magukra vesznek, hanem abból, hogy a társadalmunk mindent rájuk lőcsöl. Ahelyett, hogy megvizsgálnánk, hogy a környezet és az a rengeteg felnőtt, aki az anya mellett kapcsolatba kerül egy gyerekkel – kezdve az apától, a szülészorvoson, a pedagógusokon, a nagyszülőkön át a tágabb rokonságig –, mit tehetne annak érdekében, hogy minél kevesebb gyerek szenvedjen bármiben is elemi hiányt, minden felelősséget az anyák nyakába varrunk. A Véber-ügy kapcsán is a leggyakrabban felmerült kérdés úgy hangzott, hogy: „Hol voltak közben ezeknek a gyerekeknek a szülei?” Szerintem ez is az áldozathibáztatás egyik formája.

K. C./WMN: Emögött nem az a szándék húzódik, hogy az emberek többsége saját magát akarja igazolni az által, hogy más szülők hibáira hívja fel a figyelmet? Hiszen addig sem kell a saját kudarcaival foglalkoznia.

R. A.: Ez biztos, hogy így van. Én is csak akkor éreztem késztetést arra, hogy más anyákat bíráljak, amikor nagyon az elején voltam az anyaságnak, és pokoli bizonytalan voltam. Azt gondoltam, ezt az ingatagságot csak az csillapíthatja, ha legalább azzal tisztában vagyok, mi az, ami biztosan rossz. Meglehetősen elbizonytalanító a közeg, amiben élünk, és ahol minden felelősség, ami a gyerekekkel kapcsolatban felmerülhet, végső soron az anyák vállán nyugszik. Miközben az anyává válás a magunkfajta magasan képzett nők számára – akiknek volt karrierje, egzisztenciális függetlensége a szülés előtt – bizonyos értelemben egy krízis, és egyáltalán nem biztos, hogy mindenki szépen át tud suhanni az egyik szerepből a másikba identitásválság nélkül. A könyvemnek az egyik fő célja az volt, hogy egyértelművé tegyem: ez a fajta bűntudat indokolatlan, már a kiindulópont is rossz. Mindazok a dolgok, amikért az anyák ostorozzák magukat, nem kizárólag az ő hatáskörükbe tartoznak, és

egyáltalán nem lenne szabad egy olyan társadalmi normarendszerben élnünk, amelyben úgy teszünk, mintha csak az anyák tudnának, és csak nekik kellene tenniük azért, hogy a gyerekeink emberi körülmények között, emberséges környezetben nőhessenek fel.

K. C./WMN: Ilyen szempontból te sokkal tudatosabb anyaként tudtál már ebbe a szerepbe belelépni feministaként, mégis utolért téged is ez az önvád, nem?

R. A.: A testkép esetében – ahol szintén volt egy nagyfokú feminista tudatosságom, miközben mégis volt bennem egy csomó szégyen, meg öngyűlölet a testem irányába – és az anyagággal kapcsolatban is egy adott ponton úgy éreztem, a vallott nézeteim egyáltalán nem segítenek. Ezeket a nagyon zsigeri megéléseket, amelyeket az ember hurcol magával, amelyekre megtanították, és amelyekben nap mint nap megerősítik a reklámok, a saját nőtársai, a férfiak, nem tudjuk magunkból olyan egyszerűen kiokoskodni. Végül azt hiszem, nagyjából mégiscsak sikerült, de nagyon-nagyon lassan, és ehhez rengeteget kellett rajta gondolkodni. Nem mondom, hogy a folyamat végére értem, de komoly lépéseket tettem.

K. C./WMN: A Mindent bele! podcastban is említetted, hogy a feminizmushoz való viszonyod sokat formálódott az évek során, de akkor nem maradt időnk ezt a témát részletesen kibontani. Mit értettél ezen?

R. A.: Nálam valamiféle felismeréssel kezdődött, hogy a feminista elmélet mennyi mindent megmagyaráz, amit addig nem értettem a világból, vagy ami korábban zavart, de nem voltak rá szavaim. Aztán, ahogy egyre inkább elmélyültem a témában, rám tört a düh fázisa – gyakran ugye ezzel szoktak minket, feministákat azonosítani (nevet). Ez volt az az időszak, amikor hirtelen rájöttem, hogy a világunk berendezkedése mennyire egyenlőtlen, és még csak észre sem vettem, hogy ez így van. Ezután tébolyultan gyűjtöttem az infókat, meg akartam érteni, pontosan hogy néz ki a világ, ha nem úgy, ahogy addig elképzeltem.

Nagyon sokat vitatkoztam magammal és másokkal is, mindig voltak pontok, amikor megkérdőjeleztem saját magam,

és tudni akartam, hogyan egyeztethető össze, ha szerintem valami evidensen igaz, de a magyar társadalom kilencvennyolc százaléka szerint viszont faszság. Aztán egy ponton az egész valahogy lecsillapodott bennem, és elfogadtam, hogy bizonyos kérdésekben már soha az életben nem lesz nagyon markáns álláspontom, és nincs mindenről egyértelmű véleményem. Vannak bizonyos ügyek, amelyek nagyon fontossá váltak számomra, és vannak olyanok, amelyeket elengedtem.

Ez is egy érési folyamat.

K. C./WMN: Több mint két és fél évvel a Covid kirobbanása után elképesztő mértékű frusztráció lett úrrá a világon, amit a háború, az infláció, a klímaválság csak még tovább fokoz, és egyfajta menekülésként nem ritka, hogy valaki azt a taktikát próbálja alkalmazni, hogy kizárja a külvilág eseményeit, nem olvas híreket, struccpolitikába menekül. De ha túl sokan vesszük fel ezt a magatartást, és hárítunk el mindenfajta felelősséget, bűntudatot, nem fog még inkább rossz irányba torzulni a világ szerinted?

R. A.: Őszintén bevallom, ezt néha én is csinálom, és tényleg segít. Talán furcsán fog hangzani, amit mondok, de bennem felmerül a kérdés:

Másoknak ennyire rendben van a magánéletük erkölcsi szempontból, hogy ráérnek a jegesmedvék miatt aggódni?

Én nagyon tágan értelmezett etikai kérdésnek tekintem azt, hogy egy olyan életben, amelyben elképesztően sokat dolgozom, csakúgy, mint az összes ismerősöm, hogyan tudok mégis türelmes maradni a gyerekeimmel, hogy tudom ápolni a párkapcsolatomat, hogy az ne menjen gajra ebben a lótás-futásban, hogyan tudok jól bánni a körülöttem lévő emberekkel, hogyan tudok jól és humánusan vezetni egy kisvállalkozást, miközben emberek megélhetése függ a munkámtól. A mikrokörnyezetemben mindig vannak barátaim, akik épp nincsenek jól, és szükségük van valamifajta támogatásra. Szerintem a privát életünk is épp elég feladatot ad nekünk. Ez ma nem egy népszerű álláspont, de azt gondolom, az lenne a legcélravezetőbb, ha mindenki a saját háza táján söprögetne. Ezt úgy is értem, hogy ha minden egyes cégvezető, politikus végiggondolná, mi az ő felelőssége, ha mindenki beletenné ezt a fajta erkölcsi mérlegelést a saját életébe, abban a hatáskörben, ami az övé, az elég sok problémát megoldana. 

7 + 1 film az oktatásról, ami megmutatja, miért fontos egy jó tanár egy rossz rendszerben

Kult – 2022. október 22. – INK

K. C./WMN: Egy kerekasztal-beszélgetés alkalmával mondtad, hogy nőként, de nem női, hanem feminista filozófiát írsz. Kifejted, hogy mit értettél pontosan ezen?

R. A.: Nő vagyok és filozófiát írok, ez a része egyszerű (nevet). Az, hogy nem női, hanem feminista filozófiát írok, ez viszont szerintem egy bonyolult megkülönböztetés, amit fontos lenne például az irodalomban meg jó néhány egyéb területen is megtenni. Az egyik nézet szerint egy filozófia vagy például egy irodalmi szöveg akkor lenne „női”, ha megjelennének benne olyan sajátosan női tapasztalatok, amelyek például a női testhez vagy a társadalomban való megjelenésükhöz kapcsolódna. Ilyen értelemben dugig vannak a polcok női irodalommal, hiszen, ha egy női szerző ír egy könyvet, nagy valószínűséggel valamilyen női élményanyagra fog támaszkodni. A feminista irodalom vagy filozófia viszont annyiban más az én értelmezésemben, hogy van egy elképzelésünk, egy feminista elméletünk arról, hogyan zajlanak a dolgok a világban. E szerint vannak különböző elvárás- és értékrendszerek, amelyeket a férfiakhoz és a nőkhöz társítunk, és ezeknek a betartatása egy alá-fölé rendeltségi viszonyt hoz létre a nemek között a társadalmunkban. Ha ezt elfogadjuk, ez egy olyan alapelv, amelyen keresztül a világot szemléljük, és ennek nyilván lesznek politikai, filozófiai, etikai következményei.

Feministának lenni azt jelenti, hogy egyfajta rendszerben gondolkodsz,

amit a női filozófia önmagában nem feltételez. Én filozófusként nem a sajátosan női tapasztalataimat szeretném megosztani a világgal, hanem azt, hogy szerintem hogyan néz ki a világ, ha ezen a szűrőn keresztül tekintünk rá.

K. C./WMN: Inkább jelenségek bemutatása, mintsem személyes történetek elmesélése, jól értem?

R. A.: Igen. Az abúzusod történetét elmesélni nem feminista tett. Akkor válik azzá, ha van valamifajta elképzelésed arról, mi hozza létre a világban ezeket a helyzeteket, miért nők nagyrészt a bántalmazók áldozatai. Nemcsak elmondasz valamit, ami a nőket sújtja, hanem meg is tudod nevezni azokat a legfőképp társadalmi mechanizmusokat, amelyek ehhez vezetnek, és a felelősöket is. A Mardos megírásakor is alapelvem volt, hogy csak úgy anekdotázgatni nem szeretnék, azért meséltem el bizonyos történeteket, mert azt gondoltam, példáznak valamit, amivel aztán dolgozhatunk.

Képek: Kerepeczki Anna/WMN

Krajnyik Cintia